Sebestény-Jáger Orsolya: A darvak

…és elszálltak fölöttünk a darvak is,
messzi titkokat tudó szemekkel,
szálltak szabadon a szürke égen át,
 egy szélfútta decemberi reggel.

 S míg szárnyaltak suhogva a horizonton át,
mint akik csalhatatlan érzik: lehet,
vitte az égbolt szárnyaik vonalát,
én sóvárogva vágytam iránytűjüket.

Kovács I. József: Évszak váltás

Elmúltak a zsongó, szép tavaszok,

nyári nap melege a fénnyel,

őszi lombhullással dércsípte-mezők.

Barátkozom a közelgő téllel.

Csontos Márta: Variációk az én témámra

Baleset

Egy kora nyári délután, mikor
a bennem kavargó porrétegen
már nem tudott átsütni a nap,
Isten egy pillanatra elengedte a kezem.

Gyógyulás

Csak árnyékok jártak az ágyam
körül, amikor a mélységből
kibukkant egy arc; látta mennyire fázom,
így óvatosan kezembe simította a Napot.

Felmentés

Ott ülök most a mozdulatok közötti
távolságban, s mire szembesülnék
kifosztottságom valóságával, valami
mindig történik, ami megszünteti bennem
a fenyegetést, s már nincs ellenem bizonyíték.

Perspektíva

Haladékot kaptam odafentről, módosítanom
kell a feladatot. Így elindultam ismét világot
látni, s a Semmi erdejében ütemes mozgással
kúszom fel az ágakon, hogy megtanuljak végre
hintázni Ég és Föld között.

Erdei-Szabó István: A madarak és az ég

Madarak tartják fölöttünk az eget,

fecskék, gólyák, sirályok, ölyvek,

mesterei a zuhanásnak, mérnökei

magasságnak és mélységnek.

Szárnyaik között feszül a kék,

a legyőzhetetlen messzeség.

Mérföldekre húznak délnek,

Afrika tűzmelegébe térnek.

Szemükben végtelen szelídség,

az Idő békéje fénylik, hogy

minden tolluk beleborzong,

amint fölemelik könnyű mutatvánnyal

a földet a végtelen égig.

Erdei-Szabó István: Hát ennyi…

Mindenki mindent lát,
mindenki mindent tud,
ám mégsem rakja össze
a puzzle-t ugyanúgy.
Mindenki mindent ért,
s bár a nagy többség
Istent sért s kisért,
azért a kegyelemmel
meg nem alkudna
soha és semmiképp.
S tudod, áldott barátom,
ha hiányzik az alázat
belőled, már én is belátom,
nincs az a kiút és alku,
és nem tudsz megszabadulni
földi terhedtől, s az égit
válladra venni. Hát ennyi...

Fodor Ákos: Szerelem

ahogy a szél meglebbenti a függönyt:

nem a függöny, nem a szél. A lebbenés

Ady Endre: Akkor sincsen vége

Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát - akkor sincsen vége.

Fodor Ákos: Kis éji dal

Szél kapdos a gyertyalángba:
nyugtalan a rózsa árnya
a falon.
Imbolygok, mint árny a falon;
mire vágyom, azt se nagyon
akarom.
Egy-egy nyugodt pillanatot
életemben ha még kapok:
jutalom,
amiért - bár mit se várva -
időzöm, mint rózsa árnya
a falon

Fuchs Éva: Ötvenen túl

Várod-e még, hogy hűvös testével átfonjon az éj,
S mint szűk sikátorban támolygó-tántorgó
csavargó, hazataláljon hozzád, a kéj?
Várod-e még, derengő hajnalon, hogy
csobbanjon a víz,
S csak fűszálak gyónják meg
füledbe, már-már vallomásként súgva
reggeli imájuk,
amíg eléd nem áll, az égen izzó tűzgolyó
és tested-lelked követelve
a végtelenbe repít?
Várod-e még, hogy az angyali alkony
befogja a szád,
S halvány csendben hagyhasd,
hogy mindent elsodró-mélyen
benned izzó Érzések törjenek Rád?
Barátom, mondd csak,
várod-e még?

Szabolcsi Erzsébet: Haiku

Sosem láttalak. 

Arcod mégis ott ragyog 

szemem tükrében.

*

Nem hallottalak.
Hangod mégis ott zenél
lelkem mélyében.

Kálnoky László: Alkony

Vérét hullatja már az esti csillag,
egy elhajított labdarózsa robban,
s a barlangokban meggyűlik az illat,
mint óriás gyógyfüves-dobozokban.

Fenyők sötétzöld lángja csap az égre,
s megint le a párás vadonba tódul,
ciripelő mezőkre visszanézve
sír a kanásztülök búcsúztatóul.

Homály szövi szálait a bokorban,
s kisüt egy sistergő szempár parázsa.
Az ég alján, hol színleg nyugalom van,
nagy bíborsebek nyílnak kacagásra.

Az élet egyre haldoklásgyanúsabb…
Hol istenét imádja minden állat,
a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak,
s köröttük holtak kék árnyai kúsznak.

Szabolcsi Erzsébet: Egyedül

Egyedül vagyok...

lelkembe zárt hiányod

társaságában...

Szabolcsi Erzsébet: Várok

Csendben várok...
átvillan rajtam néhány cikázó gondolat,
felsejlik néhány arc, mind a te arcod...
harcod folyik tovább idővel, térrel,
túlerővel...
legyőzhetetlen ellenséggé válik a távolság...
hiába nyújtom karom, szavaim nem toldják meg
a szűkreszabott lehetőségeket...
állok, s felkúszik a lélek mélyéből
egy elfojtott sóhaj, mely kiáltássá
szeretne magasodni bércek csúcsán
hűs fenyvesek biztonságos árnyán,
hogy szétterüljön hegyvölgyek fölött,
s rátaláljon arra,
akiért megszületett...

Szabolcsi Erzsébet: Szólj...

Szólj, ha fellázadt benned a szavak hiánya,

s a lüktető csend elviselhetetlen zúgássá erősödik,

ha ki akarod tépni magad a némán körédszőtt hálóból,

ha megszólalni féltél, s már nem emlékszel hangod színére sem.

Szólj,

s felszakadnak a halk fátyolok,

akkor felreped a csend függönye,

megerednek torkodból az először félve

felbuggyanó szavak, s mint láva, mint kőzuhatag,

mint vízesés megállíthatatlanul patakzik a szavak árja,

felfokozott lázas kiáltássá sűrűsödik,

s belehasít a magányba.

Szabolcsi Erzsébet: Nyári képek - Haiku

Ablakom alatt

tücsökdal zeng. Ragyog a

holdfényszerenád.

*

Vércsepp a földön...

sebzett muskátlim hullat

fájó szirmokat.

*

Feltámadt a szél.

Pipacsmező sirdogál:

sziromzápor hull.

*

Bóbita röppent

kezemre, csókot lehelt

rá, s ellebegett.

*

Lestem a bimbót,

vártam, hogy nyíljon. S éjjel

el is virágzott.

*

Derűs kis este.

Fecskék fricskáznak mosolyt

alkonyatomra.