Áprily Lajos: Őszi muzsika

genciána




Galonya felett most a szél
az erdő lelkét rázza-rázza.
Suhogásában megremeg
a vadászház borona-váza.

Aranypénzét a megrohant,
riadó bükk jajgatva szórja.
A csapkodott, habos patak
piros levelek úsztatója.

Hisztériás harkály sikolt –
Jaj, ha a nyárba visszaszállna…
Az üszkös csonkfenyők között
a szélcsapástól hull a málna.

A dorongúton a vihar
eszelős pásztorlányt daloltat.
A szomszéd málnavész körül
bozontos medve szimatolgat.

Egyszer a sors odasodor.
Valami vár, talán a végem.
A békesség, borona-ház,
patakparti remeteségem.

A könyveket elhullatom,
egy lesz velem, Antigoné tán.
Írt szépségből csak ő marad
a havasi külön planétán.

A napjaim vasárnapok,
magam a lázas, régi gyermek.
A bükkökön nyestet lesek
s örülök mohának s epernek.

Ha vendég jön, vendégeim
pásztorgyerek s esztena-lánya.
Rétemnek sok virága lesz,
nekem csak egy: a genciána.

Ritkul a csokra s elmarad,
síró madár a házra röppen.
Kék-szajkótollas kalapom
megvizesül az őszi ködben.

Hűlő ködökből hó ered,
kék hóteteje lesz a háznak.
Csereklye-tűz. A farkasok
az Istenszéken orgonáznak.

Nagy Gáspár: Jegyezvén szalmaszállal

– … mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.

– … kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

Kosztolányi Dezső: Ha negyvenéves...

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltünődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Takács Zsuzsa: Ó, mondta és ahogyan

Ó - mondta és ahogyan te szoktad, felkiáltott
szinte olyan sima a tested,

mint egy kislányé, sima és semleges. És
verejtékeztünk, mint a menekülők a tűző

napon a kavicsos, meredek, hegyi úton.
De idézhetném másként is a történetet:

a férfi negyvenhét éves volt, a nő ötvenegy,
és túlzás volt valóban az őket

gyötrő felhőtlen ég, a nap. Hogy nem hajolt
fölébük lombjával némi fa. Hogy menedéket

nem kínált fedél. Hogy üldöztetésüknek
ilyen hevesen átadták magukat.

Takács Zsuzsa: Láz futotta el

Láz futotta el a fekete-fehér terítőt
az asztalon, ahol egymással szemben ültünk,
kockái megszínesedtek és hullámozni kezdtek.

Csak nem leszek szerelmes? – kérdeztem magamban.
Éreztem, hogy téged is ugyanaz a diadalérzet
fog el, a körülmények semmibevétele.

Egy zöld, kirobbanó lugasban sóhajtozás
támadt, és hálálkodni kezdtek a madarak.
Ismerős üveghang rajongott és ígérgetett:

hogy kockáztathatok és nyerek majd.
Hogy fölfelé haladok egy létrán,
éreztem, és hogy angyalok emelnek.

Takács Zsuzsa: Éjszakai kirándulók tavasszal

A hidegre forduló áprilisi estén
zöldellő rétre vetődsz egy szinte
ismeretlen férfival, akire bosszankodva
gondoltál még nemrég, de most

kiengesztelődsz iránta, sőt: lángra
lobbansz. Mintha véletlen volna,
egymás kezét fogva haladtok a veszélyes
hegyoldalban. Helyet kerestek ti is

a zsenge, fagyos fűbe telepedett, rengeteg
éjszakai kirándulót kerülgetve. Közben

szüntelen érkeznek a szerelmespárokkal
zsúfolt ötvenkilences villamosok.

2.

– Kitartani a képtelen állítás mellett,
hogy van remény, kibontakozás,
ígéret a rideg tavaszban. Hogy
izzásától elsápad az ész, és
diadalt arat a személyektől
független, puszta lényeg: a szerelem,
és ennek bizonyítására
éppen a te eseted szolgál –

3.

