Áprily Lajos: Az illanó szín

A derű színe. Eljátszik velem,

finom kék csíkot húz a lelkemen,

múlót, amilyent szajkó szárnya von

völgyünk felett, borongó, hűs napon.

Rákos Sándor: Isten nélkül

nincs isten elcsaptuk
rossz gazda volt
nehéz most élnünk gazda nélkül
magunk uraiként-szolgáiként

Rákos Sándor: Szőttes

szavak szálai közt véres fonál
elő-elővillan eltűnik
vetélő alatt véres fonál
bujkál a szavak szálai közt
a gondolat meg az érzés
az érzés meg a gondolat

Reményik Sándor: Addig nézegetted

 

Addig nézegetted

Levelek hullását,

Levelek hullását,

Fecskék indulását:

Utolsó fecskével

Te is útra keltél,

Utolsó levéllel

Te is lehullottál.

Erdei-Szabó István: Tétova, félszeg könyörgés

Uram, add vissza könnyeinket!
Mi lesz velünk, ha már sírni is elfelejtünk,
ha arcunkon, mint fán a héj,
megkérgesül a fájdalom?!
Add, hogy a bánat szoknyája alól
is az öröm napsugaras tájaira
láthassunk,
hogy lábaink alá visszatévedjenek
elkóborolt messzeségeink!
Uram, adj fölibénk másik eget,
mert bűneink átvállalt
súlya alatt immár a
Magyarok Istene is roskadozik!
Uram, adj engesztelődést
szomorú, márványló szíveinknek,
hogy tétova, suta mozdulataink nyomán
ne maradjon hátra hiábavaló harag utánunk! Ámen.

Jókai Anna: A gonosszal való viadalkor

Találkoztunk.
El nem futok
meg nem búvok
(hiszen ismerem erőnléted és klasszikus fortélyaidat)
utolérnél
megtalálnál
karon fogva vonszolnál oldaladra.
Beszélsz hozzám
figyelek
nem vágok közbe
(hiszen méltánylom érveid és sajátos logikádat)
különben lehülyéznél
felületesnek csúfolnál
és dobhártyaszaggató szócsövön át ordítanál fülembe.
Megmutatod a szörnyűségeket
a szememet nyitva tartom
nem kapom el a tekintetem
(hiszen nagy stílművésze vagy a szenvedtetésnek)
nehogy lenézz
vagy dilettánsként kezelj
és orromat a saját mocskomba oktatólag beleverjed.

                 Igen, igen; sok mindent rád hagyok
                 de köztünk még sincs alku tárgya

tetőtől talpig megszemléllek
de nem bonyolódom véled hitvitába

                 színváltó köpenyed szétnyitom
                 s aki mögötte van, szinte semmi

sajnálattal leplezlek le
mert én viszont akarok lenni

                 Megnevezem megbízómat
                 és néven nevezlek téged
                 a halhatatlan csalhatatlan
                 és övé az élet

Jókai Anna: Optimista pesszimizmus

– mi leszek, ha nagy leszek?
           – színésznő vagy apáca
           de mindenképp írok remeket
           a világ csodál majd s szeret

– mi vagyok, ha már vagyok?
           – aféle férfias női lélek
           amíg írok – alig élek
           de sorsot nem cserélek

– mi leszek, ha már nem leszek?
           – közömbös lexikonadat
           „magyar írók” címszó alatt
           egy keskeny utca az omló városszélen
           hiányos név egy csúnya paneliskolán
           csak az Isten tart majd számon
                                         – talán.

Jókai Anna 1932 - 2017

Megmosdatunk, felmérünk.

Azt hisszük, pontosan tudjuk a veszteséget.

S titok, kit szerettél bennünk.

Itt: Isten veled

 Ott: Isten hozott

Jókai Anna: A készülődő imája

Ne csak velem, de általam történjen;

az aktív meghalás erejét kérem.

Nem eutanázia; nem öngyilok:

értem küldött, felismert angyalok.

Dsida Jenő: Pünkösd

Ujjong a lelkem s telve van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!

Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! –
Bár tüzrózsákat, égő sziveket
Szórhatnék szét a nagy világon,

Hogy illatot és szineket
És imákat találjon,
Amerre jár! –
Bár lenne szivem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Mely szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!

Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyu, hófehér galamb! –
– – De benne ég az örök Láng,
A szent tevésre ihlető nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S igy tekint le ránk!

Csak a pihegő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amig élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
Alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert ő az Ur és Ő a Lélek!

S tőle várjuk fényes újulását
A föld szinének
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zugva pünkösd hajnalán:
Oh jőjj el! Jőjj el! – – – –
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! – – – –
Ujjong a lelkem s telve van örömmel!

Dsida Jenő: Pünkösdi várakozás

Kész a világ,
feszült, ünnepi várás
tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
sóhajt az Isten lelke.
Kimérve minden pálya
megtöltve minden lélek-lámpa,
ahol csak úr a lét…
De jaj, sötét van,
mélységes iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék
némán zokogva kering utjain,
s csak egyet tud és egyet érez…
…Most váratlanul vágyon megvonaglik
és felzug Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, szint adj nekünk,
mert epedünk!

Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!…

És ismétlik mindig erősebben
a felviharzott étheren keresztül
és felharsan az egek harsonája
s a végtelennek zsolozsmája zendül
zsibongva, zsongva…

És nagy szavát az Ur – kimondja!

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új meg ép,
Gyerekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

Csurai Zsófia: Mindenben te vagy

Szavak nélkül is értelek

érintések nélkül is érezlek...

benne vagy minden ébredésben

a reggeli tea akácméz ízében

az újság vastagon szedett betűjében

a rádió andalító lassú zenéjében

az erőtlen langyos téli napsütésben

az ónos eső csúszós cseppjében

a rám fröccsenő latyakos sárban

a csontig hatoló hideg éjszakában

érintések nélkül is ölellek

szavak nélkül is szeretlek...

Csurai Zsófia: halkan

néha még koppan
lassan kimértem
belőlem is valami tiszta
valami új és valami annyira
ismerős mozdulat
ami közel tud vinni
a valósághoz és néha nehéz
elhinnem hogy mindennek
épp így kell lennie
épp ennyire bonyolultnak
már nem kéknek
csak valami halvány derengésnek
oszlopokkal és boltívvel
vállamtól válladig
feszült várakozásban a
tudathasadás peremén

Birtalan Ferenc: Márciusvég

mintha talpam alá szelídülne a murva
a vadszilvafa virága szirmait elém hullja
fehér szőnyegét milliomodszor újra teríti a tavasz
rigó és gerleszóban de már semmi sem ugyanaz