A parttalan tenger, mint ólom,
Hullám hullám hátán -
támad,
Előttem zúg, háborog folyton,
És fent sötét felhők szállnak.
Éjjeleken, nappalokon át
Megállás nélkül nyugtalan.
Mint a lélek nem lelve honát
Futkos,
a tenger épp olyan.
Dabi István fordítása
2017. június 11., vasárnap
Pilinszky János: Két szonett
I
Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.
Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,
– az ördög fújja, lelketek felett!
Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni: el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.
És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.
II
De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a csábító, – te megcsalt, árva testvér!
Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:
Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
de tartsatok ki, átölelve tartva
a koldusabbat, azt, ki összetépte
az életét, – mert ez segít a partra,
és ez tanít a drága szóra: béke.
Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.
Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,
– az ördög fújja, lelketek felett!
Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni: el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.
És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.
II
De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a csábító, – te megcsalt, árva testvér!
Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:
Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
de tartsatok ki, átölelve tartva
a koldusabbat, azt, ki összetépte
az életét, – mert ez segít a partra,
és ez tanít a drága szóra: béke.
2017. június 9., péntek
Rákos Sándor: A senkiföldjén
nem bírunk hazugságban élni
megtépett arcunk zászlaját
az Igazság felé emeljük
az Igazság kegyetlen
megismerjük s szökünk előle
fölhajtott gallérral didergünk
az árny-szaggatta senkiföldjén
Gergely Ágnes: Öreg szerelmespár
Húsz éve járnak együtt,
húsz álmos, ólmos éve.
Szél szét nem fújja őket,
kötöttek, mint a kéve.
Nincs pénzük, nincs lakásuk,
övék a pesti aszfalt.
Ismernek minden árkot
és kávéházi asztalt.
Ritkán beszélnek; testük
a rebbenést is érti.
A nő borzong (Hideg van)
(Igen) köhint a férfi.
Vasárnap tiszta ingben
két dupla mellett ülnek.
(A széthúzódó szájnak
mindegy: hétköznap, ünnep.)
Ha beteg lesz az egyik,
citromot visz a másik.
Az ágybanfekvő izzad,
a látogató ásít.
Ó, rég nem váltanak már
pillantást, csókot, könyvet.
A szenvedély kiszikkadt,
mint ráncokból a könnyek.
Húsz éve járnak együtt,
húsz álmos, ólmos éve.
Szél szét nem fújja őket,
kötöttek, mint a kéve.
Ballagnak egymás mellett
– egymásról mit se tudva –
csöndes eső szemerkél
elvásott tomporukra.
húsz álmos, ólmos éve.
Szél szét nem fújja őket,
kötöttek, mint a kéve.
Nincs pénzük, nincs lakásuk,
övék a pesti aszfalt.
Ismernek minden árkot
és kávéházi asztalt.
Ritkán beszélnek; testük
a rebbenést is érti.
A nő borzong (Hideg van)
(Igen) köhint a férfi.
Vasárnap tiszta ingben
két dupla mellett ülnek.
(A széthúzódó szájnak
mindegy: hétköznap, ünnep.)
Ha beteg lesz az egyik,
citromot visz a másik.
Az ágybanfekvő izzad,
a látogató ásít.
Ó, rég nem váltanak már
pillantást, csókot, könyvet.
A szenvedély kiszikkadt,
mint ráncokból a könnyek.
Húsz éve járnak együtt,
húsz álmos, ólmos éve.
Szél szét nem fújja őket,
kötöttek, mint a kéve.
Ballagnak egymás mellett
– egymásról mit se tudva –
csöndes eső szemerkél
elvásott tomporukra.
Gyökössy Endre: Amit mindenki megért
(Fil 2,10–11)
Összekuporodva ült már vagy fél napja a koncentrációs tábor egyik sarkában. A csúcsok felől havas szél fútt, de már nem fázott. Már fázni sem tudott. Tétován bámult maga elé. Zsákrongyba csavart, mállott cipőjét nézte, de nem látta. Körülötte csonttá soványodott alakok ölelgették a felszabadító katonákat. Friss ételszag csapta meg. Nagyot nyelt, szájában összefutott a nyál, de nem volt ereje, hogy fölkeljen. Hazagondolt. Vajon élnek-e? Mi van templomával? Gyülekezetével? Otthonával, ahonnan percek alatt kellett eljönnie azon a nyirkos éjjelen. Kiskabátban. Búcsú nélkül.
Lába előtt két másik rongycsomó állt meg. Nem volt ereje, hogy fölnézzen.
– Herr… Sie sind Pfarrer, nicht wahr?
