Jan Twardowski: fontos

Ne feledd az ernyőt
hisz komor felhők gyűlnek
ellenőrizd biztosan van-e
pár száz forint a zsebedben
s most jön ami oly fontos
akár a kenyér a nap a föld
csókold meg az alázatot
és sorra az aggodalmakat

Zsille Gábor fordítása

Szabolcsi Zsóka

Csendbe burkollak-

suttogta a telihold,

s álomba ölelt.

Szabó Barna: Ítélet alatt

     Mérlegre kerül mind

     amit tettél szépet, jót, igazat:

     meg az, mi nyomodban

     szétszórva rút, rossz és hamis marad.

     És nem a Nagy Idő

     dönti el, de mér minden pillanat -

     Hát tudnod nincs miért,

     élned kell, hogy VAGY ítélet alatt.

Sík Sándor: A Hargitán

Bolyongok a Hargita gerincén.
Köröttem az élet megint szép.
Nevet rám a zöld hegykoszorú,
Alszik bennem ami szomorú.

Állok, mint az Isten fenyője,
Nem gondolok múltra, jövőre.
Elcsituló kisgyerek szívemmel
Békességet kötök a jelennel.

Fejem fölött sasmadár kerengél.
Te madár, ha értem lejönnél!
Megtanítnál szárnyat bontani!
Most kellene ament mondani.

Vásárhelyi Géza: Hajnali hó

  Hallom hogy hullasz halk zizegéssel
  Hallom hangodnak pelyheit
  Hallom hogy hullani el nem késel
  Hallom mosolyod téli kertjeit

  Hallom hogy élsz hallom hogy meghalsz
  Hallom hogy talán nem menekedsz
  Hallom hogy hullasz hallom hogy árvulsz
  Hallom hogy talán már nem szeretsz

  Hallom hogy hallom hallom hogy hallod
  Hallom hogy hallali hallali hó
  Hallom hangtalan halni a hangod
  Hallom hogy hullik a hajnali hó

Pilinszky János: S. W.-hez

Megkaptad végűl a kegyelmet?

Vagy olyan egyedűl maradtál,

mint az a férfi, aki tegnap –

vagy az a fiú, aki ma –

egyszóval, mint azok a lények,

akik számára a világ

már semmi más, mint tárgyi 

 bizonyíték?

Radnóti Miklós: Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,        
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,          
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Julia Hartwig: (Melyik alakzattól kezdve...)

Melyik alakzattól kezdve érdemlik meg az együtt-
érzésünket és segítségünket?
   A légy még nem, a szúnyog még nem. a hernyó sem.
   Az egérnél még mindig kétséges a dolog.
   A madárnál már sok az érző szív.
   Itt szerepet játszik a hasznosság, a kellemes érzet,
amit előidéznek. Nem jelentőség nélküli a szépség, külső
és kedvesség.
   De mi is az Úr Isten felbosszantott legyei vagyunk,
szúnyogok, amik az arcát csipkedik, pókok, amik hálót
szőnek a szobáiban, alattomos orvvadászok a királysága
erdeiben.
   Az, ami számunkra oroszlán, Arthusnak még csak
nem is katicabogárka.

Dabi István fordítása

Julia Hartwig: Biztonságos

Egy japán kisfiú eperlevélen ül és festeget.
Hogyan lehet az, hogy senki sem szól neki:
- Fogódzkodj, mert leesel.                    
Nem rohannak a segítségére.
Ez egy tapasztalt öreg művész érdeme. Már nem egy
földrengést átélt, de a fiút mégis csak egy eperlevélre bízta.

Dabi István fordítása

Julia Hartwig: Hagyj engem

Hagyj engem még egy pillanatra az álom ingatagságában.
A meleg lélegzet ölében, a szív hanyag ritmusának és a vér
pillangó szárnycsattogásának csendjében. Hagyj engem!
Mert ott végre megtalálták bennem a Visztula ősvölgyét,
a Ninive zöld és sugárzó völgye az, amit lelkesedésben látni.
A föld, amit keresek és amit felismerek, hogy kiegyezzem
vele, amikor így áll az alkonyatban mozdulatlanul és örökkévalón.

Dabi István fordítása

Fotó

Valerij Kunyicin: (Bár évek teltek, még friss a lélek...)

Bár évek teltek, még friss a lélek,

sőt mintha fiatalabb lenne.

Térségeket nyitott meg az élet,

figyelek a szépre s a szebbre.

Szélesebb körben messzebbre látok,

a remény fénye vezet engem,

és szemlélem ezt a világot

a porból vagy ülve nyeregben.

(Dabi István ford.)

Bella István: Tüzed, s tüzem

Sírok, mint az elfogyó
tűz, sírok magamban.
Zokognak csontjaim. Fagyott
füst kígyóz hajamban.

Születtem. Születtél. Hogy boldog
veled legyek. S te velem.
S legyünk egymásbaojtott
két láng: tüzed, s tüzem.

Bella István: Zsoltár

Mikor a világba vágnak
a rozsdás pengék, a fények,
s mint a galambok, elülnek
a gyűrűző remegések,
a hűvös hátú vizeken
csak álmos hullám botorkál,
szívemben akkor versz te fel,
mint szúnyogdal, vízi zsoltár.

És lassan fellüktet a föld,
érzem: az érverésed,
a fákról menekül a zöld,
s hűvös szemedre téved,
elbólongnak az árnyak,
alkonnyá szenesednek,
reszket vállamon vállad,
mint vízen az égitestek.

B. Tomos Hajnal: Búcsú a nyártól

Levettem szalmakalapomat
és megmerültem
a parton felejtett
nyomokban,
hajamba fontam
a leáldozott fények
mirtusz-illatát,
sirálytollak sós
habjával itattam
arcomat.
Aztán elindultam
a növekvő árnyak
irányába.