Mielőtt elveszítenél, Uram,
s agyagos földdel végleg betakarnál,
keress nekem egy áldott, szép napot,
reggeltől estig tartó szép napot:
a harag hálószobáiból csalogass ki pünkösdi mezőidre,
a hazug játékok s a megszokott vérengzések
színhelyéről bogáncsok közé,
fáradtságom az égbolt árkaiban hadd csobogjon
s ne egyek húst – egyek vadsóskát aznap,
egyek cseresznyét, levegőt
s doboljanak a madarak újra fekete fakérgeken,
dobhártyám örülni akar,
szemem a lepecsételt fácántojásokon átragyogni,
mert ha szeretem is égnek támaszkodó házaidat,
sötétben mozgó lámpáidat, melyek, mint a motorcsónakok
elúsznak,
életem ott múlik el, ahol az akáclevelek
a földre lefeküsznek,
a hangya földrengést jelez
a faluvégi erdőben megmártózva újra a vadaké lehetek
a fanedv csurranását is fölhangosító
ideghártya.
2015. február 7., szombat
2015. február 4., szerda
Devecseri Gábor: Csak szó vagyok
Ha csak rád gondolok, megáll a szívem,
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz, fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.
Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
létre, ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor, ki naptól
föl nem perzselt földre csak néha lép.
Csak szó. De annak is tartalma tőled
árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz, fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.
Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
létre, ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor, ki naptól
föl nem perzselt földre csak néha lép.
Csak szó. De annak is tartalma tőled
árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.
Martin Fontana: Pókháló
Az
ég
leheletétől
megfagyott
az éj könnye
az ezüstös harmat
a szálakon mint
filigrán
és a nap
sugarai
a lombokon áttörve
vég nélkül csillogtatják
a sok drágakő
könnycseppet.
Dabi István ford.
ég
leheletétől
megfagyott
az éj könnye
az ezüstös harmat
a szálakon mint
filigrán
és a nap
sugarai
a lombokon áttörve
vég nélkül csillogtatják
a sok drágakő
könnycseppet.
Dabi István ford.
Takács Zsuzsa: Nyárvégi álom
Mért álmodik szerelemről, amikor
tilos és nevetséges arról álmodnia.
A nádszál karcsú hercegkisasszony
egy táncpalotában szép táncosa lépteit
követve. Kényes testét könnyű selymek
ölelik. Érzi (mint régebben is mindig)
lehet bárkivel, egyedül van, mint minden
élő. Hol van pedig az élőktől ma már!
Beburkolózik nehéz ruháiba,
melyeknek neve: érdek nélküli szeretet,
aggodalom országa sorsa miatt, s végül:
ez az életkorához nem illő vágyakozás
Bella István: Szálló vizek
Kigyöngyöznek a fák és a vizek,
zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar,
zöld vízesés levélzik és zizeg
az ágakon s a víz lombjaiban.
Kigyöngyözik az ég is, madarak:
szálló vizek vonulnak dél felől.
Kövér galambjégtáblák zajlanak.
Olvadnak földre kék-szürkés esők.
Árad a föld: az egy medrű idő
partjai közt száz elemű folyam:
habzó vetés, lombvíz, mohos tető
csapkod, kavarog, zöldell súlyosan.
Egy nő a zajlás szélén álldogál.
A vizet nézi, néz időtelen.
Két szeme két bukdácsoló sirály.
Hallgat. Nincs arca, talán teste sem.
zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar,
zöld vízesés levélzik és zizeg
az ágakon s a víz lombjaiban.
Kigyöngyözik az ég is, madarak:
szálló vizek vonulnak dél felől.
Kövér galambjégtáblák zajlanak.
Olvadnak földre kék-szürkés esők.
Árad a föld: az egy medrű idő
partjai közt száz elemű folyam:
habzó vetés, lombvíz, mohos tető
csapkod, kavarog, zöldell súlyosan.
Egy nő a zajlás szélén álldogál.
A vizet nézi, néz időtelen.
Két szeme két bukdácsoló sirály.
Hallgat. Nincs arca, talán teste sem.
Füst Milán: Egy öreg emberhez!
Még sugárzik szemed – a lélek ép… De menni kell! –
Ó ne hidd, hogy fájdalmas lehet
Ha a bölcs természet bevégzi müvét
S a halál sugárzó koronájával tetézi
Tökéletessé!
