Horváth Imre: Fény és árnyék

Az egyik fény, a másik árnyék. Nézem:
mind a kettő elfér egy falevelén.

Egyed Emese: Hajnalének

(Már hajnal lesz, a csillagok
ébresztenek.

Indulnom kell és még alig
öleltelek.

Lebír a fény, lebír a zaj
s a félelem.

Oly messze vagy:
és nincs is visszaút.
Vagy nem lelem.)

                    *

Hová mehetnék? hozzád igyekeztem.
Tüzes folyókon csak feléd eveztem.
Vihar sodort, vak álmok suta szárnya
röpített, jöttem már halálra válva,
életre szánva, úgy kerestelek;
már réges-régen dédelgettelek,
s akárhogy fürkészek kék távolokba,
nem bukkansz fel, árnyam akár bolyongva,
akár lehullva szólít neveden. Ne űzz el, révem,
szigetem.

                    *

Ha hátrálni lehetne,
lassan elmúlnék tőled.
Szemem még rád függesztve,
hangod figyelném, arcodat,
már egyre messzebb, egyre józanabbul.
Áldás maradjon nappalaidon.
Békesség áldja éjszakáidat.
El kell búcsúzni évszak fordulóján.

                    *

Karomban tartalak.

                    *

Gonosz a vers, a csöndje is
félrevezet.
Pihensz tavánál, korsaját
magad elé teszed.
Fátylat von szemed elé és
zsibbasztja válladat,
alakot ád a képzelődés
ködeinek; seregben szállanak
madarai magányodon keresztül.
Ködök foszlanak,
lelked belerendül.

És jó a vers: elhiteti
az álmot is.
Kell vágyakoznod képei után.
Kell várnod is.
Légy reménységgel: nappalok
és éjszakák
megannyi ága verdesi
az ablakát!
Kinyitja, csak míg
rád tekint.
Hogy sírj, hogy bizakodj megint.

                    *

Végtére közelebb hajolt a csönd.
Váratlan ösvények futottak szerte.
Nem úgy volt semmi, ahogy kitervelte
emberi agy vagy szív, szigorú titkok
arányai alakították sorsod
s a szavak, mint a megriadt madárraj
odébb költöztek. Ágak halk nyugalma
ring benned is pár áldott pillanatra.
Nem űzlek. Nem követlek. Nem

                    *

szeretlek, bár ez ki nem mondható.
A gyöngeséget palástolni kéne,
a csönd elé, pogány oltár elébe
bukva várni, amíg elmúlik tőlünk.
Jó napok jöttek, álmodoztam rólad,
felékesítettem verses hajómat,
sodortattam magam szavak vizével,
vezéreltettem vágy könnyes szelével

szeretlek, bár ez ki nem mondható.
Megvagy-e még?
Képed nézegetem.
Kék erek hálója a kezemen.
Lehetetlenség fut a versen át,
nézek egy arcot, messzi mosolyát,
homlokát, állát,
pillantása fényét.
Visszanyerni a magány békességét

                    *

jaj, nem lehet,
s ha lehet, nem igazság,
s ha kelepcébe estünk, jól van úgy.
Tévedés volt a félszavak varázsa.
Rongyos a vágy arany-ezüst palástja,
de bolondság volt nádhoz bízni mégis,
egy tévedés elképzelt teljessége
mint vizek fodra jár át

                    *

Át- meg átjár a kétely:
hová tartok,
kit zavartam meg, ki varázsol engem,
vonz és taszít -
hogy idegen helyemben,
s otthon vagyok nemlétező mezőkön;
nem öleltelek s ölelésed őrzöm,
nem bántalak,
nem irigylem a párod,
fogadd el versemmel áldott világod.

                    *

Forog szívem

Nem fájdítottad szívem, nem
fájdítottad.

Csak mint a hős a tüzet:
közelebb loptad.

Szétosztottál és egemtől
eloldottál.

Lobogok életednél,
holtomnál.)

Bruno Saenz Andrade: Vallásos

Egyedül vagyok, úgy szeretem. A sötétben,

valaki névtelent keresek.

Ha a hangom egyesül az Igével,

és majd együtt szövik

a zenét...

Ha a hangok

ragaszkodnak egymáshoz...

Találkozom a tárgyakkal,

ujjheggyel megérintem azokat.

A kezünk nem olyan mint az iránytű.

Egyedül vagyok, így szeretem.

Már nem elég a dolgok változó megformálása.

