2016. március 21., hétfő

Szabó Lőrinc: Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.


Hajnal Anna: Akarlak, szeretlek

 Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szived csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.

Félelem? Távolság? Mit jelent?
Mindig több, több éhséget teremt.
Hiszen elpusztulunk így, Te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!

Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mellre mell,
két fáklya szivünk hadd lobbanjon el!

Hasitó villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szük abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger, s a szent ködök.

Ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
Együtt – vagy halál és pusztulás
szerelem – szerelem, fényvarázs.


Hajnal Gábor: Egycsapásra

A hirtelenül rámtörő
tavaszban
kóválygok kábán
nyugtalan a szívem.
Az álmos ég
nem bírja kinyitni szemét
felhőgomolyok
nyirkos fát ölelnek
és azután tétován
még félszegen
s mindjárt kacéran is
nagy delejes szemével
felhők közül
kilép a nap.

És egycsapásra
megváltozik a világ.

2016. március 17., csütörtök

Székely Magda: Úton



De hogy ki vagy valóban én 
mégis tudom 
hogy zaklatottan mint a szél 
mindig úton

hogy elég hogy elégedetlen 
léted hová vezet 
hogy ezután mindenfelől 
utad leszek

J.F.v.Eichendorff: Kérés



Összetört, amit akartam. 
Nem nyílik panaszra ajkam, 
Uram, csendben vagyok. 
De most... adj erőt, segíts rajtam: 
hordozni... amit nem akarok. 

Túrmezei Erzsébet fordítása


Csurai Zsófia: Fokozás



ma csendesebb a csend
és jóvátehetetlen a jó
a bűn is bűnösebb
és szótlanná vált a szó…

a hiány kézzel fogható.

2016. március 15., kedd

Szent-Gály Kata: Esti gondolatok




Lobog a láng. Tán önmagán tűnődik,
azért, hogy van, de mért kell lennie?
A vak sötétből ki hozta ide,
s ki szabta meg, hogy ő
csak ott tud élni, hol felélhető
valami más, mi eggyé lesz vele?

Az ember néha önmagán tűnődik,
s lobog, lobog bele.

Szent-Gály Kata: Máté apostol Beismerés

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Isten országa igazi ország,
van útja is, de oly szűk út,
hogy nem férnek be rajta hintók,
csak egyszerű gyalogosok.

Kapuja is van, boltozott kapu,
de keskeny, mint a csonttű kis foka,
teherrel nem jut át teve,
– bár mindig sok az ostoba,
ki nem hiszi, míg nem gurul
hátára zsákolt vagyona.

Igen, a váltóasztalom mögül
volt időm nézni. Láttam is sokat:
akár a hangyák mennek az esőre
– mint szólás tartja –, jöttek az urak
nagyságos hintón, jöttek szekerek,
szegény parasztok, szolgák, gyerekek,
a világ minden tarka népe,
lehetne akár Bábel söpredéke –
s az asztalon,
a kezemen,
úgy folyt a pénz, mint bontott zsákból
sugárban ömlik búzaszem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ez volt az életem.

És egyszer,
egy reggel,
váratlanul, s egészen hirtelen
megundorodtam az aranytól,
az emberektől és magamtól,
s attól a végtelen nyomortól,
amit takart, és menekültem
a Templomunkba. Uramisten!
Megálltam hátul egy sarokban,
és zúgó fejjel,
hajtott fejjel
az oszlopoknak nekidőltem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Egy farizeus, egy előkelő,
díszes ruhájú ember állt elől,
a zajra fordult, nézett, és tovább
susogta máris a kezdett imát,
ami – tudjátok – ma is általános:
én több vagyok, mint az a vámos.

Igazat adtam néki, s a fejem
lebukott mélyre: irgalmazz nekem!

És valahonnan ősi könyvtekercsek
lapjáról hozzám indultak szavak
egy füstös mécsről, mely nem oltatik ki,
habár kanóca lángot már nem ad,
s az alig élő, semmit érő nádról,
a roppant szálról,
amit az Úr még meghagy, nem tör el,
s egész a földig leborultam
a rőt aranynak terhivel.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ma már tudom, hogy ezt is látta,
Ő, aki fehér ruhában
haladt a sorban, hosszú út porában,
s megállt az asztalom előtt,
egy csodálatos délelőtt –

aki nem vágott szemembe hibákat:
a hívás volt a vádoló bocsánat,
a „kövess engem” –
és én felálltam – és én mentem!
– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –



Elza Vecina: A csend ritmusa

Hullottak rám a szavak.
Jégesőként verték a fejem.
Védekeztem, menekültem előlük,
Amíg el nem értem a tengert.
A tenger ősz haját fésülgette és melankolikus
gondtelt tekintettel nézett és beszélni kezdett -
a hangja lassan és mélyen csengett, mint anyám hangja.

- Fuss a jégesőtől - mondta.
- A jégeső tönkreteszi a vetést, letöri a virágokat, leveri
                            a gyümölcsöket, agyonveri az embert.
A jégeső a halál nővére.
Menj a csendhez!
A csend az élet kezdete -
Minden nagyság kezdete.
Susog a kis makk csendjében született ezeréves tölgy.
Zúg a csöppnyi forrás csendjében született Daugava és Volga.
Dalol a szerelem csendjében született nagy Tagore.

Csendben mozog a fejünk felett a Mindenség, minden életet
                                              nagyszerű ritmusában hordoz.