Repülj tehát, – én hű és bízó szívvel elbocsátlak!
Dagassza szíved és vitrolád új szél – s ne késlekedj!
Menj! S lépj oly bátran a sírba, ahogy kimérten s méltóságosan
A mértékletesség diktálta földi lépteid! –
Lépj bátran hűs sírodba jóság! – Meleg szív büszkén lépdelj!
S ó ne hidd, hogy áldásom
Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá!
Áldásom vidd majd magaddal: alvó
Örökkévalóságodat derítse; – s egy végső hang:
Kanárid búcsúéneke!
Minden szent, ami él – s a szentséget magadba hordod…
S talán erős, új szentség fénye derül majd rád az elmulásban:
Ó ne félj tehát!…
Mert végső perced múlik el s nem életed!
A régi fény van elmulóban; – s mielőtt lehúny,
Fürössze lelked boldoggá a tisztaság reménye
Mit lágy ölén kinál a végtelen.
Ó ne hidd, hogy fájdalmas lehet
Ha a bölcs természet bevégzi müvét
S a halál sugárzó koronájával tetézi
Tökéletessé!
Repülj tehát, – én hű és bízó szívvel elbocsátlak!
Dagassza szíved és vitrolád új szél – s ne késlekedj!
Menj! S lépj oly bátran a sírba, ahogy kimérten s méltóságosan
A mértékletesség diktálta földi lépteid! –
Lépj bátran hűs sírodba jóság! – Meleg szív büszkén lépdelj!
S ó ne hidd, hogy áldásom
Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá!
Áldásom vidd majd magaddal: alvó
Örökkévalóságodat derítse; – s egy végső hang:
Kanárid búcsúéneke!
Minden szent, ami él – s a szentséget magadba hordod…
S talán erős, új szentség fénye derül majd rád az elmulásban:
Ó ne félj tehát!…
Mert végső perced múlik el s nem életed!
A régi fény van elmulóban; – s mielőtt lehúny,
Fürössze lelked boldoggá a tisztaság reménye
Mit lágy ölén kinál a végtelen.
2015. február 2., hétfő
Takács Zsuzsa: Túlzás
Nem éreztem soha annyira
fűszálnak magamat mint akkor.
Vagy némi túlzással: asztali lámpának.
Hajladozni, törni a talpak alatt.
Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni
a sötétbe, várni az áramütésre,
mint egy elítélt, és ilyen
körülmények között világosodni meg.
fűszálnak magamat mint akkor.
Vagy némi túlzással: asztali lámpának.
Hajladozni, törni a talpak alatt.
Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni
a sötétbe, várni az áramütésre,
mint egy elítélt, és ilyen
körülmények között világosodni meg.
Adam Zagajewski: Olvasói levél
Túl sok a halálról,
az árnyakról.
Az életről írj,
a mindennapokról,
a rend iránti vágyról.
(…)
Nézd, a szűk stadionokban
összezsúfolódott népek
a gyűlölet himnuszait éneklik.
Túl sok a zene,
túl kevés a harmónia, a békesség,
az értelem.
A pillanatokról írj, mikor a barátság pallói
maradandóbbnak tűnnek
a kétségbeesésnél.
A szeretetről írj,
a hosszú estékről,
a hajnalról,
a fákról,
a fény
végtelen türelméről.
Körner Gábor ford.
az árnyakról.
Az életről írj,
a mindennapokról,
a rend iránti vágyról.
(…)
Nézd, a szűk stadionokban
összezsúfolódott népek
a gyűlölet himnuszait éneklik.
Túl sok a zene,
túl kevés a harmónia, a békesség,
az értelem.
A pillanatokról írj, mikor a barátság pallói
maradandóbbnak tűnnek
a kétségbeesésnél.
A szeretetről írj,
a hosszú estékről,
a hajnalról,
a fákról,
a fény
végtelen türelméről.
Körner Gábor ford.
Martin Fontana: A pallók
elöl
és
hátul
talán
fél ő?
Csinált egy pallót
amin
az
égbe készül
ő talán
úgy lehet!
Hidat építeni fal helyett,
hinni,
a félelem
helyett
ez győzelem
a magány fölött.
Dabi István ford.
