2016. június 22., szerda

Cseh Katalin: Közérzet


Süvít a sivárság,
csak alig hallani,
a közöny nyirka
átüt a falakon,
a szobákon, a testeken,
a végig kigombolt
vagy gombjavesztett lelkeken,
csak mímeljük, csak játsszuk
azt, hogy minden rendben.
Istennek háttal várakozunk csendben,
de nem jön egy vonat sem,
megváltó szerelvény,
minden csupa(sz) látszat,
foszló tünemény.
Gyomrunk összeszorul,
kiszárad a szánk.

Uram, olykor-olykor
nézz le te is ránk,
maszkok sűrűjében
keresd az orcánk,
szólíts meg bennünket,
mondd ki a nevünk,
mielőtt az abroncs lehull
és mi szétesünk...

Cseh Katalin: Történések

I.

Úgy ül lelkemben a félelem,
mint téli csönd a fák hegyén,
mozdulatlan, hűvös és üres,
belakja belső terem...
hű hozzám, marad velem.

II.

Valami végtelen,
valami végtelenül védtelen
vacog a lámpafényben,
élőlény vagy tárgy?
Kilazult csapágy?
Angyal-szálláson
rozsdálló vaságy?!

III.

Minden csak illúzió,
illékony káprázat,
megérinted s már nincs,
mint jéghideg kilincs
ébreszt a valóra,
a tapinthatóra,
halkan jár szíved -
riadt zsebóra...

IV.

Istenem, hol vagy?
Gondviselésedre várok,
mezítelen kisgyerek
maszatos árvaságban,
kiáltok hozzád,
mindenütt némaság van.

V.

Istenem, itt vagy?
Közelséged vágyom,
túl a jelenléten
s innen a hiányon...

2016. június 19., vasárnap

Szabolcsi Erzsébet: Változatok a csendre









 Valaki megszólalt, és a csend
apró szilánkokra hullott.                  
Most óvatosan lépkedünk,
Nehogy megsebezzenek
az éles szavak.
                                   
*

Napfény, ne nézz rám,
szellő, ne simogass,
patak, ne dalolj nekem...
ma néma vagyok,                        
csendem keresem...

*

Néma tisztaság.
Betűk helye papíron:
Fehéren fehér.

*

.... s belémhasít a némaság.
Tört szív reccsen fagyos éjben.
Ki nem mondott szavak szállnak
örökké tétova égen.

Csoóri Sándor: Közel az éghez

Itt a dombok között még fával fűtenek,
        kéken kapaszkodik a füst magasba
s október göröngyös egén kicsi apácafelhők
          suhannak hazafelé.

E múlt századi tájban sűrűbben gondolok rád
        s magamra is. Órákig elhallgatom,
micsoda mozarti lombsusogás sajogtatja szélben a kertet,
          pedig már lassan kopog a dió.

Itt minden közelebb van: a falevél, a bőröd
        s lábad nagyujjához a forrongó csírák.
Ha földre fekszem, duhaj vizeket hallok robogni lentről,
          mint kocsin vágtázó, lakodalmi népet.

Elfáradtam talán? Vagy csupán silányulok
        s hátrálok vissza bimbózó kezdetekhez?
Nem tudok semmit, de nyakad zsályaillatától
          a végtelenséget is meghittnek érzem.

Ha látnád a tűznyelő rigót hátrahanyatló fejjel,
        mosolyoghatnál rajta: mit akar ez az őrült?
Csak amit én! Habzsolni fényt és tízezer napot
          s ragyogni még a föld alól is, mint vándorló gyémánt.

Itt a dombok között sűrűbben gondolok rád
        s magamra is. Itt kéne még élnem
sokáig, halottaim lombosodó emlékével és veled,
          közel az éghez s a föld suttogó szájához közel.


Gámentzy Eduárd: Azt hiszem











Azt hiszem, szeretni kéne,
Csak egyszerűen, úgy ahogy
Hátradőlök itt a széken,
Vagy kinyitom az ablakot.

Olyan tisztán, olyan szépen,
Hogy kimondani sem szabad!
Mint összebújó állatok,
A behavazott fák alatt.

Csoóri Sándor: Napfény és fekete, éji szeder

Mindig ott forgolódtam körülötted,
te, álomtalan,
bogárzó szemű asszony,
te, szépfekvésű, hullámos délvidék.
Nagy melledig bármikor keresztüllátok
az éjszakákon.

