József Attila: A bőr alatt halovány árnyék

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,
szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak
nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,
te táncolsz,
nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,
5 hete, hogy nem tudom mi van veled
az idő elrohant vérvörös falábakon
az utak összebújnak a hó alatt,
nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?
néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.

Kányádi Sándor: Pehely

most már bizonyos hogy örökre

elmarad abban az álombéli

menedékházban az álmodott

csodálatos téli éjszaka

azzal a lánnyal aki

az első pillámra-hulló

hópehellyel mindig

megkísértett

Gámentzy Eduárd: A nyolcadik

Már minden olyan egyszerű lett kedves.
A fehér, fehér és vakít mint a jég.
A fekete, az fekete marad
És odatérdel csendesen eléd.
A szürke mint én, örök jó barát,
Neked olyan, hogy észre sem veszed.
Hét színű szivárvány a világ.
S én mindig csak a nyolcadik leszek.

Gámentzy Eduárd: Ma egész nap

Ma egész nap itt voltál velem!
Vittelek át a hegyeken.
Erdőkön, mezőkön patakon,
Túl a szomorú napokon.

Ma egész nap itt voltál velem!
Virágot szedtünk a réteken.
Nevettünk, játszottunk boldogan,
Könnyedén, fájón..halálosan!

S a barátaim, a farkasok,
Olyan szelíden álltak ott!
-Lábukhoz ültek a madarak…
Amikor megmutattalak.

Romhányi József: A papagáj szónoklata

Egy ritka bátor
papagáj kitört a rácsos kalitkából.
Kint magához intett
néhány cinkét, pintyet,
hogy mint szabad szellem,
szónoklatot tartson a rabtartók ellen.
És mert gyakorlott lett régen a beszédben,
el is kezdte szépen,
a Nagy Igazságot rikoltva szét:
  - Gyurrrika széép!

Cseh Katalin: Megérzés

Valami vágy, valami félelem
áttrappol most a szívemen…
valami kiáltás, valami csönd,
valami ócska, szakadt bőrönd,
valami köd, valami titok,
valami nyithatatlan szekrényfiók,
valami pokol, valami menny,
hogy maradj még, hogy el se menj,
valami átok, valami áldás,
valami elszánt angyalvárás.

Valami öröklét, valami múlékonyság:
mérik együtt a lélek hosszát...

Cseh Katalin: Házasságlevél

A fiókban lapul anyám
és apám házasságlevele.
Hivatalos okmány, hogy
ők holtomiglan-holtodiglan
jóban és rosszban,
jóllétben és szenvedésben,
bőségben és szegénységben...
Aztán rendre elmentek:
először apám, aztán meg anyám.
És itt maradt ez az okirat,
már senki sem kíváncsi rá,
nem kell benyújtani sehová,
nem kell hitelesített másolatot
készíteni róla... Istenem, én neked
átadom, hogy könnyű legyen a fiókom.
Őrizd tovább, vagy lebegtesd a szélben,
nézd, amint elszáll szaporán,
s fönnakad egy csillag ág-bogán...

Utórezgés

Házasságlevél, házasságlevél,
táncra pördít csintalan szél,
apám tangózik ott fönn anyámmal,
majd partnercsere az elmúlással...

Cseh Katalin: Közérzet

Süvít a sivárság,

csak alig hallani,
a közöny nyirka
átüt a falakon,
a szobákon, a testeken,
a végig kigombolt
vagy gombjavesztett lelkeken,
csak mímeljük, csak játsszuk
azt, hogy minden rendben.
Istennek háttal várakozunk csendben,
de nem jön egy vonat sem,
megváltó szerelvény,
minden csupa(sz) látszat,
foszló tünemény.
Gyomrunk összeszorul,
kiszárad a szánk.

Uram, olykor-olykor
nézz le te is ránk,
maszkok sűrűjében
keresd az orcánk,
szólíts meg bennünket,
mondd ki a nevünk,
mielőtt az abroncs lehull
és mi szétesünk...

Cseh Katalin: Történések

I.

Úgy ül lelkemben a félelem,
mint téli csönd a fák hegyén,
mozdulatlan, hűvös és üres,
belakja belső terem...
hű hozzám, marad velem.

II.

Valami végtelen,
valami végtelenül védtelen
vacog a lámpafényben,
élőlény vagy tárgy?
Kilazult csapágy?
Angyal-szálláson
rozsdálló vaságy?!

III.

Minden csak illúzió,
illékony káprázat,
megérinted s már nincs,
mint jéghideg kilincs
ébreszt a valóra,
a tapinthatóra,
halkan jár szíved -
riadt zsebóra...

IV.

Istenem, hol vagy?
Gondviselésedre várok,
mezítelen kisgyerek
maszatos árvaságban,
kiáltok hozzád,
mindenütt némaság van.

V.

Istenem, itt vagy?
Közelséged vágyom,
túl a jelenléten
s innen a hiányon...

