Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Takaró Károly - Hajnali gondolatok

Lányi Sarolta: A hangjáról

Innen már nem hallom a hangodat.
Fény volt a hangod, a fülembe folyt,
Folyó arany, mely zengőn hangot ad,
Fülemnek fémlő, fénylő kincse volt.

S miként azon Vazul fülében ólom,
Úgy ül fülemben ércesűlt beszéded.
Nem hallok semmit, hozzám bárki szóljon,
Nem hallok senkit most. Se mást, - se téged.

Lányi Sarolta: A szeméről

Az arcodat már elfeledtem.
...Ó drága arc...
De rémlik néha színveszetten,
Mint régi rajz.

Szemed még most is perzsel és szúr.
...Ó drága szem...
S e hív sziven megint te léssz úr:
Tudom. Hiszem.

Lányi Sarolta: Róla s végűl magamról

Talán nem is tudok már róla írni.
Kétely fon át, mikor eszembe jut
Ő az, kiről merengek? - nem tudom.
Elmém eltéved az emlékuton
Mely fénytől ködlik, mint ködös tejút.

Övé a homlok és a száj, a hűs
S a szép tekintet, mely rámrévedez?
Övé a név, a szép s a kép egészben,
Mit itt belűl botor búval becéztem?
Övé az éltem? S jaj, hát élet ez?

Szeverényi János: Gondolatok

Szeretem a föld melegét,

a szelíd mezők illatát,

a templomi nyugalmat és békét,

és a kis fecskék játékát a virágok felett.

Ágai Ágnes: Bárhova lép

Bárhová lépek, beléd ütközöm.

Át- és keresztül vagyok

szőve már veled.

Mozdulataiddal mozdulok,

hangodra hangolódom.

Így élünk kettős kötésben

téphetetlenül.

Csoóri Sándor: Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek
     a gyönge bodzák,
megyek köztük a temetőd felé,
kissé ittasan s ágrólszakadtan,
     mint a régi költők.

Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor
     gyémánt hegedűvel
s denevér bóklászgat alacsonyan.
Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni
             a bokrok alján,
     álmában félrebeszél.

Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.
     Nézem a lóhalálba vágtató csillagokat
és rád kell gondolnom folyton, aki
     elgondolhatatlan lettél,
mint a világ délutánja s a levegő sebe
     szájam körül.

Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.
     Egy másik azt: e földút emléke vagy,
             amelyen vakoskodom
     s lábad parázna nyomát
a megválthatatlan por még visszaadja.

Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai
     bennem: meghalni járó szavak,
mint ahogy meghalni járok esténkint
     én is a közeledbe,
végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.

Pilinszky János: Agonia christiana

Szellőivel, folyóival 

oly messze még a virradat! 

Felöltöm ingem és ruhám. 

Begombolom halálomat.

Pilinszky János: Elég

A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

Pilinszky János: Betűk, sorok

Megérdemelné a békés halált

minden írnok, aki az éjszakában

tollat fog és papír fölé hajol.

Lőrinczi L. Anna: Mondd miért?

Uram, ma éjjel ketten vagyunk a lelkemben,
és szeretnélek ismét érezni valahol.
Kereslek, de csak a fájdalom hagy bennem,
könnyekkel áztatott mély nyomot.
Tudom, sokszor megtagadlak, dacolva
haragoddal – majd én megmutatom!
Megölted a lelkem... pedig a copfos
kis Panka, boldogan öledbe bújt még egykoron.
Mennyire nehéz ma bennem az érzés,
jó lenne tudni a döntések miértjét:
szeretet – barátság - emberség... nagy szavak
lennének csak, a nehéz lét peremén?
Hallom, ahogy korholsz - hol van a hited!?
- és a Tiéd? - megvan-e még? - bennem...
Miért sújtod a jókat fájdalommal, s miért
kell szenvedni annak, aki szeret...
Miért engeded bántani a védtelent, s miért
a gonosz az! - aki a végén mindig nevet!?
Miért árul el a „barát”, s miért
csal meg a szerelem,
miért válik a múlt értéktelenné,
s miértjeimre mondd - miért nincs felelet?

...

Sötét szobámban, síri mély a csend,
lelkem keresztjei egyre csak gyűlnek.
Ma éjjel, ismét ketten vagyunk csak,
s szeretném tudni, hol vesztettelek el...

Rainer Maria Rilke: Az özvegy dala

Kezdetben jól folyt az életem.
Meleget, derűt adott nekem.
Hogy az ifjaké az mind ilyen,
hogyan is tudhattam akkor?
Mi az élet? Ó, én ostoba -,
s csak szállt, csak szállt évek sora,
s már nem jött se jó, se új, se csoda,
kettétört a fiatal kor.

A férjem-e? Én-e? Ki volt a hibás?
Türelmünk volt, ha semmi más,
de nem volt a halálnak.
Láttam, hogy jön (s milyen csunyán!),
viszi egyik embert a másik után,
- nem enyém volt még ez a bánat.
Mi is volt hát az enyém? Az enyém?
Hogy oly nyomorulttá lettem én,
nem volt-e rendelés?
Hisz nemcsak boldogságot ad,
aj-bajjal is a sors látogat,
s roncsként neki mit sem érsz.

Hozzám is eljött arcaimért,
hogy megkaparintsa semmiért,
mert lábam már rogyott.
Végeladás volt napra-nap,
s amikor már semmim sem maradt,
legyintett, s itthagyott.

Csorba Győző fordítása

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Takaró Károly - Hajnali gondolatok

Pongrácz Ágnes: Az Úr dicsérete

1.