Nem sokat tudott németül, de ezt megértette. Hogy ő lelkész-e? Tétován felnézett. Egy volt osztrák miniszter állt előtte szakállasan, soványan, aszottan, rongyokban. Igen. Lelkész… az volt… vagy ezer éve… az Alföldön… Abban a nagy faluban… addig a lidérces éjszakáig… De csak ennyit mondott:
– Jawohl.
– Akkor jöjjön – magyarázta fogolytársa –, egy lengyel barátunk éppen a szabadulás órájában halt meg. El kellene temetni. Eddig csak éppen elkaparták, aki már nem bírta tovább. Ezen a temetésen végre pap is legyen.
A lelkész végignézett rongyain, piszkos kezén. Az osztrák elértette:
– Nem baj. Ilyen lesz a gyülekezet is.
Tétován állt meg a gödör előtt. A friss hanton zsákba varrt test pihent.
A sír körül néhány egyenruha és sok-sok szakállas, aszott arc. Ők is „egyenruhában”. Mindnyájan egyformák, lengyelek, magyarok, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák s ki tudja, még hány náció: az elkínzottság, a nélkülözés, az éhség egyenruhájában.
Kezét összekulcsolta:
– Kegyelem néktek, és békesség az Istentől, aki teremtette az eget és a földet. Ámen.
Mit is mondjon… mit is mondjon? Itt, itt… több száz kilométerre hazájától – itt, éppen itt? Hiszen alig van, aki érti. Nyolcan, tízen se, hiszen ő csak magyarul beszél.
– Atyám! Te tudod, mit érzünk mindnyájan… nem tudjuk szavakba foglalni… és nem tudjuk talán soha… Légy áldott, hogy könyörültél rajtunk, köszönjük, hogy irgalmaztál nekünk… Hazatart ez a lélek… bocsásd meg bűneit… és azokét… azokét is, akik nem tudták, mit cselekedtek vele… velünk…
Fölnézett.
Aszott, merev arcok nézték a sírt, vagy túlmeredtek a havas csúcsokon, túl a túlon, túl mindenen, üveges, dúlt szemekkel. Szörnyű panoptikum!
…Uram, irgalmas voltál ehhez az emberhez, hogy hazahívtad, hogy felszabadítottad… Úr Jézus Krisztus… könyörülj és irgalmazz neki, nekünk…
Úr Jézus Krisztus…
Az arcok megrezzentek…
– Ne hagyd ezt az árva, beteg, esett népet, Jézus Krisztus.
Néhányan térdre zökkentek. Csontjuk koppant a fagyos földön. Az ukránok mélyen meghajoltak, és háromszor keresztet vetettek.
Úr Jézus Krisztus…
Ezt mindnyájan értették, lengyelek, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák és minden náció.
A szakállas, mosdatlan arcokon nehéz könnycseppek gördültek végig.
A pap vacogva, dideregve már-már csak ezt az egy nevet mondogatta, szinte öntudatlanul:
– Jézus Krisztus, Úr Jézus Krisztus…
Valaki sírni kezdett, nehéz, fölcsukló férfisírással.
Jézus Krisztus… Jézus Krisztus…
Már nem is volt emberi hangja, inkább csak nyögdelte.
– Oh ma mère! – sírt fel egy francia.
Már mindenki térdelt. Hogy térdeltek!
Csak a katonák álltak még feszesen. Feszesen és homályos szemmel.
Jézus… Jézus Krisztus – kongott a pap hangja…
Az egyik katona letérdelt. Aztán a többiek is. Megrendülten és felszabadultan.
Ha látták ezt az angyalok, és látták, ha érezték a föld alatt valók, és érezniük kellett a föld alatt valóknak is, beteljesült Pál szava: Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atyaisten dicsőségére.
Ott is.
Itt is.
Akkor is.
Most is.
Mindörökké.
Forrás: Gyökössy Endre Mai példázatok című könyvéből
Összekuporodva ült már vagy fél napja a koncentrációs tábor egyik sarkában. A csúcsok felől havas szél fútt, de már nem fázott. Már fázni sem tudott. Tétován bámult maga elé. Zsákrongyba csavart, mállott cipőjét nézte, de nem látta. Körülötte csonttá soványodott alakok ölelgették a felszabadító katonákat. Friss ételszag csapta meg. Nagyot nyelt, szájában összefutott a nyál, de nem volt ereje, hogy fölkeljen. Hazagondolt. Vajon élnek-e? Mi van templomával? Gyülekezetével? Otthonával, ahonnan percek alatt kellett eljönnie azon a nyirkos éjjelen. Kiskabátban. Búcsú nélkül.
Lába előtt két másik rongycsomó állt meg. Nem volt ereje, hogy fölnézzen.
