Csoóri Sándor: Kifelé a nyárból

Ebből a nyárból se marad más,
csak a tegnap esti barbár kicsapongás
emléke: a dombot szétrugó mozdulat.

Már viszi is a korai vonat
a hantokat s a fényes romokat
a tájról: hajad szétzilált rakományát,
csípődet, széna-ágyadat;

a birkacsapások sár-göröngyeit,
a fűben kinnfelejtett könyveinket,
tollászkodó énem sötét árnyékait
a fák alól. A szombatokat, vasárnapokat.

Viszi, viszi a virágok nevét
az űrbe, föl a vakvilágba,
vagy még azon is túlabb-túlra,
hol csak most hűl ki egy-egy bolygó
és még se bűn, se csoda nem virágzik.

Nyitva az ősz országhatára, tárva, nyitva.
A hegyek tetején búcsúpohár.
Megállok egy fa mögött s nézem,
mintha a sárga erdő felé te rohannál.

Benjámin László: A hóesésben

Késő éjjel mentem haza
  a hóesésben.
Kívülem egy lélek sem járt már
  a Béke téren.

De nem! A téren két szerelmes
  állt összebújva.
Hajukat a goromba évszak
  hóval befújta.

Ölelték egymást önfeledten,
  nem vettek észre.
Nem néztek hóra, szélre sem, csak
  egymás szemébe.

Fehér volt már a tér egészen,
  de körülöttük
kör támadt, – a hulló pihéket
  felfogta testük.

Szerelem, ifjúság varázs-
  körében álltak;
tovább siettem – meg ne törjön
  a szép varázslat.

Kívántam nekik ott magamban
  sok földi szépet
s hogy életük ne háborítsák
  haragos évek

és akkor is így nézzenek még
  egymás szemébe,
mikor a tél végképp befesti
  hajukat fehérre.

Ewa Fiszer: (Mert amikor meghal valaki...)

Mert amikor meghal valaki

Be kell csapni az ajtót,

Elszigetelni az ablakot s a szívet,

Hogy ne vigyen magával

Többet, mint amit el tud viselni

A második leghosszabb pillanat.

Dabi István fordítása

Csáky Károly: A 126. napi zsoltár

Nemlétezésed
nem
létezik:
tehát itt vagy
velem
a gyertyalángban,
valamennyi fohászomban,
minden lefekvésben
és
ébredésben,
a rózsafüzér
kopott szemeiben,
az égbolton kémlelt
csillagokban,
a hajnali harmatcseppben.

Halálod
öröklétre váltott,
kihűlt arcod
csak fénykép már,
de ott fenn
valami vár:
mosolyod
újra
lángra
lobbant.

És mint mondtad,
s mondod
most is:
összetartozunk
így is.

Élni kell csak
itt is,
ott is,
hogy teljesedjék
bennünk egyre
az ige,
lelkünk
egyesüljön
a mindenségben.

Makay Ida: Meztelen láng

A versekbe öltözött vágy

a szavak rongyait letépte.

Némán áll előtted – S kitárva.

Meztelen láng

lobog hozzád és érted.

Mintha egy meggyúlt erdő

égne.

Erdei-Szabó István: Állapottöredék LXII.

És megrepednek az ég
s a lélek hajszálér-csatornái,
atommáglyatüzek gyúlnak,
az Idő mint fejvesztett tolvaj,
menekülőre fogja –
s mi maradunk magunkra
a megőszült éjszaka foglyaként,
a csönd süket s érzéketlen
taposómalmában,
örökös kárhozatra
és vakságra ítélve,
mint a szabadságolt bányalovak.

Baka Györgyi: A természet sebe

Az Istentől elszakadt

emberi lét

a természet sebe!