Éppen csak ujjheggyel érintve azokat,

valaki névtelent keresek. Magamnak.

Ő hív engem.

Dabi István fordítása

Bella István: Szeretem benned

az eget,
őszi szél leheletet,
omlatag romnál elszaladt,
zöldgyöngyű gyíkot fű alatt,
selymes sás suttogó fejét,
a lányhangú tücsökzenét,
lenge derekú, ingatag,
fénykoszorús fűszálakat,
bomló orgona illatárt,
a pettyes katicabogárt,
a munka lázas énekét,
kibomlott keblű, selymű rét
illatát, napot az egen,
a teremtésnek szertelen
örömét, ringó réteket,
feslő, bimbózó életet,
viharzó kürtű gyárakat,
felettük égő álmatag
foltjaival a felleget,
a fecskéket, embereket,
arcod tavaszát, nevedet,
szeretlek, s mindent szeretek…

Oláh András: bekötözzük

bekötözzük a megcsonkolt fákat
föltörjük a bezárt kalitkákat

gödröt vájunk a megfagyott földbe
minden átkot abba eltemetve

otthont adunk a megtisztult szónak
kikötőket hánykódó hajóknak

lemossuk a szeplőket az égről
csöndet festünk rá a tiszta kékből

Gergely Ágnes: Zsoltár

Tőled az utak négyfelé vezetnek
magamba-mélyre és a szűk hazába
tengerek görbe hátának s a fellegeknek

nincs veszélytelen rakpartja a földnek
kutak áradnak szétporlad a káva
lepkék és teherautók összetörnek

vakítanak a zsúfolt rézhegyek
nyarat fordít a csontokon a pára
te vagy a forgás bárhonnan nézzelek

a nap észrevétlen fordulása
keresztúton az útjel és
kövek alatt a láva
négybevágott almában az egybekívánkozás
az utasnak az utolsó pogácsa

a sorompótlan világgáfutás
éjjelenként a csöndbe nappal a vágyba
sörényrázás a horizonton

visszatérés hiába
mert por szállong a városok felől
mostmár mindenütt ahol a szél jár

és azért és mégis
forgok maradék sejtjeimmel
az ismeretlen középpont felé
ahol te vagy az égtáj.

Gyurkovics Tibor: Mi lesz velünk?

Mi lesz velünk ha nem leszünk
ha mind a ketten eltününk
a sűrű ködben egy letünt
világban mint a sebesült
mi lesz velünk?

Akkor majd kiket szeretünk
ha nem leszel és nem leszünk
ha a ködök közt lebegünk
mint akinek az esze tűnt
mi lesz velünk?

Én nélküled te nélkülem
fölszállunk majd egyenesen
a kék szelekbe szertelen
és túlvilági szerelem
mi lesz velem?

Mi ketten már egyek vagyunk
és soha el nem szakadunk
te nélkülem én nélküled
többé már soha nem leszek
ugye szeretsz?

Csak örökké ezt kérdezem
mint szél a faleveleken
csak pörgök fújok reszketek
velem leszel de nélküled
én hol leszek?

Cseh Károly: Fehér nap

Hatalmas volt a szerelem:

májusi szirom- s decemberfehér:

s mint egy végtelen hosszú nap,

melybe nászágy s ravatal belefér.

Gergely Ágnes: Esti imádság

Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.

Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kivánod.

Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit se látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.

Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

 Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim emlékeznek ernyedőn, erdők, titokösvények, farkas-szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolyos fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
- pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -,
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

Hegyek, fák, füvek, erdők, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden - ti vagytok a jóság -, meghitten - ti vagytok a csönd -,
jobbik felem tibennetek önmagát ismeri föl,
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért,
küldtök vakító magasságba, agyunk, szemünk szoktatni a végtelenhez,
a halál mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózonleheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, ha haldoklik is, a reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szép fejűek, felhő-lépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokorgyermekek, gondolkodó, felnőtt fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot -
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl, nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett -
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

