Takács Zsuzsa: Eltékozolt esélyem

Már nem halok meg fiatalon,
ez hát az egyik eltékozolt esélyem.
Döntéseimet nem menti tapasztalatlanság,
tapasztalt vagyok, érett a pusztulásra.
Már nem latolgatom, mi lett volna okosabb,
és többé nem szégyellem magam.
Nem foglalkoztatnak az önérzet sebei.                                      
Egyre több dolog van,
amit nem tettem volna meg azelőtt,
és minden testvéribb és teljesebb.
Megértéssel bánok e gyönge testtel, ami az enyém,
titkos sétáinkon nyugodtan megérintelek.
Nem tudom már lassan értelmét a félelemnek,
bátor és személyes vállalkozásnak tetszik a halál,
de nem türelmetlenkedem, mint régen.
Nem akarom, hogy mindenki szeressen.
Még ismerem a kiújuló seb sajgását,
hogy végleg búcsúzunk, és velünk a nyelv,
utolsó ékszerünk, a föld alá temetve.
De reggel érzéketlen ébredek, és múló
betegségnek gondolom az este rémlátásait.
Örülök egyre fénytelenebb szememnek,
bőröm fáradtságának, hangom kopásának.
A rónák végtelenje fölváltja a hegyeket.
Lehet, hogy ijesztő, de szabadabb vagyok.

Lucian Blaga: Melankólia

Kóbor szél mázolja az ablakokra hideg könnycseppjeit.

Esik.

Zavaros szomorúság áraszt el, de a fájdalmat

nem magamban érzem,

a szívemben,

                                        mellkasomban,                                       

                            hanem az eső cseppjeiben.                          

És a hatalmas világ belém oltva

őszidejével és estéivel

úgy fáj, mint egy seb.

Dagadó tőggyel felhők kelnek át a hegyen.

És esik.

Balázs F. Attila fordítása

Bertók László: Udvara nő

Végül csupán a betegek,
becsapottak, árvák maradnak,
körülülik az életet,
mint ünnepre terített asztalt,

kínálják egymást, kóstolgatnak,
hinnének még, de nincs kinek,
kivágódik néha egy ablak,
minden sebed lüktetni kezd,

megkérdezik, mi van veled,
s leülsz, mint akit beavattak,
végigfut rajtad a hideg,
de azt válaszolod, hogy jól vagy,

és udvara nő minden szónak,
hogy elférjen a sok kereszt.

Rainer Maria Rilke: Záró darab

Nagy a halál.

                            Rajtunk a bélyeg,                           

                                       bár nevet a száj.                                     

Míg azt hisszük: körülvesz az élet, -

bensőnkben éled

sírása már.

Lator László fordítása

Ágai Ágnes: Egyedül

Nem voltam ott.
De, ha ott lettem volna,
akkor sem lehettem volna ott.
Ott az emberrel nem lehet senki.
Hiába ül, fogja a kezét, nézi.
Valaki. De ki?
Nem látott. Nem azért,
mert nem voltam ott.
Ott ő sem volt.
ő máshol volt ott.
Az ott és az itt között.
A palló mértani közepén.
Ott egyedül van az ember.
A szétnyílt harapófogóban,
a rakéta kilövésének pillanatában.
A megnyúlt, végeláthatatlan pillanatban.
Az időtlenség pillanatában.
A mielőtt és a miután pillanatában.
Mint a kötéltáncos
a kötél felénél.
Egyedül áll, és nem érez mást,
csak a tömény egyedüllétet.
Minden messze van,
minden egyformán messze van.
Nincs mélység és nincs magasság.
Egyetlen pont van,
amin át kell lendülni.
Egyedül.

23. Zsoltár

Dávid zsoltára

Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól,
mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal;
csordultig van a poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján,
s  az Úr házában lakozom hosszú ideig.