Pataki István: adj választ uram

évekig a sivatagban
kóboroltam kiszáradtam
mérges kígyók skorpiók vérszívók lestek
száraz tövisek között
valaki homokviharba lökdösött

és most elküldtél uram a pusztába
mint fiadat negyven napig
lehet uram hogy az ajándék
kit a bolondos költő annak vélt
nem is a tiéd?
hogy e mélyen-szép gyönyörű gyötrődés
nem is isteni küldetés
s mögötte a sátán sunyít?
s mögötte a sátán sunyít?
bocsásd meg uram a kételyt
és öld ki belőlem mint a mételyt

én őt választottam
nem a lassú pusztulást a züllést
őt a megmentőt
az üdvözülést
adj erős hitet hogy ne kételkedjem
neki sem volt mindegy
a pislákoló semmit
vagy a lobogó senkit
ki mégis jelent neki valamit

uram valami üzenetet küldj
mert ha csak szánalomból tűr
és sajnálatból nem bánt
e kegy csak a mélybe ránt
áldás ez uram vagy átok?
fájna ha őt is magammal rántom

a pusztában már több mint negyven napja
küszködöm harcolok magammal
s szemem hiába kutat
sehova nem vezetnek utak
a keresésben
nincs megoldás menekvés
mint sebben a kés
a pusztai létezés

mert sejtjeimben szétáradt
könyörgök te adj rá választ
hová merre hogyan
te mutass utat uram

a forrást mi bennem fakadt
uram én neki adom
ha kell magamat is elpazarlom
csak őt tartsd meg nekem
ha kell a pusztában magamra hagyva
de ne küldj vissza a sivatagba

Károlyi Amy: Oda kell adni ami van

Mindennek ára van,
vagy ára lesz.
Oda kell adni,
ami van,
hogy megkaphassuk,
ami lesz.

Oda kell adni asztalunk,
oda kell adni ceruzánk,
és tudni, hogy asztaltalan
s ceruzátlan lét vár reánk.

Odaadni a takarónk,
és langyosra fűtött szobánk,
és tudni, hogy takaratlan
és párnátlan lét vár reánk.

Az is lehet, hogy az a mínusz,
a földöntuli, pluszt megér,
és minden láznál égetőbb
a csillagok termelte dér.

Papírkosárba vethetők
a szerzett tapasztalatok,
és átképzőssé változom,
ha itt hagyom, mi itt vagyok.

Mi vagyok itt egyáltalán?
és megérem-e a papírt,
amire egykor jobb kezem
még zsinórírás nélkül írt,

csak jobbra dőlve egyszerűn
mint a szélfútta fák,
ahogy diktált a tél, az ősz
vagy amit a május fujdogált,

lehet, hogy máris ott vagyok,
a határtalanban kerengő,
hol színtelenbe torkollik a szín,
és milliárd év egy esztendő.

Egyed Emese: Kétféle sípálya - részlet

- részlet -

1. Emlék a félelemről

Szél jött a hegyre vad csikóival.
Hómezőn futott, letarolt gerincen,
jégtükröt zúzott, erdőben sírt fel,
nem talált kéményt, hogy belesüvítsen,
hótalpak nélkül siklott fölfelé
a versenypályán, éjjelbe kacagva
pörgette meg a felvonó csörlőjét,
és a dróton futó lécüléseket mind
végigpróbálta, míg leért az aljba.
A fenyőtörzsek sóhajtoztak.
Egy csillag sem volt rá kíváncsi.
Hóörvényt kavart, féltél, tudtad,
hogy tovább nem lehet már várni,
nem ment meg senki, kiszaladtál,
felültél zúgó szekerére,
és hagytad, hogy vigyen, vigyen,
bár pusztulásba, messze végvidékre,
csak ide vissza ne!

Amy Winehouse - You Know I'm No Good

S. Csoma János: sírd ki magadból bánatod

sírd ki magadból bánatod
azt a  vicsorgó állatot
aki lelkedet marja szét
ha elragad a félelem,
az a léthideg állapot
sírd ki magadból bánatod
szelídítsd meg az állatot
tedd kezessé, formáld magaddá
add meg neki a kegyelmet,
hogy élhesse veled lényegét
az életed az életét.

 Janis Joplin - Cry Baby

Lázár Bence András: Őszi elegancia

Anyám apja a belvárosiban fekszik.
Én csak egyszer voltam kint nagyanyámmal.
Vettünk virágot, élőt a holtnak, én azért vittem
köveket is, gondoltam így logikusabb.
Persze ezt nem én döntöm el.

Talán nárcisz lehetett, talán sárga,
egy csokornyi, olyan, amit vendégségbe
visz az ember, esetleg látogatóba.

Elsepertük a leveleket,
majd kidobtuk az elszáradt gallyakat.
Én még vettem gyertyát is.

Volt ott egy macska, biztos ott lakhatott,
megrohadt testekkel, évente egyszer
rokonokkal is. Adtam neki egy tál vizet.
Nem kért belőle, gondoltam az ilyen
kedvességhez nincs hozzá szokva.