Takács Zsuzsa: Érzések áradása

Egy alagsori tanteremben találkoztam
álmomban Veled, azaz: Magával, így kellett
volna mondanom, hiszen ötven évvel ezelőtt
még magázódtak egymással tanárnők és tanárok.
Ugyanaz a dohszag, mint hajdanán, a pince-
ablakon beömlő homály, a falakon futó
csöveken hideg verejtékcseppek. Nem
változtál te (azaz: Maga) sem, kék Don Quijote-
szemed vizenyősen tapadt rám, ahogyan
a boldog időkben. Milyen szép ma is!
Bókodtól megnyugodtam, hogy valóban
a régmúlt tenyerén ülünk, huszonnégy éves
vagyok, egy Rusz (vagy Lucs) vetítőgép
zümmög a teremben, s a bevezető után
kezdődik a nagyfilm. A fejünk fölött vergődő
csőből azonban előtört a víz, egyesek máris
fuldokoltak. Éreztem is, hogy az alagsor
2/a-ban vagy hosszabb tusa esetén
a Bródy Sándor utca felé kanyargó jeges
áradatban halunk meg 1964-ben,
s még örülhetünk, hogy agóniánk közben
a Lenin Párizsban című szovjet filmet
nézzük, bár nem tudjuk meg sosem,
hogy a történet vége jó lesz-e avagy rossz.

Bella István: Havas fény

                         T. D. karácsonyfája alá

De jó is
De jó is tudni hogy
De jó is tudni hogy van valaki
Van valaki odaát a havas háztetők alatt
Ott túl a rakparti háztetők alatt
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
Tudja hogy tudom: tudja
Vagyok

Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
És madarakat
A röpülés villámló hiányjeleit
Örök aposztrofjait az égnek
Létszavakat szelídít Ő: virágokat
De mit virágokat!
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
A rét-gyepszótár útszélremagzott
Gizgaz-szavai-gyomokat
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
De mit madarakat!
A tél pohos pontosvesszőit
Terek kövein fák promenádjain virityelő
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
Verebeket

Ó távol Fű- és Fabarátom!
Virág- és Verébszavú
Assziszibeli szerzet!
Hagyd oda most
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
Öltsd fel ködcsuhádat
S indulj a város alá a falakon túlra!

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát
Mögötted micsoda népek
Micsoda processzió!
Sárkánygyík-Duna és királysága
Csúszómászó népe
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
S a fenevadak:
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
megjuhászodott párduc

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét

Menj hát Szelídszavú!
És fedd meg
– mint egykor –
Az fordolt világot:

„Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

Bella István: Azt, ami nincs

Íme az írás! meguntam fölszedegetni

azt, ami nincs. A szalmaszál-esélyt.

Jövőbe ment harang, mohamúlt lep be, semmi-

szívem csak akkor zendül, ha megzendít a szél.

Bella István: Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,
számodra örökre nyitva vagyok,
megnézheted a szívemet,
nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,
mezítelen bőröd alá,
felöltheted életemet,
lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,
nyarak lógnak benne, minden ruhád,
tüdőm tükrében lásd magad,
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!

Én már semmit se akarok,
csak szólni, szeretni, nyugodni.
S gyönyörűen, mint egy halott,
nyílt szemedben késként forogni.

Bella István: Szebbnek szültél

Együtt születhetett szívem
szíveddel, ezért vagy ilyen,

mint én, mert ugyanaz a fa
ágán sarjadtunk valaha.

Ugyanaz, ugyanaz a vér
vert arcodért, vert arcomért.

Ugyanaz, ugyanaz a tej
delelt melleden, mellemen,

s az a kéz, ugyanaz a jobb
etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt,
mi tőled így elpusztított?!

Mit vétett, mit vétkezhetett
szívem, hogy így számüzetett

tőled, hogy csak találgatom,
ki vagy, honnan vagy rokonom.

A hang, a hangod ismerős,
itt volt a torkomban előbb,

s ahogy beszélsz, a haj, a szem
– jaj istenem, jaj istenem,

madár, csak madár szólhat így,
mikor hullatja tollait. –

S ahogy lépteid hallani,
bennem lépdelt így valaki.

De rádnéz és fölujjong kezem:
Te vagy kezem! Te vagy kezem!

Rádnéz és fölujjong a szám:
Arcod hazám. Szemed hazám,

és minden szerv: külön, külön
beszél, beszél: öröm, üröm

fagy, kín, elkezd kiáltani:
Magad magamnak vallani.

Hallgasd csak, milyen hangzavar,
gyöngyzörej, jéghang, csodajajj.

Hajnal bánata, születés,
gyöngyvirág-verítékezés.

És mind szólal, és mind beszél,
a sírás, a csukló nevetés.

Tenned kéne már valamit,
el kéne halkulni kicsit,

halkulni, arcvonásnyira,
csupáncsak dobbanásnyira,

csak te halld, csak te értheted:
éltem és csak most éledek.

Hát szólj rám: ne mondja ki szám:
Szebbnek szültél, mint az anyám!