Uram, szirének hangját add nekem,
kapun, falon hatoljon át a dal,
de tán a szélzúgás is én legyek,
levélen, ágon gyújtva meg magam.
Uram, dicsérni Téged vidd szavam
a kéklő égre fel, legyek fehér
fátyolfelhő, s ha kondul egy harang,
fehérben éljek mindörökre én!

Szobákban ülnek álmos emberek,
ébressze őket, s hozzon új tavaszt
az Úr szívéről szóló énekem.
Békét adjon, nyújtson vigaszt annak,
ki kér az Úrtól, Lábához hajtja
fejét, s bár bízik benne, nem remél.
A gyolcs legyek, mi csúf sebet takar, s
fehérben éljek mindörökre én!

Lelkük teljék meg édes malaszttal,
tárják ki jól az ablakot, s akkor
a latrok rácsos börtönben kapnak
szelíd áldást, Uram, s bocsánatot,
ha bús éjen zenélnek angyalok,
ha húr pendül, s dal száll az ég felé,
ha angyalszárny rezdül, s lehull a toll,
fehérben éljek mindörökre én!

2.

Uram, legyek hárfának dallama
rezegve lágyan égi húrokon,
ezüstben csendülő kicsiny harang
és érces szívverés a sóhajon,
legyek folyón a hab, melyet sodor,
mert van folyó és van bánat, de nézd,
bővízű bánatban halásznak ott,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért.

Dicsérve Téged reggel és este,
szólítva élőket s a holtakat,
arany-zsoltár az, mely fényekben zeng,
s arany-zsoltárba írt arany-szavak
rohannak már élő alázattal
Hozzád, Uram. Balladám ott elég,
rekedt torkom madárbegyben jajgat,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért.

Úgy, mint utolsó harsonád tegyem
a versbe teljesen magam, s haza-
érkezzen Hozzád a megteremtett
világ boldog percéből felfakadt
minden dús gondolat, mert „Te vagy a
feltámadás” s az élet. Nehéz,
Uram, nekem kinyitni ajkamat,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért.

3.

Te még nem láttál engem, és ma van
a napja annak, hogy megnézd arcom,
platánfa kérgeként a bőr szakad
le róla, ám most még inkább tartom
Feléd, Uram, hogy lásd bűnbánatom,
mert én sebet tettem Rád oly sokszor,
mikor bántottam másokat, s ahogy
rúgok Beléd, amíg kezem fogod.

Hogyan fordul Feléd, míg Hold szaval
rezegve lágyan égi húrokon,
Uram, rút lelkem. Majd szorgalmasan
zsákomba gyűjtöm újra, s hátamon
viszem tovább új vétkem, csillaghoz
küldöm szemérmem, hogyha vágy oson.
-Találj rám, hű szerelmem! Hagyom. S
rúgok Beléd, amíg kezem fogod.

Uram, vétettem annyit ellened,
bocsásd meg, és engedd, most én adjak.
De mondd, mit tudnék adni itt Neked?
Üres kezem lehajlik fáradtan,
belül manók szívemmel játszanak,
és mint egy gyermek, míg áll oszlopon,
csak nézek körbe, s tartom Neked: magam! S
rúgok Beléd, amíg kezem fogod,

4.

Eléd raknék mindent, mit megtermett
a Föld, gyémántkincset, zafírt. Smaragd-
szemű, kék angyalkák énekelnek,
mikor világod ékes harmatban
csillantom meg, s ajánlom föl, Uram.
Tiéd az „ország”! Minden verssorom,
melyet leírtam bármikor, szalad
Hozzád, s harangok közt imádkozom.

Virágokat vinnék Neked, szabad
szerelmet szendén sáros utakon
hagyok, de Téged, Uram, nem hagylak
el, míg ring bennem a lélek. Ballagok
magamban, így beszélek. Vállamon
vékony gallyakban hordom és lopom
meg Fény-erdődet, mert fázom nagyon,
s Hozzád harangok közt imádkozom.

Lásd, semmim sincs, de itt egy ballada
rezegve lágyan égi húrokon.
Még itt vagyok, s álszentnek tartanak,
ezért Uram, könyörgök Magadhoz
az égbe végy fel, és ha meghalok,
ölelj meg, küldj át minden poklodon,
kínokban égve ott áldom Napod,
s Hozzád harangok közt imádkozom.

A ballada

Uram, szirének hangját add nekem,
kapun, falon hatoljon át a dal,
szobákban ülnek álmos emberek,
ébressze őket, s hozzon új tavaszt,
lelkük teljék meg édes malaszttal,
tárják ki jól az ablakot, s akkor
Uram, legyek hárfának dallama
rezegve lágyan égi húrokon.

Dicsérve Téged reggel és este,
szólítva élőket s a holtakat
úgy, mint utolsó harsonád tegyem
a versbe teljesen magam, s Haza,
te még nem láttál engem, és ma van
a napja annak, hogy megnézd arcom,
hogyan fordul feléd, míg Hold szaval
rezegve lágyan égi húrokon.

Uram, vétettem annyit ellened,
bocsásd meg, és engedd, most én adjak.
Eléd raknék mindent, mit megtermett
a Föld, gyémántkincset, zafírt, smaragd
virágokat, vinnék Neked szabad
szerelmet szendén sáros utakon.
Lásd, semmim sincs, de itt egy ballada
rezegve lágyan égi húrokon.

Ajánlás

Uram, fehérben éljek mindörökre én,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért,
rúgok Beléd, amíg kezem fogod,
s Hozzád harangok közt imádkozom
rezegve lágyan égi húrokon.

Benő Attila: (közös csend)

Szóra bírni most nem szeretnélek,

csak a csend sátrában ülni véled.

Hallgatásainkba takarózva,

a szemünk egymáshoz igazodna.