Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,
én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt
s megszólalt: -- Apu, verset írtam!
-- De hisz még nem tudsz írni, te!
-- Nem is írtam, csak kigondoltam.
-- No, halljuk. -- Hát figyelj ide --
szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
"Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja."
Én nagyot néztem: -- Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
-- Hát az istenről, az a címe! --
magyarázta a gyerek; és:
-- Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kíváncsian.
-- Nem hát -- felelt ő --, ez az élet,
ebben már minden benne van.
-- Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! --
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát...
Ő elrohant... Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett,
s én eltűnődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése