Takács Zsuzsa: Rájöttem, hogy félek a csöndtől mostanában

Rájöttem, hogy félek a csöndtől mostanában.
Ha csönd, bármikor az eszembe juthatsz,
és hogy számolok el sugárzó homlokú,

lobogó hajú, türelmetlen énemnek
a rólad való szégyenletes lemondással?
Ezért tehát a zene és a beszélgetés másokkal éjjel egyig.

Mért nem hív föl, mért nem beszél meg
találkozót veled, mért nem sürget, mért nem
ébreszt erőszakos, fülsiketítő csöngetéssel?

Lepusztult városában sötét táblákat
olvas a szennyezett levegő. Veszélyesek neki
nélküled az utcák képzeletben is.

Boda Magdolna: (ennyi a különbség)

Mióta elmentél,
úgy,
pontosan úgy tartom a kezem,
mintha tarkódat tartanám.
Mindenki azt hiszi bolond vagyok,
én pedig tudom.
Ennyi a különbség.

Boda Magdolna: (boldog idők)

Azon a reggelen a nap
visszaesett a felhők zsebébe
minden csendes lett és szürke
egy csíkos házú csiga
himbálódzott a fűszálon
és a mágus csak
ült a kopaszágú fa alatt
azt mondta igen
aztán hogy nem
ő volt az egyetlen aki
nem kérdezett azon a
reggelen
mikor mindenki más igen
s amikor ősz
volt vagy tél
és a nap visszaesett
a felhők zsebébe.

Eli Stephenson: Egy szó

Egy szó
és a félelem
Egy gesztus
és a félelem
Egy nevetés
és a félelem
Egy feledés                        
egy tekintet
egy csók
egy tánc
egy dal
A mozdulatok
az ölelkezések
a balettek
a test... a szív végtelensége
és a Félelem
A Félelem
ami gyermekkorunk óta
Belénk ivódott
és mivel félünk
mindig Készen
állunk
lerombolni magunkban
a Csodálatos árnyékát.

Dabi István ford.

László Noémi: Hangok a szomszéd szobából

Miért nem gondolsz rá soha.
Csak élsz, és nem törődsz vele.
Jössz-mész, ezt-azt elolvasol
és eregeted az időt
emlékeid közt nagy hajót,
a szél zúg hozzá altatót
és szemhunyásra sincs erőd
miközben nem nyugszol sehol
miközben mély álomba hullsz
váratlanul egy árva percen
s nem engeded, hogy földre ejtsen
a látás, és nem boldogulsz
a szíveddel, mert nincs helye
e mellkasban, mely otthona.

Gyurkovics Tibor: Gyönyörű

De gyönyörű az őszi táj
a sárga nyár is égre száll
feltündököl a láthatár
gyönyörű őszi táj

A felhő csupa buborék
közötte vékony kék az ég
a szél kiáltja szerteszét:
ne még ne még!

Kiröpül az egész határ
– de gyönyörű az őszi ég –
a szél süvítne még: ne még!
amit gyűjtött a sárga nyár
a szél süvítve vitte szét
soha nem adja vissza már
ez a gyönyörű őszi ég
amit röpít a kék határ
soha nem adja vissza már
se ősz se tél se ősz se nyár!

Baranyi Ferenc: Küszöbön

Akihez soha nem futott nő
karját kitáró repeséssel,
az még soha nem érkezett meg,
csak megjött mint az álom éjjel;
akihez nem szaladt, ki várt rá,
amikor a küszöbön feltűnt -
nem érzi, hogy nincs egyedül, csak
azt érzi, hogy magánya megszűnt.
.... Repültél hozzám s felborultak
a székek szinte körülötted,
a tárgyak józan sorfalát szép
suhanásoddal szétsöpörted,
jöttem, dobolt a lázas expressz,
a szívverésem nem kevésbé,
s elémfutásoddal avattad
betoppanásom érkezéssé,
jöttem száz mérföldön keresztül,
de az a két vagy három méter
- amit utamból visszaadtál -
mérföldek ezreivel ért fel,
az a táv, az a semmi - pálya
amivel megröviditetted
utam hozzád, az méri hosszát
lemérhetetlen közelednek

Nadányi Zoltán: Két szemed szeretett legtovább

A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,
még mostan is szeret.
Még éjszakánkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.

Rudyard Kipling: Ha

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlöltségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol; s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van, összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: "Kitartani",

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked, s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több -; ember leszel, fiam.

Kosztolányi Dezső fordítása

Kassák Lajos: Megállt az óra

E dalt még neked szánom de nem hízelgő ajándékul
hanem hogy láthattam szemed fogad tíz gyöngyház körmöd
s hogy azokban a pokolszülte feketevörös órákban
nem öltél meg engem és én nem gyilkoltalak meg téged.

Bezárom az ajtót s a falról leakasztom a tükröt.

Papíromon fekete tintafolt. Ez az éjszaka.
A sűrű csöndben volt szeretőim szemei ragyognak.

Bögözi Kádár János: Didereg...

 Didereg a számban a szó,
amíg mások ünnepelnek.
Fehér vagyok, akár a hó,
elevenen eltemetnek.

Letagadnak, míg én élek,
hamis váddal befalaznak.
Hol találok menedéket? –
csak az égre nyílik ablak.

Magunk vagyunk magunk között,
elgyávít az idegenség,
pálcát törünk egymás fölött,
sandán nevet a kevélység.

Feszülőben számban a szó,
amíg mások ünnepelnek.
Forró vagyok, akár a hó,
nem hiszem, hogy eltemetnek.

Szabó Lőrinc: Melletted

Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.

Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bűnnek, állati
kényszerüségnek.

S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony –
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)

És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.

Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.

A küzdés piszkát nem birom
s te vagy a béke,
háboruimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.

Szabó Lőrinc: Piszkosságok

Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre – mennyi tévedés! –
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi –
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.

Szabó Lőrinc: Naponta

Naponta rájönni, hogy nem vagy, és
hogy ami van is, veled tűnt, s naponta
visszavágyni a mindenbe, a voltba,
a már-semmibe, s tudni, mily kevés
volt az a minden, s hogy csak kérkedés
eget és földet elvetni miatta,
mintha agyamat vakság verte volna:
jaj, naponta nehezebb a nehéz!

Szabó Lőrinc: Téli este

 Lócika megjött, hároméves,
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,

és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
s kinéz és szól: – Csak az a baj,

hogy korán kellett hazajönni!
– s mesél és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.

Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,

és háború, és védtelenség,
s mindaz, amit hazajövet
láttam az utcákon, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:

mind ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.

…Mi lesz, őzike?… A gyerek újra
tapsol: – Apu, de szép a tél! –
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.