Hegy tetején, sötétedés után, kettesben
maradni egy szinte ismeretlennel.
Majd, alig érintve egymást,
leereszkedni egy erdei tisztásra,
ahol a vadak gyülekeznek. Kör
közepén, gyűrűjükbe szorítva
dermedten várakozni. Ám, mielőtt
támadna vágyatok, játszik még
veletek, szépségét mutatja,
végigszáguld az erdőszélen.
Rohanása fergetegében remegtek.

4.

A színre gördülő mikrobuszból
közben trópusi öltözékben angolok
bukkannak elő, térkép a kezükben
– egy elsüllyedt város romjain
járunk –, mutatnak körbe hidegen.

Takács Zsuzsa: Szerelem múlása télen

Tűrt szerelem. Viszonzatlan pillantások.
A rajongó célzása egy múltban történt, azóta
százszor felejtett epizódra, az imádott
személy bosszankodása a célzás miatt. A levegőben
egy láthatatlan kampón fennakadt, csókra
készülő kar és lapocka mozdulat. Mintha
egy sükethez Laurence Olivier beszélne.
A lassan pusztuló diófán rigó formájú göcsörtök
isszák a lázas szavakat, de a láz szítója,
a megszólított csökönyösen hallgat.
„Éppúgy érez, mint én, csak kimondani fél!"
vigasztalja magát a szerelmes, de szemében
a könny csobog oda-vissza, és megaláztatása
perceit, mint a rétestésztát, nyújtja.
A rigók tavasza eljön, kikel a fészekalja
fióka és zöld tájakra kirepül.
A rigószülőket felfalja a macska. Az imádott
személy búcsúzna már, de az imádó tárcájából
előkotor egy megsárgult fotót, melyen ő maga
látható négyéves korában egy háromkerekű biciklin,
fehér gallérkában, külön erre az alkalomra
megfésülve szőke, ritkás haja. A diófa nem bírja
a látványt, kidől az őszi avarra. Az imádott
személy az éjjeli fagyot nehezen viseli.
Az imádó az őt emésztő lángra panaszkodik
és - nyelvét forró ajkai közül kacéran kidugva -
szerelmét hideg szobornak nevezi, és valóban:
szemét hirtelen ráemelve látja is annak
rezes ujjait, csöpögő orrát és őszbe csavarodott
(dérlepte) tincseit; rémülten hátrálni kezd erre,
és kereket old a jeges sötétben.

Mezey Katalin: Olyan közel

Olyan közel engedtelek magamhoz,

hogy már végképp

sosem fogom megtudni:

ki vagy.

M. Fehérvári Judit: Őszi szonáta

még fényeket szikráz
de vénül a táj
szalmát báláz
a szél s az elejtett
szálakat égbe röpíti
lenn az avarban
piruló bogyók
csókolgatják a csöndet
s az ősz tubusából
buggyanó színek
keverednek az
ősi palettán
ám gyülekeznek a felhők
és az esőtől rozsdás
lombokat megcsípi a dér
esténként már
foga serken a fagynak
készül a tél de a dermedt
ágak kérge alatt lapuló
rügyekbe csomagolva
szunnyad a Zöld
a remény

Szommer Hajnalka: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Kántor Péter: Megszokod…

Megszokod, mint a falu a harangot.
Összenősz vele, mint faág a törzzsel –
e rossz bohózattal, melyben mint kerge özvegy,
lúdtalpain a halál körbe-körbe szökdel.

Tűz van, esküvő, temetnek, születnek,
kitekerik a csirke nyakát levesnek,
botrány! bolondság! – sírnak és nevetnek,
szaladj játszani! – mondják a gyereknek.

Szaladsz és elesel. Megütöd magad és fáj.
Vagy megütöttek? Te ütöttél?
Fordulnál vissza? Fogadkozol? Elbújsz?
Ugyan már, hova szöknél?!

Majd profitálsz lüktető sebeidből,
harci szekered a mezőre hajtod,
megdermed hátadon a sós verejték,
s látod, ahogy árnyékod túlnő rajtad.

A csábító leszel és az elcsábított is –
hogy ne legyen olyan árva az árva.
Egymást szorongatják vadul a vágyak,
s mindenki máson át marad magára.