2015. január 31., szombat
Takács Zsuzsa: A kihagyott szeretet
A kihagyott szeretet,
a visszautasított szerelmek
szomjas, fuldokló, ezüst villogása
a borzongó hidegben.
Az idegen, megenyhülő, majd kérő
tekintetek följönnek újra,
éhező halak,
és rabolnak a tűrő víz színén.
Mért nem figyeltem eddig villogásukat?
Mért nem hallgattam eddig némaságukat?
Mennyire eggyé sűrűsödött most,
egyetlen vöröslő hártyába borult és ver,
egyetlen szívként kiszökik belőlem
az elveszett lehetőség,
el a sápadt, gyáva és fukar testből.
a visszautasított szerelmek
szomjas, fuldokló, ezüst villogása
a borzongó hidegben.
Az idegen, megenyhülő, majd kérő
tekintetek följönnek újra,
éhező halak,
és rabolnak a tűrő víz színén.
Mért nem figyeltem eddig villogásukat?
Mért nem hallgattam eddig némaságukat?
Mennyire eggyé sűrűsödött most,
egyetlen vöröslő hártyába borult és ver,
egyetlen szívként kiszökik belőlem
az elveszett lehetőség,
el a sápadt, gyáva és fukar testből.
Pintér Sándor: Kezdet
Esőcsepp koppan a lejtős bádogtetőn.
Az lesz a vég, mikor már senki se hallja
Az eső előtti-utáni csendet, csak a fák
Testén fut át valami halvány borzongás,
Valami feszült várakozás előtte, valami nyugalommá
Szelídült vonaglás utána; mikor már nincs
Senki, aki tapintaná az esőáztatta szavak
Puha, lágy kontúrjait, a szavakét, melyek nem
Állnak össze értelmes mondattá, mi több:
Verssé; mikor már senki nem tudja felsorolni
Az esőcseppek betűit, sem elmormolni magában (mint
Egy imát) a koppanó hangok egymásutánjából
Képződött öntörvényű ábécét; mikor már senki se
Hallja az égi zenét, az utcaköveken koppanó
Kottafejeket: szeráfok, kerubok fejét, ahogy
Földet érve szétloccsannak az éteri agyvelők;
Az lesz a vég, mikor már nincs semmi, mi eleredne,
Hiába dörzsölik szemük az angyalok, semmi
Könny, mi zúdulna alá, úgy, mintha végső kérdés, vagy
Válasz lenne, valami megoldás, afféle magyarázat;
Az lesz a vég, mikor nem is eső, de rozsda zuhog, mintha
Egy láthatatlan égi város élné nyüszítve agóniáját,
Dőlnének csikorogva roppant kolosszusai; mintha
Nem is rozsda, de vér zuhogna a tátongó
Égi sebből, melyen át (mint valami lyukon) maga
Az Isten néz minket; az lesz a vég, mikor velőnkig
Hatol a Hatalmas Tekintet, s az Úr könnye
Csorog a csonton - az lesz a vég és
Az lesz a kezdet.
Az lesz a vég, mikor már senki se hallja
Az eső előtti-utáni csendet, csak a fák
Testén fut át valami halvány borzongás,
Valami feszült várakozás előtte, valami nyugalommá
Szelídült vonaglás utána; mikor már nincs
Senki, aki tapintaná az esőáztatta szavak
Puha, lágy kontúrjait, a szavakét, melyek nem
Állnak össze értelmes mondattá, mi több:
Verssé; mikor már senki nem tudja felsorolni
Az esőcseppek betűit, sem elmormolni magában (mint
Egy imát) a koppanó hangok egymásutánjából
Képződött öntörvényű ábécét; mikor már senki se
Hallja az égi zenét, az utcaköveken koppanó
Kottafejeket: szeráfok, kerubok fejét, ahogy
Földet érve szétloccsannak az éteri agyvelők;
Az lesz a vég, mikor már nincs semmi, mi eleredne,
Hiába dörzsölik szemük az angyalok, semmi
Könny, mi zúdulna alá, úgy, mintha végső kérdés, vagy
Válasz lenne, valami megoldás, afféle magyarázat;
Az lesz a vég, mikor nem is eső, de rozsda zuhog, mintha
Egy láthatatlan égi város élné nyüszítve agóniáját,
Dőlnének csikorogva roppant kolosszusai; mintha
Nem is rozsda, de vér zuhogna a tátongó
Égi sebből, melyen át (mint valami lyukon) maga
Az Isten néz minket; az lesz a vég, mikor velőnkig
Hatol a Hatalmas Tekintet, s az Úr könnye
Csorog a csonton - az lesz a vég és
Az lesz a kezdet.
