Petőcz András: Zárójelvers op. 81.

((       A futásomat még nem tudom befejezni. Próbálom
         lassítani a lépteimet, de nem sikerül, egyre csak
         szaporázom. A lélegzetvételem túlságosan gyors.
4       Nem! Nem tudom lassítani a lépteimet, bárhogyan
         szeretném, van még bennem futás, és van még bennem
         akarata is a futásnak. Ezt az akaratot képtelen vagyok
         felügyelni. Valami tőlem független futás ez: kifeszítem
8       a mellkasomat, karjaimat behajlítom, és egyenletes
         tempóban, de elképesztő iramban futok, meghazudtolva
         hajlott koromat. Az évtizedek! Inkább csak fásultság
11     volna bennem, ha ez az akarat nem lökne előre tőlem
         függetlenül. Nem. A futásomat, még,
        nem tudom befejezni. Majd később!
14     Azon a napon, mikor a testem a célszalaghoz ér --- ))

Petőcz András: Zárójelvers op. 100.

((          Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ezer arccal, ezer
            alakban, mindvégig ugyanaz. Olyan vagyok, mint egykor,
            hajdan: késő estén, hajnali virradatban minden változatlan.
4          Amiként kezdtem. Mentem valami úton, valamit akartam,
            és jöttek velem, sokan. Voltam vezér, és voltam vezetett.
            Magányos Úr akartam lenni, távolságtartó, rideg, talán
            lehettem mindez. Szabad ember, akit meg senki se látott,
8          szabad akarat. Ennyire vágytam. Téblábolok, zavartan,
            valami végén. Szinte megalázottan, majdnem szomorúan.
            Amiként kezdtem, végig!, mondom, de csak suttogom magamban.
11        Repülni volt jó, remegni a szépért, valami nagy-nagy jutalomért,
            ami az Isten. Az Isten picinke mosolyáért! Aprócska gesztusáért!
            ezért futottam. Megállok majd, valahol lent, a porban,
14        leszállok, mint repülőgép késő esti órán, és zavarnak a fények ---  ))

Géczi János: Változat egy Radnóti-motívumra

A hagyma a föld alól zöld lánggal kicsap,
április van és tulipán.
Májusra fehér lesz, lehull.
Használni kell, hiába pontatlan.
Nem láttuk, ahogyan robban a hagyma a föld alatt,
nyílik belőle virágnyi láng s majd perdül a szirma hamuként
a földre, hogy befedje, vissza.
Ez ami bennünk közös, a csend azonosan hallgat
mindkettőnkben. Nincs szavunk közös se erre, se arra.
Hanyagul tesszük dolgunkat, bomlik a fény, visszazárul,
telve kétellyel, ahogy forgatjuk napjaink kristálygömbjét.
Te erre nézel. Én arra.

Tokai András: Négy sor, teliholdban

itt ámulok a holdas esti kertben
mért vonz az árny, a Hold, az éji szél

följött az élet, s elsuhant felettem
vagy állt a lét, s … suhantam benne én

Gellén-Miklós Gábor: Bennem az erdőt

Megkapaszkodom egy gesztenyébe.

A kabátom ujjába. A kabátod ujjába.
Ülünk a padon. Nem félek.
Te látod bennem azt az erdőt,
amit én egy törékeny, pici falevélnek látok.

Székács Vera: A Hold tudta már

                   
Ponori Thewrewk Aurél emlékére

Soha nem volt még olyan furcsa a Hold,
szinte ijesztő, ahogyan megjelent
azon az októberi hétfő estén a keleti láthatár fölött.
Mintha nem is ő lett volna az,
hanem egy szederjes vagy inkább penész-zöld
fényű lámpa a tó felszínén,
torzan, mint egy darab töredezett cserép.

De ő volt az mégis, mert aztán,
ahogy lassan fölfelé vánszorgott az égen,
kezdte összeszedni magát.
Paloznakkal szemben már kerekebb volt a képe,
és kisárgult, de csak amolyan párás, borongós sárgára.
Tudta már, hogy nem vagy ott, és többé nem is leszel.
Téged siratott.

Markolt Bernadett: Hol vagy?

Előlünk miért rejtőzöl?
A félelemben megfeszített lelkeket,
mondd, ki oldja fel?
Hol vagy, Fiú, hogy lehulljanak
az élő hússal összenőtt szögek?
S e rémült kiáltozásban
észre sem vesszük,
hogy csendben,
évmilliók óta - együtt a történelemmel -
minden nap és minden percben
szólít az Isten:
Hol vagy ember?
Emeld reám tekinteted!
E világra én álmodtalak.
Mi - lehajtott fejjel,
bűntől bélyegezve járunk, -
hányszor elárultunk Téged
egy almáért, egy jó szóért,
életünket féltve,
vagy épp a törvény igazáért.
S Te, Uram:
valami esztelen hűséggel,
szeretettel -
újra és újra szólítasz.
Hol vagy ?
El ne vessz !
Véremmel már megváltottalak!
Minden nap és minden percben
szelíd türelemmel
hív, szólít az Isten:
Gyere!
Asztalom terítve vár.
Kenyerem megszegve,
borom poharakba töltve.
Légy a vendégem!