Ez hát a testi szerelem, a poklokba
sodró paráznaság – csárogták volna régen
vaspapok s kemény szüzek.
Ez, ez! – bólogatok utólag én is,
most amikor a júniusi erdő testszagában
combhajlatodét érzem.

Frontra induló, konok katonákat
temettek annyi hajba,
annyi utolsó éjszakába,
amennyibe te engem betakartál –
Lehet, hogy azt gondoltad rólam: katona vagyok én is
és golyóálló öleléseid megvédenek.

Nem lettél gyűrűs jegyesem soha,
se bárdolt szekrényemen birsalma-emlék –
az októberi esők
mégis veled tudták kisírni magukat igazán.
Olyanok voltak hosszú átázott délutánjaid,
mint amikor Párizsban magának zongorázott Chopin.

Megnyíló, duzzadt szád úgy tárta ki előttem
tested, ahogy egy hírhedt menekülő előtt
álcázott ajtót nyitnak:
zúdult velem beléd napfény és
fekete, éji szeder. A világ tűzmagja
voltam, ha benned voltam.

Csupa remegés, csupa hajlékony mosoly
most is ez a nyáreleji erdő
sétáló emlékedtől.
Látlak: megállsz, leülsz egy kőre.
Megfeszült, szép emlőd az egész égboltot kihívja
s kinyíló szád íze édes szeder a számban.



Kormányos Sándor: A mi csendünk

A mi csendünk az csendesebb
mint bárki mások csendje,
a mi csendünk az olyan mintha                
folyton csendesedne,
s mennél halkabb annál jobban
lehet hallani,
és úgy üvölt, hogy néha már
ki kell mondani.




Kartal Zsuzsa: Vallomás az ifjúságról

1.

Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt
megállítani a halált,
a halált, - amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet, nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk. Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk, ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk, de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk, mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit,
nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.

2.

Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék lesz,
meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.

3.

Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel,
mert már nem fontos más karikásszemű egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.

4.

A szerelemről ironikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk,
pedig nincs is szerelem, csak valami sivár pótlék,
két másnemű reménytelen összeborulása egy alig világított szobában,
ahol ha akarnánk se találnák meg egymást,
de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten felszisszen,
ha ráállunk,
és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük, és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen,
meg hogy talán fontolóra kéne venni.
És ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van, emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát.
És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek,
akiktől nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.

2016. június 12., vasárnap

Wladyslaw Lazuka: Pillanat



Hallod
az evezőlapátokkal
               énekel egy csónak               
A nádas és az erdő
úszik tova
a karok
feszült húrjain
A szigetről egy kócsag
röppen a magasba
mintha magával kívánná vinni
a tájat

Dabi István fordítása

Kemény István: Élőbeszéd

1.

Egyedül voltam otthon, csöngettek,
és belépett a Halál.
Beszélgetni jött, ahogy szokta
– jóban vagyunk, sőt, barátok.
Szeret annyira, hogy fölényesen
el bírjuk kerülni egymás közt
barátságunk sötét foltját,
az egyenlőtlen viszonyt.
Neki erről megvan a maga
elmélete, el is mondta egyszer.
Nem volt könnyű beszélgetés, de aztán
túltettük rajta magunkat.
Így legalább nincs köztünk hazugság,
és tudunk beszélni bármi másról.
Most is, hogy bejött, és a lakás
sötétebb lett, és villanyt kellett gyújtani,
és a kávé, amivel megkínáltam,
megint csak jéggé dermedt,
inkább csak nevettünk,
hogy ezt eljátsszuk minden alkalommal,
és nálam, úgy látszik, nem fog ő már
kávét inni sohasem.
– Nem hoztam semmit a gyerekeknek – mondta.
– Talán jobb is! – vágtam rá bátran.
Nevettünk megint, és máris újra
megvolt köztünk a régi hang.

2.

