Kapaszkodom tíz ujjal, tíz körömmel
az Időbe,
ebbe a sebesen tovatűnni akaróba,
kapaszkodom a Jelenembe,
amíg van Jelenem, beléje kapaszkodnom,
tíz ujjam van csak ehhez,
ujjaimhoz tollam és ceruzám,
maréknyinál alig több szavam
s papírdarabokra hiú reménykedéssel
ráfirkált mondatok,
amiket bármikor tovafújhatnak,
magukkal sodorhatnak léghuzatok-szelek
s olvashatatlan kis darabokká tépdeshetnek –
öröklétük, lehet, ennyi lesz csupán,
s ennyi lesz talán az én saját „öröklétem” is,
egy szóval, egy sorral se több talán:
meg-megzökkenő monológ
valamelyik kopott füzetem oldalán,
hisz pontosan tudom már most is,
hogy ami hátralenne esetleg,
azt is szorgosan csomagolja már
november a maga saját
dértől ezüstlő papírzsákjaiba.
Hát nincsen többé mire várnom:
dicsérnem azt kell, ami még hátravan,
dicsérnem a ködöt kell, az esőket,
dicsérnem a fagyot, a havakat,
s megénekelnem a viharzó tenger
háborgó vizét és a síkos zátony
sziklái közé beszorult hajók
segélykiáltozásait – megénekelnem
őszöm, novemberem, mindazt, amire
rekedt torkom erejéből futja még:
az örök pusztulást és örök elmúlást.
