2016. június 12., vasárnap

Wladyslaw Lazuka: Pillanat



Hallod
az evezőlapátokkal
               énekel egy csónak               
A nádas és az erdő
úszik tova
a karok
feszült húrjain
A szigetről egy kócsag
röppen a magasba
mintha magával kívánná vinni
a tájat

Dabi István fordítása

Kemény István: Élőbeszéd

1.

Egyedül voltam otthon, csöngettek,
és belépett a Halál.
Beszélgetni jött, ahogy szokta
– jóban vagyunk, sőt, barátok.
Szeret annyira, hogy fölényesen
el bírjuk kerülni egymás közt
barátságunk sötét foltját,
az egyenlőtlen viszonyt.
Neki erről megvan a maga
elmélete, el is mondta egyszer.
Nem volt könnyű beszélgetés, de aztán
túltettük rajta magunkat.
Így legalább nincs köztünk hazugság,
és tudunk beszélni bármi másról.
Most is, hogy bejött, és a lakás
sötétebb lett, és villanyt kellett gyújtani,
és a kávé, amivel megkínáltam,
megint csak jéggé dermedt,
inkább csak nevettünk,
hogy ezt eljátsszuk minden alkalommal,
és nálam, úgy látszik, nem fog ő már
kávét inni sohasem.
– Nem hoztam semmit a gyerekeknek – mondta.
– Talán jobb is! – vágtam rá bátran.
Nevettünk megint, és máris újra
megvolt köztünk a régi hang.

2.

– Egy idős úrtól jövök – kezdte. –
Ismerted messziről.
Nem hangsúlyozta ki a múlt időt,
a vérem mégis megfagyott, de hagyján,
hogy megfagyott a vérem,
mert egy rossz, silány kis érzés is elfogott:
hű, megint meghalt valaki!
– Ne mondd! – sajnálkoztam, de
fogalmam se volt, kiről beszél, ezért,
hogy részvétlenségemet ne vegye észre,
gyorsan hozzátettem viccesen:
– Na várjál, előbb tisztázzuk: én
haltam meg, vagy ő?
– Ő hát, te hülye! – válaszolta, –
hogy kérdezhetsz ilyet?
– Kicsit megnyomtad a múlt időt –
hazudtam. – Tulajdonképpen
lehettem volna én is, végül is.
– Akkor bocsáss meg, félreérthetően
fogalmaztam. Nekem kéne figyelnem,
de folyton átlépem ezt a vacak
kis határt, én se látok le már
a lábamig… Szóval nyugodj meg,
ő halt meg, sőt, a végén már
ő hívott meg magához engem,
mert nem bírta már a szenvedést,
nagyon beteg volt. A neve idegen,
és nem fog sokat mondani neked,
az utolsó náci volt, na,
ez a lényeg, bizony,
így telik az idő!
– Na erre nem számítottam! –
válaszoltam, és ez őszinte volt.

3.

És azonnal gyanakodni kezdtem,
ahogy egy ilyen kényes témánál
óhatatlan.
– De hogyhogy éppen hozzám
jöttél tőle? Semmi közöm hozzá!
Vagy mondott rólam valaki valamit?
Vállat vont. – Gondoltam,
érdekelni fog. – Ja, persze, hogyne! –
nyugodtam meg kicsit. – De mondd, és
az biztos, hogy ő volt az utolsó?
Nem lehet, hogy még mindig él
egy reszkető vénség valahol délen,
egy montevideói öregek otthonában,
százéves elmúlt, de meghalni
egyszerűen képtelen?
  Itt el is akadtam, de ő válaszolt.
– Nem, nem él még egy, valahol délen,
reszkető vénség egy montevideói
öregek otthonában, százéves
elmúlt, de meghalni
egyszerűen képtelen.
  És csúfolkodva tette hozzá:
– De, mint tudjuk, mindig él még egy
valahol délen, reszkető vénség
egy montevideói öregek otthonában,
százéves elmúlt, de meghalni
egyszerűen képtelen.

4.