Szabolcsi Erzsébet: Változatok a csendre

 Valaki megszólalt, és a csend
apró szilánkokra hullott.                  
Most óvatosan lépkedünk,
Nehogy megsebezzenek
az éles szavak.
                                   
*

Napfény, ne nézz rám,
szellő, ne simogass,
patak, ne dalolj nekem...
ma néma vagyok,                        
csendem keresem...

*

Néma tisztaság.
Betűk helye papíron:
Fehéren fehér.

*

.... s belémhasít a némaság.
Tört szív reccsen fagyos éjben.
Ki nem mondott szavak szállnak
örökké tétova égen.

Csoóri Sándor: Közel az éghez

Itt a dombok között még fával fűtenek,
        kéken kapaszkodik a füst magasba
s október göröngyös egén kicsi apácafelhők
          suhannak hazafelé.

E múlt századi tájban sűrűbben gondolok rád
        s magamra is. Órákig elhallgatom,
micsoda mozarti lombsusogás sajogtatja szélben a kertet,
          pedig már lassan kopog a dió.

Itt minden közelebb van: a falevél, a bőröd
        s lábad nagyujjához a forrongó csírák.
Ha földre fekszem, duhaj vizeket hallok robogni lentről,
          mint kocsin vágtázó, lakodalmi népet.

Elfáradtam talán? Vagy csupán silányulok
        s hátrálok vissza bimbózó kezdetekhez?
Nem tudok semmit, de nyakad zsályaillatától
          a végtelenséget is meghittnek érzem.

Ha látnád a tűznyelő rigót hátrahanyatló fejjel,
        mosolyoghatnál rajta: mit akar ez az őrült?
Csak amit én! Habzsolni fényt és tízezer napot
          s ragyogni még a föld alól is, mint vándorló gyémánt.

Itt a dombok között sűrűbben gondolok rád
        s magamra is. Itt kéne még élnem
sokáig, halottaim lombosodó emlékével és veled,
          közel az éghez s a föld suttogó szájához közel.

Gámentzy Eduárd: Azt hiszem

Azt hiszem, szeretni kéne,

Csak egyszerűen, úgy ahogy

Hátradőlök itt a széken,

Vagy kinyitom az ablakot.

Olyan tisztán, olyan szépen,

Hogy kimondani sem szabad!

Mint összebújó állatok,

A behavazott fák alatt.

Csoóri Sándor: Napfény és fekete, éji szeder

Mindig ott forgolódtam körülötted,
te, álomtalan,
bogárzó szemű asszony,
te, szépfekvésű, hullámos délvidék.
Nagy melledig bármikor keresztüllátok
az éjszakákon.

Ez hát a testi szerelem, a poklokba
sodró paráznaság – csárogták volna régen
vaspapok s kemény szüzek.
Ez, ez! – bólogatok utólag én is,
most amikor a júniusi erdő testszagában
combhajlatodét érzem.

Frontra induló, konok katonákat
temettek annyi hajba,
annyi utolsó éjszakába,
amennyibe te engem betakartál –
Lehet, hogy azt gondoltad rólam: katona vagyok én is
és golyóálló öleléseid megvédenek.

Nem lettél gyűrűs jegyesem soha,
se bárdolt szekrényemen birsalma-emlék –
az októberi esők
mégis veled tudták kisírni magukat igazán.
Olyanok voltak hosszú átázott délutánjaid,
mint amikor Párizsban magának zongorázott Chopin.

Megnyíló, duzzadt szád úgy tárta ki előttem
tested, ahogy egy hírhedt menekülő előtt
álcázott ajtót nyitnak:
zúdult velem beléd napfény és
fekete, éji szeder. A világ tűzmagja
voltam, ha benned voltam.

Csupa remegés, csupa hajlékony mosoly
most is ez a nyáreleji erdő
sétáló emlékedtől.
Látlak: megállsz, leülsz egy kőre.
Megfeszült, szép emlőd az egész égboltot kihívja
s kinyíló szád íze édes szeder a számban.

Kormányos Sándor: A mi csendünk

A mi csendünk az csendesebb
mint bárki mások csendje,
a mi csendünk az olyan mintha                
folyton csendesedne,
s mennél halkabb annál jobban
lehet hallani,
és úgy üvölt, hogy néha már
ki kell mondani.

Kartal Zsuzsa: Vallomás az ifjúságról

1.

Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt
megállítani a halált,
a halált, - amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet, nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk. Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk, ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk, de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk, mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit,
nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.

2.

Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék lesz,
meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.

3.

Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel,
mert már nem fontos más karikásszemű egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.

4.

A szerelemről ironikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk,
pedig nincs is szerelem, csak valami sivár pótlék,
két másnemű reménytelen összeborulása egy alig világított szobában,
ahol ha akarnánk se találnák meg egymást,
de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten felszisszen,
ha ráállunk,
és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük, és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen,
meg hogy talán fontolóra kéne venni.
És ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van, emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát.
És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek,
akiktől nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.