– Herr… Sie sind Pfarrer, nicht wahr?
Nem sokat tudott németül, de ezt megértette. Hogy ő lelkész-e? Tétován felnézett. Egy volt osztrák miniszter állt előtte szakállasan, soványan, aszottan, rongyokban. Igen. Lelkész… az volt… vagy ezer éve… az Alföldön… Abban a nagy faluban… addig a lidérces éjszakáig… De csak ennyit mondott:
– Jawohl.
– Akkor jöjjön – magyarázta fogolytársa –, egy lengyel barátunk éppen a szabadulás órájában halt meg. El kellene temetni. Eddig csak éppen elkaparták, aki már nem bírta tovább. Ezen a temetésen végre pap is legyen.
A lelkész végignézett rongyain, piszkos kezén. Az osztrák elértette:
– Nem baj. Ilyen lesz a gyülekezet is.
Tétován állt meg a gödör előtt. A friss hanton zsákba varrt test pihent.
A sír körül néhány egyenruha és sok-sok szakállas, aszott arc. Ők is „egyenruhában”. Mindnyájan egyformák, lengyelek, magyarok, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák s ki tudja, még hány náció: az elkínzottság, a nélkülözés, az éhség egyenruhájában.
Kezét összekulcsolta:
– Kegyelem néktek, és békesség az Istentől, aki teremtette az eget és a földet. Ámen.
Mit is mondjon… mit is mondjon? Itt, itt… több száz kilométerre hazájától – itt, éppen itt? Hiszen alig van, aki érti. Nyolcan, tízen se, hiszen ő csak magyarul beszél.
– Atyám! Te tudod, mit érzünk mindnyájan… nem tudjuk szavakba foglalni… és nem tudjuk talán soha… Légy áldott, hogy könyörültél rajtunk, köszönjük, hogy irgalmaztál nekünk… Hazatart ez a lélek… bocsásd meg bűneit… és azokét… azokét is, akik nem tudták, mit cselekedtek vele… velünk…
Fölnézett.
Aszott, merev arcok nézték a sírt, vagy túlmeredtek a havas csúcsokon, túl a túlon, túl mindenen, üveges, dúlt szemekkel. Szörnyű panoptikum!
…Uram, irgalmas voltál ehhez az emberhez, hogy hazahívtad, hogy felszabadítottad… Úr Jézus Krisztus… könyörülj és irgalmazz neki, nekünk…
Úr Jézus Krisztus…
Az arcok megrezzentek…
– Ne hagyd ezt az árva, beteg, esett népet, Jézus Krisztus.
Néhányan térdre zökkentek. Csontjuk koppant a fagyos földön. Az ukránok mélyen meghajoltak, és háromszor keresztet vetettek.
Úr Jézus Krisztus…
Ezt mindnyájan értették, lengyelek, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák és minden náció.
A szakállas, mosdatlan arcokon nehéz könnycseppek gördültek végig.
A pap vacogva, dideregve már-már csak ezt az egy nevet mondogatta, szinte öntudatlanul:
– Jézus Krisztus, Úr Jézus Krisztus…
Valaki sírni kezdett, nehéz, fölcsukló férfisírással.
Jézus Krisztus… Jézus Krisztus…
Már nem is volt emberi hangja, inkább csak nyögdelte.
– Oh ma mère! – sírt fel egy francia.
Már mindenki térdelt. Hogy térdeltek!
Csak a katonák álltak még feszesen. Feszesen és homályos szemmel.
Jézus… Jézus Krisztus – kongott a pap hangja…
Az egyik katona letérdelt. Aztán a többiek is. Megrendülten és felszabadultan.
Ha látták ezt az angyalok, és látták, ha érezték a föld alatt valók, és érezniük kellett a föld alatt valóknak is, beteljesült Pál szava: Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atyaisten dicsőségére.
Ott is.
Itt is.
Akkor is.
Most is.
Mindörökké.
Forrás: Gyökössy Endre Mai példázatok című könyvéből
2017. június 8., csütörtök
Áprily Lajos: Az illanó szín
A derű színe. Eljátszik velem,
finom kék csíkot húz a lelkemen,
múlót, amilyent szajkó szárnya von
völgyünk felett, borongó, hűs napon.