Takács Zsuzsa: Végnapok
Ti, akik révbe értek, és ti, akiknek teste
Elszenvedi a tenger próbáját meg ítéletét*
(Eliot)
Nemzedékeim díszei, férfiak, ti, akik révbe
értek, és ti, akiknek teste elszenvedi
a tenger próbáját meg ítéletét, férfiak,
ti szépek – titkos testvéreim,
sejtelmes pillák az ablak-
mélyedésben, karcsú kézfej mint kézen,
az egyetem folyosóján, az ablakkereten,
mielőtt meggyújtanák a villanyt, mielőtt
elmennék innen végleg.
Láttalak újra, kopaszodsz,
vászonsapkát viselsz, hogy ne tudják,
de a lányok örvénylő szeme így is elkerül.
A buszról néztelek, üresség vett körül.
Még a macskák is ketten voltak a háztetőn!
Talán ha nem tudnád, hogy meghalsz,
ha olyan lehetnél, mint ők!
És te, egyetlen halott,
most átlőtt homlokkal fekszel a téren,
kezedben Michel Angel gyűrött albuma.
Kellett valaki, aki elkísér a hangversenyre este,
ezért megfogtam a zakód ujját az ebédlőben.
Tudtam, hogy dadogsz, de kellett egy kísérő,
és úgysem beszélünk, gondoltam, előadás közben.
A hangverseny után hidegen elköszöntem.
Most átlőtt homlokkal fekszel a téren,
és nem volna helyed itt a versben,
ha nem alakulna egy rémült kör körülötted,
ha nem lépnének hátra a többiek
a Metróbejáratig, a Múzeumokig,
– a színhely zavaros, mert vérzik a szemed –
ha nem venné ölébe koponyádat,
recrudescunt vulnera, ha nem nézne az az ősz.
Később havazik,
a Szabadság-hegyen a kocsidból kiszállunk.
Felnőttek, harmincnégyévesek. Féklámpák
parazsa világítja meg zárt profilodat.
Becsvágyó vagy, tudom, nézed magad a tükörben,
próbálod őszinte arcodat. Ma már nem hiszem,
hogy együtt halhatunk meg a kocsiban,
hogy elkeverednek vérben és vágyban tagjaink.
Amit akartál, a tükörben elérted.
Ha találkozom veled, tapsol a város fölállva,
sikoltás tölti be szívemet, mintha egy tinédzser
közönség sikoltozna, és integetne ájulásig.
Ide járok vissza
sétálni a hegyre azzal, akit szeretek.
Az árulás így tökéletes. Itt sétált a legszebb.
Kicsit lemaradtam, hagytam, menjen egyedül
előre. Ujjongó tavasz volt. Sajnáltam,
hogy nem vagyok festő, hogy lefessem,
amikor visszafordul és rámnéz,
vagy hogy nem vagyok vak, ne lássam.
Ahogyan gyöngyöt ír a kagyló, úgy írtam
az opálos, gyötrődő verseket.
Majd feljövök egyszer
egy taxival a hegyre, ha majd nyugodt
és vágytalan leszek. Az értékek helyükre
kerülnek, egy alsó polcon lesz a szerelem.
Többen halottak lesztek, félig én is.
A kezem siklik-e végig szépelegve a romlott
bársonyon, arcomon, míg elalszik,
vagy a józan ítélőképesség hagy el,
és egy öregasszony sétál a hegyen egyedül?
Egyetlen napot még,
hogy lássalak titeket! A félhomályba
lépünk vissza majd, hogy ne látsszon
rajtunk a bomlás. Az ablak keresztjére
rajzol jövőnk, a hibátlan körvonal.
*T. S. Eliot: Négy kvartett. III. Dry Salvages, III. [Bodor Béla jegyzete.]
Elszenvedi a tenger próbáját meg ítéletét*
(Eliot)
Nemzedékeim díszei, férfiak, ti, akik révbe
értek, és ti, akiknek teste elszenvedi
a tenger próbáját meg ítéletét, férfiak,
ti szépek – titkos testvéreim,
sejtelmes pillák az ablak-
mélyedésben, karcsú kézfej mint kézen,
az egyetem folyosóján, az ablakkereten,
mielőtt meggyújtanák a villanyt, mielőtt
elmennék innen végleg.