Beleszagolt, aztán leült a szomszéd
kőre. Egy madárfejet rágogatott,
a lehető legnagyobb nyugalomban.

A novemberi délután pasztell színe,
és avar szaga egészen a csontig hatolt,
átjárta a testet.

Teljes nyugalomban, mint aki csak
egy magasabb hangra vár.

Így álltam ott, kezemben a nárcisszal,
amit általában vendégségbe visz az ember,
zsebemben a gyertyával.

Sosem értettem mért kell a testnek
annyi idő, hogy eltűnjön végleg.

Talán az a macska tudhatta,
ő ismerte a módját, a madárfejjel
a fogai közt.

Anyám apját sosem láttam,
csak képeket róla, barna zakó,
drapp garbó, őszi elegancia.

Biztos így fekszik most is,
és átjárja a testét a novemberi délután
pasztell színe, a földnek az avar szaga.

Legvégül gyertyát sem gyújtottam,
és a nárciszt is kidobtam, hogy ne
legyen világos, hogy ne csináljunk
semmit feleslegesen, hogy maradjon
meg minden a lehető legnagyobb
nyugalomban, mint aki csak
egy magasabb hangra vár.

Karinthy Frigyes: Zivatar 1927. április 2. délután

Tavaszi felhők közt hirtelenül
Megvillant valami – cikázó harangnyelv
S a fekete ég vészharangja megkondult félperccel utána.
Egyet ütött csak
És egyet dobbant rá válaszul lélekharangom:
Vészharang, köszönöm, hogy észrevettél!
Égi szikratávíró, köszönöm, hogy szerte küldted süllyedő hajómról a S.O.S.-t!
Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem,
Talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:
Én csak ember vagyok, én hiába ordítanék.

Cirok Szabó István: Fasor

Azt hiszem, túl messzire ültettek
minket egymástól. Hogy együtt nőttünk
fel, de mégsem nőttünk akkorára,
hogy elérjük egymást.
Minden nap találkoztak az árnyékaink,
és elképzeltem, hogy milyen lenne tényleg
beléd kapaszkodni, egy bonyolult
lombkoronát növeszteni és hagyni, hogy a
tiédbe fonódjon. De csak elképzeltem,
mert túl messze vagy, pedig két fa vagyunk,
és én csak úgy tudok ölelni, ahogy a borostyánok.

.kaktusz

Tudod, arra gondoltam,
nagy baj az,
hogy nem tiszteli az öreget
a fiatal,
talán egészen más lenne a világ,
ha ez másképpen lenne,
de a tisztelet abban hasonlít
a szeretetre,
hogy kikövetelni nem lehet,
a tisztelet, a méltóságnak a gyermeke,
valaki csak attól, hogy megöregszik,
nem lesz méltóvá rá,
a kikövetelt tisztelet hazug tisztelet,
de tömegben tiszteletreméltóvá lenni,
talán nem is lehet,
tömegben az ember tömegként viselkedik,
Viselkedik,
talán csak azok az öregek méltók rá,
(nem tudom, vannak-e még)
akik messzi hegyekben élnek,
túl a világ zajától,
túl a világ mérgétől,
túl mindenen,
ami szép lassan megnyomorítja
nem csak a testet,
de a gondolatot is,
amitől nemhogy tiszteletreméltó
bölcs lenne,
hanem inkább sajnálni valón
bolond lesz az öreg,
akire senki sem hallgat,
talán joggal,
talán ha hiteles lenne,
ha többet tudna
az élet törvényeiről,
az élet szépségéről,
az élet nagyszerűségéről,
ha követendő példa lenne,
ha olyan lenne a látványa,
mint akire ráírta,
beleégette az élet:
így érdemes,
akkor hinnének neki, nem a kora,
a tiszteletet a bölcsessége váltaná ki,
talán azért a messzi hegyekben vannak ők,
a bölcs öregek,
mert ott megmaradhat minden tisztán,
nem szennyeződik se a test, se a gondolat,
se a lélek,
de hát hol vannak azok a hegyek,
hol azok a bölcsek, akik megmondanák,
hogyan kell szépen élni,
hogyan kell bölcsen megöregedni,
hogy a látvány,
az öreg látványa ne elvegye,
hanem kedvet csináljon az élethez.