Rákos Sándor: Isten nélkül
nincs isten elcsaptuk
rossz gazda volt
nehéz most élnünk gazda nélkül
magunk uraiként-szolgáiként
rossz gazda volt
nehéz most élnünk gazda nélkül
magunk uraiként-szolgáiként
Rákos Sándor: Szőttes
szavak szálai közt véres fonál
elő-elővillan eltűnik
vetélő alatt véres fonál
bujkál a szavak szálai közt
a gondolat meg az érzés
az érzés meg a gondolat
elő-elővillan eltűnik
vetélő alatt véres fonál
bujkál a szavak szálai közt
a gondolat meg az érzés
az érzés meg a gondolat
Reményik Sándor: Addig nézegetted
Addig nézegetted
Levelek hullását,
Levelek hullását,
Fecskék indulását:
Utolsó fecskével
Te is útra keltél,
Utolsó levéllel
Te is lehullottál.
Erdei-Szabó István: Tétova, félszeg könyörgés
Uram, add vissza könnyeinket!
Mi lesz velünk, ha már sírni is elfelejtünk,
ha arcunkon, mint fán a héj,
megkérgesül a fájdalom?!
Add, hogy a bánat szoknyája alól
is az öröm napsugaras tájaira
láthassunk,
hogy lábaink alá visszatévedjenek
elkóborolt messzeségeink!
Uram, adj fölibénk másik eget,
mert bűneink átvállalt
súlya alatt immár a
Magyarok Istene is roskadozik!
Uram, adj engesztelődést
szomorú, márványló szíveinknek,
hogy tétova, suta mozdulataink nyomán
ne maradjon hátra hiábavaló harag utánunk! Ámen.
Mi lesz velünk, ha már sírni is elfelejtünk,
ha arcunkon, mint fán a héj,
megkérgesül a fájdalom?!
Add, hogy a bánat szoknyája alól
is az öröm napsugaras tájaira
láthassunk,
hogy lábaink alá visszatévedjenek
elkóborolt messzeségeink!
Uram, adj fölibénk másik eget,
mert bűneink átvállalt
súlya alatt immár a
Magyarok Istene is roskadozik!
Uram, adj engesztelődést
szomorú, márványló szíveinknek,
hogy tétova, suta mozdulataink nyomán
ne maradjon hátra hiábavaló harag utánunk! Ámen.
Jókai Anna: A gonosszal való viadalkor
Találkoztunk.
El nem futok
meg nem búvok
(hiszen ismerem erőnléted és klasszikus fortélyaidat)
utolérnél
megtalálnál
karon fogva vonszolnál oldaladra.
Beszélsz hozzám
figyelek
nem vágok közbe
(hiszen méltánylom érveid és sajátos logikádat)
különben lehülyéznél
felületesnek csúfolnál
és dobhártyaszaggató szócsövön át ordítanál fülembe.
Megmutatod a szörnyűségeket
a szememet nyitva tartom
nem kapom el a tekintetem
(hiszen nagy stílművésze vagy a szenvedtetésnek)
nehogy lenézz
vagy dilettánsként kezelj
és orromat a saját mocskomba oktatólag beleverjed.
Igen, igen; sok mindent rád hagyok
de köztünk még sincs alku tárgya
tetőtől talpig megszemléllek
de nem bonyolódom véled hitvitába
színváltó köpenyed szétnyitom
s aki mögötte van, szinte semmi
sajnálattal leplezlek le
mert én viszont akarok lenni
Megnevezem megbízómat
és néven nevezlek téged
a halhatatlan csalhatatlan
és övé az élet
Jókai Anna: Optimista pesszimizmus
– mi leszek, ha nagy leszek?
– színésznő vagy apáca
de mindenképp írok remeket
a világ csodál majd s szeret
– mi vagyok, ha már vagyok?
– aféle férfias női lélek
amíg írok – alig élek
de sorsot nem cserélek
– mi leszek, ha már nem leszek?
– közömbös lexikonadat
„magyar írók” címszó alatt
egy keskeny utca az omló városszélen
hiányos név egy csúnya paneliskolán
csak az Isten tart majd számon
– talán.
– színésznő vagy apáca
de mindenképp írok remeket
a világ csodál majd s szeret
– mi vagyok, ha már vagyok?
– aféle férfias női lélek
amíg írok – alig élek
de sorsot nem cserélek
– mi leszek, ha már nem leszek?
– közömbös lexikonadat
„magyar írók” címszó alatt
egy keskeny utca az omló városszélen
hiányos név egy csúnya paneliskolán
csak az Isten tart majd számon
– talán.
2017. június 5., hétfő
Jókai Anna 1932 - 2017
Megmosdatunk, felmérünk.
Azt hisszük, pontosan tudjuk a veszteséget.
S titok, kit szerettél bennünk.
Itt: Isten veled
Ott: Isten hozott
Jókai Anna: A készülődő imája
Ne csak velem, de általam történjen;
az aktív meghalás erejét kérem.
Nem eutanázia; nem öngyilok:
értem küldött, felismert angyalok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)