– Egy furcsa kérdést szeretnék
feltenni neked – folytatta
rövid csend után. – De tényleg
nagyon furcsa lesz, lehet, hogy
ki fogsz belőlem ábrándulni.
(Mosolygott, mosolyogtam én is,
pedig ki nem állom, ha így viccelődik.)
Mi a különbség közte és
mondjuk teközted? Tudom, hogy létezik,
de nem tudom, mi az. Várjál,
kérdezem egyszerűbben: mi a különbség
gyilkos és áldozat között,
hát nem együtt érnek valamit?
Meg vagy lepve, mi? Azt hitted,
ha valakinek illene tudni,
az éppen én vagyok. Hát bizony,
nem tudom. Erkölcsi érzékem nulla,
anélkül dolgozom.

5.

– De úgy látom – folytatta rögtön –, hogy
magyarázattal tartozom. Én már
ott voltam a legelső halottnál. Ezt tudod.
  Bólintottam.
– Tapasztalatlan voltam, hiszen
emberhalottat addig
nem látott senki, én se,
ezért még jó sokáig
meg voltam győződve, hogy az,
ami Ábellel történt,
úgy volt természetes.
Később aztán gondolkodóba estem,
mert ott voltam persze máig
minden alkalommal, és bizony
igencsak sok szelíd elalvást
láttam később, többet talán, mint
ahány szörnyűségeset, sőt,
Ádám és Éva pusztulása elméletben
előbb is volt kész, mint Ábelé,
de mindent összevetve én azért
mégiscsak egy gyilkosságról
kaptam a nevem.

6.

– Apropó a nevem… szóljál,
ha irtózol tőle, jó?
(Nem a nevedtől irtózom,
hanem tőled, gondoltam,
de nem mondtam ki persze.
Ilyet az ember az ellenségének
se mond. És közben zavart,
hogy nem jut eszembe semmi,
pedig most le kéne kötnöm,
szórakoztatnom kéne,
ne menjen még tovább. Kutya
kötelességem lenne húzni az időt.)

7.

– Tudod, az az érzésem néha –
folytatta –, hogy az én munkám
szinte fölösleges. Pedig jókedvemben
szinte mindenhatónak
képzelem magam. Munka közben
régi slágereket dúdolok, sőt,
gondolkodom a világ folyásán.
A történelem az élet tanítómestere,
dúdolom, a történelemé pedig az élet,
melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás,
és a végére vajon melyikük marad?
És a nagy háború, ötvenmillió halott
távolabbról nézve már csak két
késő keresztény szekta vitája,
később még az se lesz –
kérdezz ma meg tíz embert: ki
ölte meg Káint? Öt nem is hallott róla,
két díszpinty meg rávágja: Ábel.
  Nevetett.
– Szóval nekem jóformán semmi dolgom.
Úgy érzem, mintha ez az egy szem
Káin meg ez az egy birka Ábel
tenné a dolgát vég nélkül,
értelmetlenül. Jókedvemben
ilyesmiken töröm a fejem. Ha lenne
tehetségem hozzá, biztos
megírnám ezt az egészet egyszer –
tette hozzá félig szégyenlősen,
félig fanyarul. – De látod,
már megint csak rólam beszélünk.
Te nagyon hallgatsz. Veled mi van?

8.

– Az a helyzet, hogy félek – folytatta
kelletlen csend után. – Maholnap
száz éve forgatom a fejemben
ezeket a ti dédelgetett
kedvenceiteket, a nácikat…
tudom, mit akarsz mondani,
hallgass végig légy szíves! Nem értem,
mi ez a rajongás bennetek. Én nem
látok bennük se jót, se rosszat,
de ha ők a Rosszak, így, nagybetűvel,
akkor mit szerettek ti bennük ennyire?
– A nácikban? – kérdeztem döbbenten. – Mi?
Bennük? Már a kérdést se értem!
(Pedig értettem bizony.)
– Szerintem érted – vonta meg a vállát –,
de ha akarod, mondhatjuk
hálának is. Mintha elintéztek volna
valamit helytettetek. Vagy tévedek?
– Először is: kik azok a ti? – próbáltam
egy kis időt nyerni. – Mi, emberek?
– Hát persze – válaszolta. – Tudtam,
hogy tudod. Én őszintén bevallom,
eddig alábecsültelek titeket.
Sokáig néztem rátok úgy,
mint egy csapat majomra,
akik ott lökdösődnek mindig
valami tűz körül, amit
nem is ők gyújtottak, és úgyis
magától alszik ki a végén.
De ez a tűz szét lett rugdosva,
el lett taposva, hogy
költőien fejezzem ki magam, és
kiderült, hogy drága az emberélet…
Te mondd: nem estetek ti át
a ló túloldalára?
Véletlenségből nem az öröklét
lett újabban a célotok?
– Csak nem a haláltól félsz? –
kérdeztem elhűlve, és
elnyomtam egy vigyort.
– Mért csodálkozol? Talán igen.