Láttalak újra, kopaszodsz,
vászonsapkát viselsz, hogy ne tudják,
de a lányok örvénylő szeme így is elkerül.
A buszról néztelek, üresség vett körül.
Még a macskák is ketten voltak a háztetőn!
Talán ha nem tudnád, hogy meghalsz,
ha olyan lehetnél, mint ők!
És te, egyetlen halott,
most átlőtt homlokkal fekszel a téren,
kezedben Michel Angel gyűrött albuma.
Kellett valaki, aki elkísér a hangversenyre este,
ezért megfogtam a zakód ujját az ebédlőben.
Tudtam, hogy dadogsz, de kellett egy kísérő,
és úgysem beszélünk, gondoltam, előadás közben.
A hangverseny után hidegen elköszöntem.
Most átlőtt homlokkal fekszel a téren,
és nem volna helyed itt a versben,
ha nem alakulna egy rémült kör körülötted,
ha nem lépnének hátra a többiek
a Metróbejáratig, a Múzeumokig,
– a színhely zavaros, mert vérzik a szemed –
ha nem venné ölébe koponyádat,
recrudescunt vulnera, ha nem nézne az az ősz.
Később havazik,
a Szabadság-hegyen a kocsidból kiszállunk.
Felnőttek, harmincnégyévesek. Féklámpák
parazsa világítja meg zárt profilodat.
Becsvágyó vagy, tudom, nézed magad a tükörben,
próbálod őszinte arcodat. Ma már nem hiszem,
hogy együtt halhatunk meg a kocsiban,
hogy elkeverednek vérben és vágyban tagjaink.
Amit akartál, a tükörben elérted.
Ha találkozom veled, tapsol a város fölállva,
sikoltás tölti be szívemet, mintha egy tinédzser
közönség sikoltozna, és integetne ájulásig.
Ide járok vissza
sétálni a hegyre azzal, akit szeretek.
Az árulás így tökéletes. Itt sétált a legszebb.
Kicsit lemaradtam, hagytam, menjen egyedül
előre. Ujjongó tavasz volt. Sajnáltam,
hogy nem vagyok festő, hogy lefessem,
amikor visszafordul és rámnéz,
vagy hogy nem vagyok vak, ne lássam.
Ahogyan gyöngyöt ír a kagyló, úgy írtam
az opálos, gyötrődő verseket.
Majd feljövök egyszer
egy taxival a hegyre, ha majd nyugodt
és vágytalan leszek. Az értékek helyükre
kerülnek, egy alsó polcon lesz a szerelem.
Többen halottak lesztek, félig én is.
A kezem siklik-e végig szépelegve a romlott
bársonyon, arcomon, míg elalszik,
vagy a józan ítélőképesség hagy el,
és egy öregasszony sétál a hegyen egyedül?
Egyetlen napot még,
hogy lássalak titeket! A félhomályba
lépünk vissza majd, hogy ne látsszon
rajtunk a bomlás. Az ablak keresztjére
rajzol jövőnk, a hibátlan körvonal.
*T. S. Eliot: Négy kvartett. III. Dry Salvages, III. [Bodor Béla jegyzete.]
2015. január 29., csütörtök
Pilinszky János: A lator sóhaja
Együtt leszünk, együtt ma még,
ahogy együtt lógunk a kínban,
együtt a megígért hazában,
halálunkban, a paradicsomban.
Takács Zsuzsa: Levél a változásról
Ezek a sötétzöld, zsinóros, fémgombos dzsekik
azontúl téged idéztek, a középeurópai őszök.
– A villamoson egy kövér nő viseli majd,
ezerkilencszáznyolcvanegy, Magyarország,
Föld. Kicsit hosszú volt az ujja, fölhúztad,
mielőtt megfogtad volna a kezemet.
Megnősültél, elváltál aztán, kérkedő leveleket
írtál nekem, tudtam, boldogtalan vagy.
Mint ti a lánggal, én úgy vagyok veletek,
nem szabad megérintenem, mert megéget,
ha közelítek csak már, szívemen átragyogtok,
mint ujjatokon a lámpa izzószála,
és nézem a szívemet, milyen anyagból van,
hogy nélkületek sötét, és világos veletek.