Dabi István fordítása

2016. március 14., hétfő

Székely Magda: Hályog











Ha hályog nőtt a szememen
hasítsd le róla Istenem
hadd lássam újra aki voltál
hol a fényesség hol az oltár

Székely Magda: Erőért

Legyen Akaratod szerint
mit rám raktál sose sokalltam
tudtam hogy nem rogyhatni meg
míg próbáidat végzed rajtam

Kis erőt most mégis Uram
és ha a hátamba nyilallik
görnyedésem mélyebb szöge
szándékod irányába hajlik




Oláh András: Karácsony

a téren ételt osztanak
arcok párája keveredik a gőzölgő levessel
forralt bor is van és hozzá szeretetzene szól
a lelkiismeret megnyugszik
mintha ettől jobb lenne a világ
penészes szavakra fals szólamokra is telik
régen méltóságos asszonyok
toporogtak a kondérok között
s amint tehették gyorsan kezet is mostak
mert érezték hogy piszkos lett a szándék
most lángot okádó cirkuszi artisták
hazudják szemünkbe a mosolyt
talpunk alatt a szülőföld didereg
harang kondul a szívek hidegében
kiapadt álmok csüngnek
a felcicomázott karácsonyfáról
mennyire fáj a magány
összemosódnak az árnyak
mint valaha volt szaloncukor
keményen roppan az angyali üdvözlet
s ahogy a kulcs fordul a zárban
mögötte nincs már távoli táj
nincs messze s közel
csak bezárt ajtók és a hajléktalan szeretet

Wislawa Szymborska: Expedíció a bevehetetlen Himalájába



Ó, hát ez a Himalája.
Óriási hegyek, a holdig érnek.
Ez a rajt pillanata 
A lakatlan égbolton a felhők fehér tejszínhabja.
Itt semmi sincs rejtve.
visszhangzik a fehér némaság.
Hangos a csend.
Te Jeti, gyere már le, egyél, kezemben a kenyér
tanuld meg az ábécét, s hogy kétszer kettő az négy,
és jó, hogy itt lent olvad hó.
Van piros almám, kettévágom.
Jeti, nem vagyunk rablók
velünk élhetsz.
Nem a halálról szólnak szavaink.
Ajándékom feledteti a rosszat. Mi is gyermekeket szülünk,
nevelünk a romok között.
Jeti, és van Shakespeare-ünk. 
Jeti, és hegedűn játszunk. 
És alkonyat után lámpát gyújtunk. 
Fent nincs se hold, se föld
és megfagynak a könnyek.
Jeti, kérlek, gyere vissza!
Négy sziklafalon már leszakad a lavina,
már sírok, Jeti
elfullad a hangom
melegedjünk össze végre
az örök havon.

Wisława Szymborska: Kínvallatás

Minden ugyanaz.
Fájdalom honol a testben
táplálom, altatom, szellőztetem.
A vékony bőr alól vér serken,
a körmök és fogak fájnak,
törékeny a csont, az ízület gyenge
A vallatók mindent számításba vesznek.

Minden ugyanaz.
A test reszket, mindig is rettegett
Róma előtt és Róma után
Krisztus előtt és után
a huszadik században
maradt a kínzás a Föld lett kisebb,
kínunk vércsöppjei ablakunk alatt peregnek.

Minden ugyanaz,
az emberek elszaporodtak.
a régi bűnök és az újak
valódiak, kirakatbűnök és elmismásoltak
időtlen a bűnök konok jegyzéke
és sikollyal válaszol a test,
és az ártatlanság egeket szakaszt.

Minden ugyanaz
a rítus, a modor, a tánclépés változott,
az arcot lepel takarja el,
a mozdulat begyakorlott.
Ráng, megfeszül, menekül a test,
megreccsen bokája térde,
nyálzik, puffad, elkékül, és kiloccsan vére.

Minden ugyanaz
a hegyek, vizek, partok, gleccserek,
és sivatagok lüktető határok, peremek,
csavarog a lélek, helyét keresi,
bujdosik, visszanéz, eltéved
Mintha nem volna, mintha mégis lenne
a múló testben rejtekezne.

2016. március 11., péntek

Szabó Lőrinc: Lóci verset ír


Ünnep előtt volt. Kint a kertben
 húsvéti bárány bégetett,
 most borult virágba az alma,
 a barackfa már vetkezett,

 én meg épp versbe igyekeztem
 fogni életet és halált,
 mikor egyszerre nyílt az ajtó,
 jött Lóci és elémbe állt

 s megszólalt: -- Apu, verset írtam!
 -- De hisz még nem tudsz írni, te!
 -- Nem is írtam, csak kigondoltam.
 -- No, halljuk. -- Hát figyelj ide --

 szólt Lóci, azzal nekikezdett
 s két sorban elmondta a verset:
 "Az életet adja, adja,
 egyszerre csak abbahagyja."

 Én nagyot néztem: -- Ki? Kiről szól
 a versed? Ennyi az egész?
 -- Hát az istenről, az a címe! --
 magyarázta a gyerek; és:

 -- Nem kéne még valami hozzá?
 kérdeztem én kíváncsian.
 -- Nem hát -- felelt ő --, ez az élet,
 ebben már minden benne van.

-- Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! --
 Szinte ijedten csókoltam meg
 Lóci hatéves homlokát...

 Ő elrohant... Kint ragyogott a
 tavasz, a bárány bégetett,
 s én eltűnődve ezt a verset
 írtam a magamé helyett.