– Egy idős úrtól jövök – kezdte. –
Ismerted messziről.
Nem hangsúlyozta ki a múlt időt,
a vérem mégis megfagyott, de hagyján,
hogy megfagyott a vérem,
mert egy rossz, silány kis érzés is elfogott:
hű, megint meghalt valaki!
– Ne mondd! – sajnálkoztam, de
fogalmam se volt, kiről beszél, ezért,
hogy részvétlenségemet ne vegye észre,
gyorsan hozzátettem viccesen:
– Na várjál, előbb tisztázzuk: én
haltam meg, vagy ő?
– Ő hát, te hülye! – válaszolta, –
hogy kérdezhetsz ilyet?
– Kicsit megnyomtad a múlt időt –
hazudtam. – Tulajdonképpen
lehettem volna én is, végül is.
– Akkor bocsáss meg, félreérthetően
fogalmaztam. Nekem kéne figyelnem,
de folyton átlépem ezt a vacak
kis határt, én se látok le már
a lábamig… Szóval nyugodj meg,
ő halt meg, sőt, a végén már
ő hívott meg magához engem,
mert nem bírta már a szenvedést,
nagyon beteg volt. A neve idegen,
és nem fog sokat mondani neked,
az utolsó náci volt, na,
ez a lényeg, bizony,
így telik az idő!
– Na erre nem számítottam! –
válaszoltam, és ez őszinte volt.

3.

És azonnal gyanakodni kezdtem,
ahogy egy ilyen kényes témánál
óhatatlan.
– De hogyhogy éppen hozzám
jöttél tőle? Semmi közöm hozzá!
Vagy mondott rólam valaki valamit?
Vállat vont. – Gondoltam,
érdekelni fog. – Ja, persze, hogyne! –
nyugodtam meg kicsit. – De mondd, és
az biztos, hogy ő volt az utolsó?
Nem lehet, hogy még mindig él
egy reszkető vénség valahol délen,
egy montevideói öregek otthonában,
százéves elmúlt, de meghalni
egyszerűen képtelen?
  Itt el is akadtam, de ő válaszolt.
– Nem, nem él még egy, valahol délen,
reszkető vénség egy montevideói
öregek otthonában, százéves
elmúlt, de meghalni
egyszerűen képtelen.
  És csúfolkodva tette hozzá:
– De, mint tudjuk, mindig él még egy
valahol délen, reszkető vénség
egy montevideói öregek otthonában,
százéves elmúlt, de meghalni
egyszerűen képtelen.

4.

– Egy furcsa kérdést szeretnék
feltenni neked – folytatta
rövid csend után. – De tényleg
nagyon furcsa lesz, lehet, hogy
ki fogsz belőlem ábrándulni.
(Mosolygott, mosolyogtam én is,
pedig ki nem állom, ha így viccelődik.)
Mi a különbség közte és
mondjuk teközted? Tudom, hogy létezik,
de nem tudom, mi az. Várjál,
kérdezem egyszerűbben: mi a különbség
gyilkos és áldozat között,
hát nem együtt érnek valamit?
Meg vagy lepve, mi? Azt hitted,
ha valakinek illene tudni,
az éppen én vagyok. Hát bizony,
nem tudom. Erkölcsi érzékem nulla,
anélkül dolgozom.

5.

– De úgy látom – folytatta rögtön –, hogy
magyarázattal tartozom. Én már
ott voltam a legelső halottnál. Ezt tudod.
  Bólintottam.
– Tapasztalatlan voltam, hiszen
emberhalottat addig
nem látott senki, én se,
ezért még jó sokáig
meg voltam győződve, hogy az,
ami Ábellel történt,
úgy volt természetes.
Később aztán gondolkodóba estem,
mert ott voltam persze máig
minden alkalommal, és bizony
igencsak sok szelíd elalvást
láttam később, többet talán, mint
ahány szörnyűségeset, sőt,
Ádám és Éva pusztulása elméletben
előbb is volt kész, mint Ábelé,
de mindent összevetve én azért
mégiscsak egy gyilkosságról
kaptam a nevem.

6.

– Apropó a nevem… szóljál,
ha irtózol tőle, jó?
(Nem a nevedtől irtózom,
hanem tőled, gondoltam,
de nem mondtam ki persze.
Ilyet az ember az ellenségének
se mond. És közben zavart,
hogy nem jut eszembe semmi,
pedig most le kéne kötnöm,
szórakoztatnom kéne,
ne menjen még tovább. Kutya
kötelességem lenne húzni az időt.)

7.