Később már nem tudtam, kit szeretek inkább,
a feleségedet, akit hosszan szidtál a levelekben
s így kedves ismerős lett, vagy téged ?
Ha látlak újra, biztosan kéz a kézben sétálunk
megint. Annyira fontos volt, emlékszem, neked,
hogy eldöntsd, merre menjünk, s én örültem neki,
hogy olyan vagy mint mindenki más, csak én nem.
Annyira szerettem, hogy élsz, csodáltam,
hogy ugyanazt a testet viseled,
– a dzsekiről már beszéltem –, irigyeltelek érte,
hogy változatlan vagy, akár egy oszlop
vagy egy íróasztal, míg én örökké változom.
azontúl téged idéztek, a középeurópai őszök.
– A villamoson egy kövér nő viseli majd,
ezerkilencszáznyolcvanegy, Magyarország,
Föld. Kicsit hosszú volt az ujja, fölhúztad,
mielőtt megfogtad volna a kezemet.
Megnősültél, elváltál aztán, kérkedő leveleket
írtál nekem, tudtam, boldogtalan vagy.
Mint ti a lánggal, én úgy vagyok veletek,
nem szabad megérintenem, mert megéget,
ha közelítek csak már, szívemen átragyogtok,
mint ujjatokon a lámpa izzószála,
és nézem a szívemet, milyen anyagból van,
hogy nélkületek sötét, és világos veletek.
Később már nem tudtam, kit szeretek inkább,
a feleségedet, akit hosszan szidtál a levelekben
s így kedves ismerős lett, vagy téged ?
Ha látlak újra, biztosan kéz a kézben sétálunk
megint. Annyira fontos volt, emlékszem, neked,
hogy eldöntsd, merre menjünk, s én örültem neki,
hogy olyan vagy mint mindenki más, csak én nem.
Annyira szerettem, hogy élsz, csodáltam,
hogy ugyanazt a testet viseled,
– a dzsekiről már beszéltem –, irigyeltelek érte,
hogy változatlan vagy, akár egy oszlop
vagy egy íróasztal, míg én örökké változom.
Takács Zsuzsa: Esély, omló partok
Huszonhét év után fölhívott újra. Mindegy volt
mit visel, mennyire durvultak el a vonásai,
ősz-e vagy kopasz. Reméltem, nem hízott el nagyon,
ettől az egytől féltem. Ömlött az eső,
ez jó ürügy volt, hogy késsek. Fölmerült bennem
a gondolat, hogy el sem megyek, egyedül ül majd
a gyertyafényben, a drága, régi étteremben, a két
teríték fölött; mint Graham Greene kijátszott hősei,
olyan lesz. Azt kívántam, hogy most az egyszer,
az érte kiállott kínokért cserébe, érezze: halott.
Napok óta érzéketlen voltam,
bár nem tudtam, hogy itt van, mégis, miatta.
Tűnődtem a könyveim fölött, vagy a beszélgetések
szótlan résztvevőjeként adandó alkalommal kimentem
a derengő konyhákba, a magányos fürdőszobákba,
ültem egy mosógépen, nélkülem ivott a társaság,
míg végül elmehettem, és egyszercsak azt mondtam,
elég, lemondtam minden találkozást, köztük
a szívemnek egyetlen fontosat.
Mintha egy előérzet teljesedne be,
tartózkodó gonddal öltözött férfi várt a gyertyafényes
asztalnál, az óarany két teríték fölé hajolva
az üres étteremben. Végig ketten voltunk,
kettőnket szolgáltak ki legalább öten. Intett,
hogy menjenek, fejedelmi, hamis mozdulattal.
Cigányzene szólt, a hangot nem tudta kiküldeni,
ettől félig éber, félig álomszerű volt minden,
az elvonuló, pincér, fekete varjúcsapat,
kárörvendő hangok zsivaja a paraván mögött.
Szerettem volna sirályok vijjogását hallani
a parton, ez lett volna az utolsó esélye,
akkor még az a kamaszfiú lehetett volna aki volt,
akinek haja a homlokába hullott akár Adyé,
és elszökött otthonról tizenhét évesen,
egy öregasszony lakásában élt, és a lakcímváltozást
nem jelentette be az iskolában hetekig.