Olasz Valéria: Ó, elmondanám…

Így hatvan körül
az ember bölcsen hallgat
elrebegi – csak úgy – magának
mit mondana el fiatalnak…

…nézd a fákat
egyik sem jajgat
egyik sem csinál forradalmat…

…nézd az eget
nappal s éjszaka itt van
mindig veled ha álmaid
zavarják kényszerképzetek…

…ó, elmondanám – ha megértené –
hogy hatvan körül az ember
csillagánizsnak is örül
s az aprócska nap
fényforgácsain heverészni
mily csodás…

…ó, elmondanám
– ha figyelne rám –
hogy a lélekben ott
rejtőzik a folytatás…

Makay Ida: Hozzád, Érted

Azóta élek, hogy megláttál,
Teremtőm vagy, és igaz tükröm.
A bizonyosság vagy fölöttem.
Én: hamu, elporló föld,
míg hatalmad nem lehell
lelket a lelketlen anyagba.
Süket, örökcsönd-hegedű,
ha nem leszek élő hangszered,
mely érintésedre felel.
Hozzád és Érted a harang:
a himnusz.
És a rekviem.

Ismeretlen szerző: Nem ejt hibát

Elmondja Bács Ferenc

Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok ösvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, amely csak gyötrelmet ád...
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.

Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja túl mély nekem...
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át...
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet...
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Ő mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!

Ismeretlen szerző után németből: 
Túrmezei Erzsébet

Mezey Katalin: Látom majd

Látom majd az életemet.

Egyetlen pillanatban,

             egyszerre az egészet.             

Egyetlen pillanatban

látom, megértem 

és szeretném

kétségbeesetten 

megtagadni.

Reményik Sándor: Kegyelem

A verset elmondja Bács Ferenc

*

Először sírsz. 

Azután átkozódsz. 

Aztán imádkozol. 

Aztán megfeszíted 

Körömszakadtig maradék-erőd. 

Akarsz, eget ostromló akarattal- 

S a lehetetlenség konok falán 

Zúzod véresre koponyád. 

Azután elalélsz. 

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 

Utoljára is tompa kábulattal, 

Szótlanul, gondolattalanul 

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába 

A bűn, a betegség, a nyomorúság, 

A mindennapi szörnyű szürkeség 

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég, 

Mely nem tárult ki átokra, imára, 

Erő, akarat, kétségbeesés, 

Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. 

Akkor megnyílik magától az ég, 

S egy pici csillag sétál szembe véled, 

S olyan közel jön, szépen mosolyogva, 

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar, 

Akkor - magától - minden elcsitul, 

Akkor - magától - éled a remény. 

Álomfáidnak minden aranyágán 

Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse...

Elmondja Reviczky Gábor
       
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Elmondja Reviczky Gábor

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1941. január 17.

Szekeres Mária: 2015. 06. 06.

Fák lombjában fürdetem szemem.
Sejtjeik életem üzenete, zöld, zöld,
zöld lombrobbanás.
Agyam hiába fogná be látszólag
mindenséged, Uram. Semmittudásom
nyugszik el Arcodon, és a csönd árad
gondolataimon alázatod és szerelmed
előtt. Mert önös valónk a napok viharában
tépázná szentséged köntösét, de önakaratunk
kemény sziklája előled nem menedék.
Bármit tudunk, csak titkos levélsusogás,
és erőnk ha nem Benned való, ellened
konok árulás. Harc ez és kínzó mindent
akarás, majd szelídülő semmittudás
a fák ölelő karjai alatt, gazdag teremtés
tobzódás a világ vajúdó harcai között.

Szekeres Mária: Őrzöm…

Őrzöm a pillanat rejtett magját, a titkot,
mi meg nem osztható,
az Égen kóborló gondolatok boldog
hazatérését
Hozzád,
Mindenütt Jelenvaló!
Az élet
útjaim közül kiúszna,
az idő
meg nem fogható,
de teremt és őriz szavad
és Benned élek,
Mindenható!
A jövő csapkodó vitorlavászon,
szárnyán szélben
viharló egünk,
de kezedben,
a pillanat mutatja,
biztos kikötőbe
érkezünk.
A halál sem rémít többé –
bármi lesz
és bármi lehet,
mai napomban
érintésed,
Lelked
titkát őrzöm
mint nekem adott
kincsedet.
Őrzöm a pillanat rejtett magját, a titkot,
mi meg nem osztható,
az Égen kóborló gondolatok boldog
hazatérését
Hozzád,
Mindenütt Jelenvaló!