9.

– Hát te bolond vagy! – bátorodtam fel.
(Jólesett, hogy szidhatom, és mégis
szóhoz jut végre egész szolgalelkem.)
– Te félsz a haláltól? Te?!
Ép vagy és egészséges! Erőd teljében!
Ennyi dolgod nem volt még soha!
Ami meg a jövődet illeti, hát
én nem is szívesen gondolok bele,
hogy mi lesz itt nemsokára,
mert úgy felejtünk, mintha
fizetnének érte, és szép csendben
szörnyű idők közelednek.
Ha csak a saját memóriámra
gondolok: hetekre, hónapokra képes
vagyok elfelejteni, hogy tulajdonképpen
mi lakik bennem… Te félsz?
Mit mondjak én? – fejeztem be
szinte lelkesen.

10.

Ideges lett és dühös. Hazug
prófétálásom felháborította.
– Hagyjál már békén a nácikkal! –
mordult rám. – Állandóan
velük jössz elő! Nem róluk van szó,
hanem rólatok! Hogy velem mi lesz,
azzal meg ne törődj, azt majd
megoldom én!
  Felcsattant, szinte rikácsolt.
– De ez?! Ez állat! Állat! Ettől
meg kell szabadulnotok! Ez állat,
és akármit csináltok vele,
állat volt, és állat is marad!
Adhattok neki pénzt,
írhattok róla regényt,
beleszerethettek,
belétek szerethet,
akkor is állat, és az is marad!
Éheztessétek, etessétek,
vetkőztessétek, öltöztessétek,
tagadjátok le neki, micsoda,
csináljatok akármit vele,
csak egy kicsit nézzetek félre,
saját lelketekbe vagy a végtelen égre,
az állat kibújik belőle újra:
a keze véres, a pofája rémült,
veszélyt szimatol az orra,
ő maga félelemszagot áraszt –
állat volt, és állat is marad!
Ha valaki, akkor én ismerem,
végigpróbáltam vele
mindent az égvilágon,
de csak annyit fogott fel az égvilágból,
hogy ő halandó. És mint
a rosszul meglőtt állat,
úgy él azóta. Szenved.
Szabaduljatok meg tőle, és
szabadítsátok meg magától!
Irtsátok ki, végezzetek vele! Ne
hagyjátok félbe, amit elkezdtetek!
Magatoknak tartoztok ennyivel –
fejezte be a Halál.

11.

Miután elment, csak ültem
gyávaságomban egyedül.
Jó félóra telt el, mire
a szekrény alól előbújt az élet
egész kisbetűs testében remegve, és
óvatosan visszamászott belém.
– Hát azért mondhattál volna
egy nemet neki – jegyezte meg
óvatosan, de tovább nem
feszítette a húrt – érezte, nincs
túl sok egymás szemére
hányni valónk. Munkához látott inkább.
Megborzongatott, megnevettetett.
A fejemet is megcsóválta párszor.
Kiszellőztettetett velem.
Hazahozta a családomat.
Hazudtatott nekik, meséltetett
velük nekem, szép álmokat
kívántatott velem.
Ébren tartott, az erkélyre állított, egy
majdnem kitelt holdat tett elém,
és azt nézette velem, hiába. De
végül aztán macskát küldött
az udvarra, és a zúzott kavics
megbocsátón csikorgott
a súlyos léptek alatt.