Bende Tamás: ölel

túl sokat töprengsz a bekövetkezések előtt
hogy hogyan történik és milyen lesz most
éppen a visszatérés a látogatás oda ahol oly
sokáig voltál de jelenleg nem meg hogy bizonyos
összenézések kapcsán mit fogsz majd érezni
lesz-e ölelés mondjuk olyan sokatmondó
ami végül is elárulja hogy most akkor ő is
vagy csak te

és hideget érzel a gyomrodban ha erre gondolsz
az ölelésre vagyis rá ahogy ölel már ha fog egyáltalán
vagyis fogjátok egymást ölelni de hát te el onnan
mielőtt még

és ezért biztosan fájt ő is egy kicsit mert szeretnéd
hinni hogy néha eszébe jutott ahogy neked majdnem
minden este hogy bizonyosan lehetett volna együtt
legalábbis valami például reggeli kávék a gangon
vagy elnyúlós délutánok séták fel a gellért-hegyre
ilyesmik

valószínűleg nem szabadna semmit sem mondanod
az ölelés közben meg utána se nagyon a világért se
akarnád bántani őszinteségi kitöréseiddel amelyeknek
középpontjában természetesen pont ő áll

le kéne szoknod már erről hogy elébe gondolsz
a dolgoknak hogy túl sokat töprengsz és próbálod
megfejteni az elkövetkezőt de az az ölelés az azért
mégis csak jól esne

Markolt Bernadett: Oly jó a házadba térni, Uram !

Oly jó a házadba térni, Uram !
Csak ülni csendes félhomályban.
Fejünk felett kicsi mécses
lobban az örökkévalóság.

Oly jó a házadba térni, Uram !
Ha zeng az ének, áldva a neved.
S egy testvéri kézfogásban
egyek lehetünk egymással s Veled.

Oly jó a házadba térni, Uram !
Szent kereszted alatt megállni
s hinni – nem volt hiába –
a világ Általad él és Feléd halad.

Oly jó lesz házadba térni, Uram !

Jász Attila: (és)

Én csak egy tükör vagyok,
a szeretet irányít, előhív
téged, amikor hiányzol,
akkor élek, életre kelek,

de csak akkor, ha éles a
kép benned, addig élek,
távolodok, homályosulok,
ha közeledsz, föltámadok,

ha ott hagysz, meghalok,
ha nem vagy, nem vagyok,
egy újabb kép érkezéséig,
aztán kezdem újra, és...

Szántó Ilona: Virágok

Előbb rózsát hoztál,

Aztán jégvirágot,

Ettől dideregnek

Lelkemben az álmok.

Markolt Bernadett: Színes kavicsok

Színes kavicsok – gyűlnek a szavak

hűség, fájdalom, szerelem…

- bennük megbúvó életem.

Uram, értelmet Tőled kapjanak!

Markolt Bernadett: Emmanuel

Egy csendes téli éjszakán kisded született.
Megtestesült a végtelen, emberré lett.
Mindent odahagyva földre szállt az Isten,
Adni akarva – osztozni a kincsen.
Nem hideg aranyat, nem csupán szavakat,
Urunk, Királyunk, nekünk adtad magad.
Emberi voltunkat magadhoz emeled,
Légy áldott Jézus, Örök Szeretet!

Markolt Bernadett: Ne higgy a suttogónak !

Ne higgy a suttogónak, mely szólal benned:
- a siker terád vár, csak tanulj meg
a földön kétlábbal állni,
egyedül járni mindig biztosabban,
kiszámítani minden lépést
egyre pontosabban,
- mondják - ésszel él az ember! -
Ne higgy a Suttogónak, mely mindenhol ott van,
a boltban, az utcán, a reklámokban :
- új kabát, új barát, új család, új szeretö,
s mindez egy kéznyújtással elérhetö! -
Telik is a batyud szépen.
Ne higgy a Suttogónak : hogy a zsebed
újra meg újra színig kell töltened!
Ne hidd el, hogy a Semmit markolod,
ha nincs tele mind a két kezed!
Mert egyszer, váratlan,
egy megfejthetetlen pillanatban
a dimenziókba zárt világ szétesik,
s a lét új ajtaja megnyílik .
De te nem tudsz már szállni,
csak a földön járni.
Visszahúz minden.
Visszaránt minden .
S a rémisztő mélység ,
a gigantikus fekete lyuk elnyel,
és örökre magába zár.
Ne higgy hát a Suttogónak!
Hisz szívedben
valaha volt csillagok tüze parázslik,
s az Örök Fénybe visszatérni vágyik.
Porold le hát mi maradt,
maréknyi parazsad!
Hadd járja át a Tisztító Szél !
Hadd lobbantsa lángra,
hogy el ne hamvadjon,
e földi úton mindvégig kitartson!

Markolt Bernadett: Te mosolyogsz rám!

Már reggel, a konyhába lépve
éreztem a varázslatot.
Az asztalon gőzölgő, meleg kenyér.
A kancsóban illatos, forró tea
hívogatott aranybarnán,
s lassú ringására feleltek
a meszelt falon táncoló fénykarikák.
Később, a megszokott úton,
a városba menet,
a szél sem mart arcomba, mint máskor,
inkább lágyan körülölelt
lépteim könnyítve.
S a pataknál megálltam.
Hallottam s láttam:
fecsegve-locsogva
hogyan fogócskáztak a hullámok
a lapos, mohás köveken.
Mint a gyermekeim,
úgy nyargaltak tova,
hogy végleg eltűnjenek a zuhogó után.
S lassan minden érzékembe,
minden sejtembe kúszva
megérintett a bizonyosság:
Te mosolyogsz rám, Uram!
Te üzensz minden dallamban,
minden színben, minden illatban.
S már tudom, a buszon
az ismeretlen rám mosolygó szempárban is
Téged láttalak.
Kegyelmedből fakadt mosolyod
árad szerte a Földön,
hogy békét vigyen minden lélekbe.
Köszönöm, hogy megláthattam!