– Tudod, az az érzésem néha –
folytatta –, hogy az én munkám
szinte fölösleges. Pedig jókedvemben
szinte mindenhatónak
képzelem magam. Munka közben
régi slágereket dúdolok, sőt,
gondolkodom a világ folyásán.
A történelem az élet tanítómestere,
dúdolom, a történelemé pedig az élet,
melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás,
és a végére vajon melyikük marad?
És a nagy háború, ötvenmillió halott
távolabbról nézve már csak két
késő keresztény szekta vitája,
később még az se lesz –
kérdezz ma meg tíz embert: ki
ölte meg Káint? Öt nem is hallott róla,
két díszpinty meg rávágja: Ábel.
  Nevetett.
– Szóval nekem jóformán semmi dolgom.
Úgy érzem, mintha ez az egy szem
Káin meg ez az egy birka Ábel
tenné a dolgát vég nélkül,
értelmetlenül. Jókedvemben
ilyesmiken töröm a fejem. Ha lenne
tehetségem hozzá, biztos
megírnám ezt az egészet egyszer –
tette hozzá félig szégyenlősen,
félig fanyarul. – De látod,
már megint csak rólam beszélünk.
Te nagyon hallgatsz. Veled mi van?

8.

– Az a helyzet, hogy félek – folytatta
kelletlen csend után. – Maholnap
száz éve forgatom a fejemben
ezeket a ti dédelgetett
kedvenceiteket, a nácikat…
tudom, mit akarsz mondani,
hallgass végig légy szíves! Nem értem,
mi ez a rajongás bennetek. Én nem
látok bennük se jót, se rosszat,
de ha ők a Rosszak, így, nagybetűvel,
akkor mit szerettek ti bennük ennyire?
– A nácikban? – kérdeztem döbbenten. – Mi?
Bennük? Már a kérdést se értem!
(Pedig értettem bizony.)
– Szerintem érted – vonta meg a vállát –,
de ha akarod, mondhatjuk
hálának is. Mintha elintéztek volna
valamit helytettetek. Vagy tévedek?
– Először is: kik azok a ti? – próbáltam
egy kis időt nyerni. – Mi, emberek?
– Hát persze – válaszolta. – Tudtam,
hogy tudod. Én őszintén bevallom,
eddig alábecsültelek titeket.
Sokáig néztem rátok úgy,
mint egy csapat majomra,
akik ott lökdösődnek mindig
valami tűz körül, amit
nem is ők gyújtottak, és úgyis
magától alszik ki a végén.
De ez a tűz szét lett rugdosva,
el lett taposva, hogy
költőien fejezzem ki magam, és
kiderült, hogy drága az emberélet…
Te mondd: nem estetek ti át
a ló túloldalára?
Véletlenségből nem az öröklét
lett újabban a célotok?
– Csak nem a haláltól félsz? –
kérdeztem elhűlve, és
elnyomtam egy vigyort.
– Mért csodálkozol? Talán igen.

9.

– Hát te bolond vagy! – bátorodtam fel.
(Jólesett, hogy szidhatom, és mégis
szóhoz jut végre egész szolgalelkem.)
– Te félsz a haláltól? Te?!
Ép vagy és egészséges! Erőd teljében!
Ennyi dolgod nem volt még soha!
Ami meg a jövődet illeti, hát
én nem is szívesen gondolok bele,
hogy mi lesz itt nemsokára,
mert úgy felejtünk, mintha
fizetnének érte, és szép csendben
szörnyű idők közelednek.
Ha csak a saját memóriámra
gondolok: hetekre, hónapokra képes
vagyok elfelejteni, hogy tulajdonképpen
mi lakik bennem… Te félsz?
Mit mondjak én? – fejeztem be
szinte lelkesen.

10.

Ideges lett és dühös. Hazug
prófétálásom felháborította.
– Hagyjál már békén a nácikkal! –
mordult rám. – Állandóan
velük jössz elő! Nem róluk van szó,
hanem rólatok! Hogy velem mi lesz,
azzal meg ne törődj, azt majd
megoldom én!
  Felcsattant, szinte rikácsolt.
– De ez?! Ez állat! Állat! Ettől
meg kell szabadulnotok! Ez állat,
és akármit csináltok vele,
állat volt, és állat is marad!
Adhattok neki pénzt,
írhattok róla regényt,
beleszerethettek,
belétek szerethet,
akkor is állat, és az is marad!
Éheztessétek, etessétek,
vetkőztessétek, öltöztessétek,
tagadjátok le neki, micsoda,
csináljatok akármit vele,
csak egy kicsit nézzetek félre,
saját lelketekbe vagy a végtelen égre,
az állat kibújik belőle újra:
a keze véres, a pofája rémült,
veszélyt szimatol az orra,
ő maga félelemszagot áraszt –
állat volt, és állat is marad!
Ha valaki, akkor én ismerem,
végigpróbáltam vele
mindent az égvilágon,
de csak annyit fogott fel az égvilágból,
hogy ő halandó. És mint
a rosszul meglőtt állat,
úgy él azóta. Szenved.
Szabaduljatok meg tőle, és
szabadítsátok meg magától!
Irtsátok ki, végezzetek vele! Ne
hagyjátok félbe, amit elkezdtetek!
Magatoknak tartoztok ennyivel –
fejezte be a Halál.