2016. június 10., péntek

Wass Albert: Csak csendesen




Testvér, csak lábujjhegyen jer velem, 
csak nagyon halkan, nagyon csendesen. 
Amerre járunk, 
ne rezzenjen egy kis levél se meg, 
ma lelkem olyan mint a tó: 
legkisebb rezzenéstől megremeg. 
Gyere a templomunkba: 
a bükkerdő ma vár, 
a Csend harmóniája 
ott megint a lelkünkbe talál. 
Gyere velem... 
csak szótlanul, csak csendesen, 
csak csendesen...

Csoóri Sándor: Árnykép, ólomüvegen

Fél kézzel írt – mondják majd rólam.
Pedig én tudtam, hogy a szó is Isten,
de a hegymozgatásban jobban hittem,
mint a reményben és a jóslatokban.

Csoóri Sándor: Esztergomi elégia

Jöhet még jó is? Jöhet ezután?
Körhinta-nyarak Esztergom fölött?
Szüretek? Tücskök? Birsalma-nyitány
a komor, őszi hangverseny előtt?

Küszködtem eddig – okosan? bután? –
irgalmas hősként, ahogy lehetett.
És mit értem el? Nem sokat, csupán
csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek,

mint kötéltáncost, aki selyemszálon
lépked, rúddal, egy bányató fölött.
De ennek vége! Nincs több mutatványom,
s a homlokom, mely folyton gyöngyözött,

mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik,
hogy ott időzzön, lebegjen, ahol
rangrejtve, titkon Isten is tanyázik,
s körülsuhogja csöndes tériszony.

A szemem is majd ott talál nyugalmat,
befele néz, mint üdvözült vakok,
akik ha látni akarnak, hát imádkoznak,
és szólítgatnak tűzvészt, harmatot,

vérző kezet, mely volt már a kezükben,
a legbelsőbb test sírását, hogy újra
rettenjen meg a semmi roncs szívükben,
s várhassanak röpítő fájdalomra.

Szép nyár, a holtak magasban napoznak.
Jut-e még nekem ilyen kegyelem?
A dombon szélcsend várna s nyers kaporszag
s a Dunán visszfény: teljes életem.

Doris Mühringer: Van egy házam

 Van egy házam
Van egy tetőm a házon
Van egy ablakom a tetőben a házon
Van havam a házon
Van havam a tetőn a házon
Van havam az ablakon a tetőben a házon
Van világosságom a hó alatt az ablakon a tetőben a házon
Van melegem a hó alatt a tetőn a házon
Van csendem a hó alatt a házon
Van csendem a hó alatt

Dabi István fordítása






Franz Hohler: Letartóztatás

Egy éjjel
amikor hazamész, talán
zseblámpájával a halál
az arcodba
világít
röviden végignéz rajta
s a vállán át így szól
az embereihez:

ez az!

Dabi István fordítása

Wisława Szymborska: Nővérdicsérő

A nővérem nem ír verseket,
és már aligha kezd el hirtelen verseket írni.
Anyától örökölte, aki nem írt verseket,
és apától, aki szintén nem írt verseket.
A nővérem házában biztonságban vagyok:
a nővérem férje a világért sem írna verseket.
És bár úgy hangzik ez, mint egy újmódi vers,
a rokonok közül versekkel senki sem foglalkozik.

A nővérem fiókjaiban nincsenek régi versek,
sem a retiküljében újak.
És mikor nővérem meghív ebédre,
tudom, hogy nem akar verseket felolvasni nekem.
Levesei hátsó szándék nélkül finomak,
és a kávé nem kéziratokra dől ki.

Sok családban verseket senki sem ír,
viszont ha mégis - ritkán csak egy személy.
A költészet néha nemzedékek vízlépcsőin zubog,
ami szörnyű és kölcsönös érzelmi viharokat vált ki.

A nővérem egész jó prózában beszél,
de írásművészete nyaralásból küldött képeslapokra szorítkozik,
szövegük minden évben ugyanazt ígéri:
ha megjövök,
mindent
mindent
mindent elmesélek.

Csordás Gábor fordítása

Tóth Árpád: Madárcsicsergés...

Madárcsicsergés,
Nyitott könyvemen napos lombok árnyéka reszket
Ó, betűk, napos élet szürke árnya,
A lap szélén egy apró sugár fut végig.

Igen,
A fák nem nőnek az égig.