Lebontott kályha füstje száll utánad,
egy régi fásládának vallanál szerelmet,
de jussát követeli minden új nap –
tapsolsz a mának és a tegnapot elejted.

Megszokod, mint a falu a harangot,
egymás után sírni, nevetni, sírni,
ne kérdezd, hogy mi végre, mire kellett,
hogy minek is kell sort sor után írni.

.kaktusz

Hogy mit kívánok neked a lét minden napjára?
Azt, hogy lássál,
Hogy a sötétben is lásd a fényt,
Hogy a háborgó világ ellenére is
béke lakjon a szívedben.
Hogy egyedül se legyél magányos,
Hogy tudjál örülni a vannak,
Hogy ne hazudj magadnak hamis örömeket,
Hogy megtaláld a kezdet tisztaságát,
Hogy ne sirasd az időt,
Hogy meglásd benne a végtelen lehetőségét,
Hogy a csendben,
a benned lévő csendben
meghalljad a lelked szavát.
Bölcsességet kívánok,
Sok-sok bölcsességet,
Hogy felismerd,
Hogyan helyes lépned,
Mit érdemes meglátnod,
Mit kell megtenned,
Mit kell szólnod,
Hova kell eljutnod,
Hogy soha semmit ne kelljen
megbánnod.

Fodor Ákos: Létezem

Vágyaim labirintusában
olykor valóságnak
tűnő álmaim között
élem az életem.
Létezem.

Lelkemben dúló néma
háború szüntelen
békéért kiált.
Hang nélkül, valahonnan
mélyről kitörni készül.
Süketnéma érzelem.
Létezem.

Bent félelem
a felszínen nincs semmi sem.
Eltévedt érzelem.
Létezem!

Eljön a nap, mikor
egy ölelésben hazaérkezem.
Békében élek ott, ahol
még nem járt senki sem,
ahol csak az számít:
Létezem!

Pilinszky János: Szeptember

Úgy ülünk itt a koraőszi este

levegő-vitrinébe zárva,

mint egy szikla, mint egy papírlap,

oly súlytalanúl és oly súlyosan,

ahogyan csak szék támlája vagy

dákó fölött kézelő fehérlik. 

Takács Zsuzsa: A bukott angyal

A bukott angyal, a gonosz előttünk terem,
és leül velünk szemben a villamosülésre,
s mi moccanni sem merünk. Tetszik neki,
hogy félünk tőle. Játszik velünk, mint macska
az egérrel. Rázza a lábát. Méreget.
Rajtunk legelteti gonoszfekete szemét.
Azt mondja, nem ismer irgalmat irántunk,
mert nem ismertünk irgalmat mi sem,
amikor éhezett és fázott, amikor kisgyerek volt,
és átkúszott a kerítés alatt, és véresre
horzsolták a hátát a szögek. Lehetséges ez?
Mi nem emlékszünk semmi ilyenre.

Azt mondja, bezártuk az ajtót, amikor zörgetett,
és nevetve lestük a bedeszkázott ajtón,
a szív-alakú résen keresztül, hogy elhordja-e
magát. De nem ment sehová. Elrejtőzött
a Kertben az almafa mögött és sírt, először
nyüszítve, gyerekhangon, aztán hangosan,
átkozódva, ahogy a kamaszok szoktak,
végül kitépte a sárgarépát a földből,
kitekerte a csirkéink nyakát, és megsütötte
a dalosmadarak tojását. Azt mondja,
bársonyfekete szeme volt, amikor született,
és a gyűlölettől lett gonoszfekete.

Mi a tennivaló ilyenkor? Ha találkozunk vele
a belvárosban egy kihalt, éjszakai utcán,
vagy leül velünk szemben a villamosülésre,
rázza a lábát és méreget, s már édesedik
a húsunk a félelemtől? Vágjunk-e bele
kést? Vagy tartsuk oda a nyakunkat?
Azt mondja, nem ismer irgalmat irántunk,
mert nem ismertünk irgalmat mi sem,
amikor elrejtőzött a Kertben és sírt, először
nyüszítve, gyerekhangon, aztán hangosan,
átkozódva, ahogy a kamaszok szoktak.
Vagy így, vagy úgy, elvesztünk végleg.