11.

Miután elment, csak ültem
gyávaságomban egyedül.
Jó félóra telt el, mire
a szekrény alól előbújt az élet
egész kisbetűs testében remegve, és
óvatosan visszamászott belém.
– Hát azért mondhattál volna
egy nemet neki – jegyezte meg
óvatosan, de tovább nem
feszítette a húrt – érezte, nincs
túl sok egymás szemére
hányni valónk. Munkához látott inkább.
Megborzongatott, megnevettetett.
A fejemet is megcsóválta párszor.
Kiszellőztettetett velem.
Hazahozta a családomat.
Hazudtatott nekik, meséltetett
velük nekem, szép álmokat
kívántatott velem.
Ébren tartott, az erkélyre állított, egy
majdnem kitelt holdat tett elém,
és azt nézette velem, hiába. De
végül aztán macskát küldött
az udvarra, és a zúzott kavics
megbocsátón csikorgott
a súlyos léptek alatt.



2016. június 10., péntek

Wass Albert: Csak csendesen




Testvér, csak lábujjhegyen jer velem, 
csak nagyon halkan, nagyon csendesen. 
Amerre járunk, 
ne rezzenjen egy kis levél se meg, 
ma lelkem olyan mint a tó: 
legkisebb rezzenéstől megremeg. 
Gyere a templomunkba: 
a bükkerdő ma vár, 
a Csend harmóniája 
ott megint a lelkünkbe talál. 
Gyere velem... 
csak szótlanul, csak csendesen, 
csak csendesen...

Csoóri Sándor: Árnykép, ólomüvegen

Fél kézzel írt – mondják majd rólam.
Pedig én tudtam, hogy a szó is Isten,
de a hegymozgatásban jobban hittem,
mint a reményben és a jóslatokban.

Csoóri Sándor: Esztergomi elégia

Jöhet még jó is? Jöhet ezután?
Körhinta-nyarak Esztergom fölött?
Szüretek? Tücskök? Birsalma-nyitány
a komor, őszi hangverseny előtt?

Küszködtem eddig – okosan? bután? –
irgalmas hősként, ahogy lehetett.
És mit értem el? Nem sokat, csupán
csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek,

mint kötéltáncost, aki selyemszálon
lépked, rúddal, egy bányató fölött.
De ennek vége! Nincs több mutatványom,
s a homlokom, mely folyton gyöngyözött,

mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik,
hogy ott időzzön, lebegjen, ahol
rangrejtve, titkon Isten is tanyázik,
s körülsuhogja csöndes tériszony.

A szemem is majd ott talál nyugalmat,
befele néz, mint üdvözült vakok,
akik ha látni akarnak, hát imádkoznak,
és szólítgatnak tűzvészt, harmatot,

vérző kezet, mely volt már a kezükben,
a legbelsőbb test sírását, hogy újra
rettenjen meg a semmi roncs szívükben,
s várhassanak röpítő fájdalomra.

Szép nyár, a holtak magasban napoznak.
Jut-e még nekem ilyen kegyelem?
A dombon szélcsend várna s nyers kaporszag
s a Dunán visszfény: teljes életem.

Doris Mühringer: Van egy házam

 Van egy házam
Van egy tetőm a házon
Van egy ablakom a tetőben a házon
Van havam a házon
Van havam a tetőn a házon
Van havam az ablakon a tetőben a házon
Van világosságom a hó alatt az ablakon a tetőben a házon
Van melegem a hó alatt a tetőn a házon
Van csendem a hó alatt a házon
Van csendem a hó alatt

Dabi István fordítása






Franz Hohler: Letartóztatás

Egy éjjel
amikor hazamész, talán
zseblámpájával a halál
az arcodba
világít
röviden végignéz rajta
s a vállán át így szól
az embereihez:

ez az!

Dabi István fordítása