Doris Mühringer: Utazunk

Utazunk
De hová
kérdezem
Hazafelé
De hát hol az
kérdezem
Belül
mondta a hang

Dabi István fordítása

Egyed Emese: Vörös és fehér

Félek, túl öreg leszek, mire viszontlátjuk egymást.
Félek túlélni veled diadalt, lebomlást.
Holnap már függöny sem kell: ég szemléli tetteinket,
megítéli látható, láthatatlan mosolyunk,
félrekapott pillantásunk, kivetített álmainkat,
bűnös vágyainkat.

Nádsíp szavát harmat szegte,
csengettyűk nyelve kihullt:
félek, túl öreg leszek, mikor újra szólongatlak.
Sem ajtó, sem ablak.

2016. június 8., szerda

Wisława Szymborska: Recenzió egy meg nem írott versről











A mű első szavaiban
a szerzőnő megállapítja, hogy kicsi a Föld,
az ég viszont a túlzásig hatalmas,
csillag pedig, idézem: „több van, mint kellene".

Az ég leírásában némi tanácstalanság érezhető,
a szerzőnő elvész a szörnyű határtalanságban,
megindítja, hogy sok a halott bolygó
és (kevéssé egzakt) elméjében hamarosan
elkezd megszületni a kérdés,
hogy nem vagyunk-e egyedül mégis
a nap alatt, a világ összes napjai alatt?

A valószínűségszámítások ellenére!
És a ma elterjedt vélemény ellenére!
A cáfolhatatlan bizonyítékok dacára, amelyek
bármely nap a kezünkbe kerülhetnek! Ó, a költészet.

Látnoknőnk közben visszatér a Földre,
a bolygóra, mely tán „tanúk nélkül forog",
s az egyetlen „Science fiction, melyre a kozmosz képes".

Pascal kétségbeesése (1623-1662, a mi jegyzetünk)
szerzőnőnk szerint vetélytárs nélküli
minden Andromédán és Cassiopeián.
A kizárólagosság naggyá tesz s kötelez,
felmerül tehát a kérdés, hogy éljünk et caetera,
mivelhogy „az űr ezt nem oldja meg helyettünk".
„Istenem, kiált az ember Önmagához,
könyörülj rajtam, világosíts meg"...

A szerzőnőt aggasztja, hogy az életet úgy tékozoljuk,
mintha kimeríthetetlen készletünk volna belőle.
A háborúk, melyeket - szerény véleménye szerint —
mindig mind a két ellenfél elveszít.
Embernek ember fölötti „uraskodása" (sic!)
A művön átdereng a morális célzat.
Kevésbé naiv toll alatt, meglehet, felragyogna.
Mit tehetünk. Az eleve kockázatos tétel
(hogy nem vagyunk-e egyedül mégis
a nap alatt, a világ összes napjai alatt)
és kifejtése keresetlen modorban
(fennkölt és köznapi szavakat váltogatva)
oda vezet, hogy nem hisz benne senki?
Senki, az biztos. És éppen ez az.

Csordás Gábor fordítása

Fodor Ákos: Pilinszky-szinopszis

Most nem szeretlek.
Most magamnál is jobban.
Most nem is tudom.

2016. június 5., vasárnap

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen




Hogy rettenetes, elhiszem,
   de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
   volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
   még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
   minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
   s fáradt vagyok;
kivánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsittíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
   és áldozat
örömét, és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
   külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
   se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
   még jó lehet;
törvényen kívűl, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
   börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Illyés Gyula: A tihanyi Templom-hegyen




Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi 
Balaton, tavasz, hegyorom! 
Alig tudom magamba szedni. 
S egyszerre – sok nagyon! 
  
Szeretném – azért, hogy te is nézd 
szemembe tenni szemedet. 
Magányba zár, fojt, fáj a szépség, 
ha nem együtt látom veled. 
  
Nem érzed, amit én, – ez is fáj; 
semmi se jó már nélküled. 
Szeretném a szívembe tenni 
lüktető, élő szivedet. 
  
Mennyi szin! Nem tudok betelni. 
Mekkora távlat! Mennyi fény! 
Szeretném, szeretném, ha lennél 
tetőtől talpig én!