Mindenesetre mi ketten voltunk egyedül szabadok
akkor Budapesten. Nem érdekelt az ágyúszó,
a tankok, igaz, hogy akkor még nem jelentek meg,
de közelgett a nap.
Színésznek készült, és ha nem
tévesztette el az időt és helyet, elvitt minden
díjat, mert úgy akarta. „Harminchatfokos lázban
égek mindig” – arcán az árvaság honolt, árvaságunk,
és a közönség megborzongott tőle. Magával akart vinni
annakidején, de én hozzá képest gyerek voltam,
minden ajtófélfába belekapaszkodtam és nem tudta volna
a kezemet letépni a végén már véres házfalakról.
Nem nyílt út előttem, csak ez, csak itt.
A between tudományok professzora
most Baltimore-ban és minden mondata, akár a többi
amerikásé, énekelve fölcsap. A gyertyafényben,
ahogy egy vízbefulté, aki nem érte el a vágyott
óceáni partokat, hullámzott az arca. Ő volna az?
Körénk gyűltek a kezüket tördelő idegenek,
ráhajoltam a halottra. Ő az.
mit visel, mennyire durvultak el a vonásai,
ősz-e vagy kopasz. Reméltem, nem hízott el nagyon,
ettől az egytől féltem. Ömlött az eső,
ez jó ürügy volt, hogy késsek. Fölmerült bennem
a gondolat, hogy el sem megyek, egyedül ül majd
a gyertyafényben, a drága, régi étteremben, a két
teríték fölött; mint Graham Greene kijátszott hősei,
olyan lesz. Azt kívántam, hogy most az egyszer,
az érte kiállott kínokért cserébe, érezze: halott.
Napok óta érzéketlen voltam,
bár nem tudtam, hogy itt van, mégis, miatta.
Tűnődtem a könyveim fölött, vagy a beszélgetések
szótlan résztvevőjeként adandó alkalommal kimentem
a derengő konyhákba, a magányos fürdőszobákba,
ültem egy mosógépen, nélkülem ivott a társaság,
míg végül elmehettem, és egyszercsak azt mondtam,
elég, lemondtam minden találkozást, köztük
a szívemnek egyetlen fontosat.
Mintha egy előérzet teljesedne be,
tartózkodó gonddal öltözött férfi várt a gyertyafényes
asztalnál, az óarany két teríték fölé hajolva
az üres étteremben. Végig ketten voltunk,
kettőnket szolgáltak ki legalább öten. Intett,
hogy menjenek, fejedelmi, hamis mozdulattal.
Cigányzene szólt, a hangot nem tudta kiküldeni,
ettől félig éber, félig álomszerű volt minden,
az elvonuló, pincér, fekete varjúcsapat,
kárörvendő hangok zsivaja a paraván mögött.
Szerettem volna sirályok vijjogását hallani
a parton, ez lett volna az utolsó esélye,
akkor még az a kamaszfiú lehetett volna aki volt,
akinek haja a homlokába hullott akár Adyé,
és elszökött otthonról tizenhét évesen,
egy öregasszony lakásában élt, és a lakcímváltozást
nem jelentette be az iskolában hetekig.
Mindenesetre mi ketten voltunk egyedül szabadok
akkor Budapesten. Nem érdekelt az ágyúszó,
a tankok, igaz, hogy akkor még nem jelentek meg,
de közelgett a nap.
Színésznek készült, és ha nem
tévesztette el az időt és helyet, elvitt minden
díjat, mert úgy akarta. „Harminchatfokos lázban
égek mindig” – arcán az árvaság honolt, árvaságunk,
és a közönség megborzongott tőle. Magával akart vinni
annakidején, de én hozzá képest gyerek voltam,
minden ajtófélfába belekapaszkodtam és nem tudta volna
a kezemet letépni a végén már véres házfalakról.
Nem nyílt út előttem, csak ez, csak itt.
A between tudományok professzora
most Baltimore-ban és minden mondata, akár a többi
amerikásé, énekelve fölcsap. A gyertyafényben,
ahogy egy vízbefulté, aki nem érte el a vágyott
óceáni partokat, hullámzott az arca. Ő volna az?
Körénk gyűltek a kezüket tördelő idegenek,
ráhajoltam a halottra. Ő az.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)