Szekeres Mária: Éjszakai árnyak

Szólítasz most, Uram?
sűrű felhőben arcom ázik,
homály és ugráló démontánc
között homlokom támasztom
tenyerembe.
szemem a tárgyak szegletén
keres támaszt,
s érzem, igen érzem tekinteted
mely nem ereszt a mélybe,
de vezet önmagam örvényei felett.
együtt nézzük mélységeimet,
s valahol békéd pihen bennem
s a tárgyakon.
Megfoghatatlan Mindig Való,
Lélek, Élet, életem!
üres magam árnyakkal tele
melyek fényedtől
szertefoszlanak s mégis
újra belém hullanak,
érintéstelen.

Utassy József: Irgalmatlanul

Köd van,
hatalmas.

Fuldokolnak
az utcai lámpák.

Dakota indián
fénysátoruk alatt
dideregtet december,
vacogtat.

Egyik cigarettáról
a másikra gyújtok,
szítom parazsukat,
füstölök kegyetlenül.

Deres a fű,
hóharmatos az utca.

Éjfél van.

Homlokomon
a tűnődés tengertánca,
meg a töprengésé.

Negyvennyolc éves leszek
márciusban:
negyvennyolc éves.

És nincs hitem,
emberek!

Nagy szemeim
kirakatából
kilopták a fényt,
a derűt,
száműzték még a
könnyeimet is –

csak a só ragyog,
csak a só,
csak a só kristálya
izzik irgalmatlanul.

Nem hiszek semmiben.

Sem istenben,
sem államban
nem hiszek többé!

Törvényt is
csak egyet tisztelek:
az örök elmúlásét.

A lüktető idő
mellkasában tombol,
hánytorog a szívem,
amíg hánytoroghat.

Arjen Duinker: A kő virágzik

A kő virágzik.
A kő, amely nem tud virágozni,
hogy virágzik az a kő.

Hajtásai sokszínűek.
Mint mikor a hold a felhőre ragyog,
Mint a szemed, kedvesem,
és meleg.
Színes, mint vidám gondolatok,
Sokszínű, mint a láthatárig hullámzó hullámok.

Hogy virágzik a kő,
Hogy virágzik az a kő, amely nem tud virágozni...

Olyan az illata, mint a könnyet űző szélnek,
Magától értetődőség-illata van,
Vérillata,
Sültgesztenye- és
utcai nyüzsgés-illata.
Mint amikor szabadon látsz és érzel,
olyan az illata,
és sokszínű pillangót igéz.

Így virágzik a kő
A kő, amely nem tud virágozni.
Visszatérek,
Visszatérek, kedvesem, elviszem neked egy hajtását.

Daróczi Anikó fordítása

Kosztolányi Dezső: Szeretet

Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

Takács Zsuzsa: Erről a levélről többet nem esett szó

Kedves Szüleim,
hosszas töprengés után,
szomorú szívvel írom e levelet!
Este a nővéremmel megint összekaptunk,
ezúttal sajnos meg is pofozott.
Tudjátok ti is, mennyire erős.
Én nem hallgattam aztán a kérlelésre,
erre a tényre nincs bocsánat.
Bántotta, persze, az ügy, szerintem,
elkezdett félni, hogy mi lesz.
Arra a következtetésre kényszerültem,
hogy nem nevelődhetünk ezentúl együtt.
Nekem létszükséglet az itthoni környezet,
ő viszont, mint többször említette,
szívesen menne kollégiumba is.
Kérlek titeket, hogy intézzétek el!
Hétvégeken mindig hazajöhetne,
hétközben fölváltva mi látogatnánk.
És éppúgy szeretnénk, ahogyan eddig is.

Füle Lajos: Ha csendben lennél

Ha csendben lennél... Lenne rá okod,
tán felfigyelnél, mint a pásztorok.
Ők hallottak és láttak, mert lehet
az éjszakában angyaléneket
hallani, csak a lélek csendje kell
hozzá, mikor nem ember énekel,
mikor felülről jön az üzenet,
mikor VALAKI nyitja füledet,
s az Ég, a Föld, a LÉLEK, az anyag
beszélni kezd mind, vagy visszhangot ad.
Ha csendben lennél, szinte hallanád
a molekulák termikus zaját,
sőt hallanál- a földi zaj helyett -
égi Igét és angyaléneket,
szívig elérőt és csodálatost,
s véget nem érő ünnep jönne most!

Áprily Lajos: Őszi muzsika

genciána




Galonya felett most a szél
az erdő lelkét rázza-rázza.
Suhogásában megremeg
a vadászház borona-váza.

Aranypénzét a megrohant,
riadó bükk jajgatva szórja.
A csapkodott, habos patak
piros levelek úsztatója.

Hisztériás harkály sikolt –
Jaj, ha a nyárba visszaszállna…
Az üszkös csonkfenyők között
a szélcsapástól hull a málna.

A dorongúton a vihar
eszelős pásztorlányt daloltat.
A szomszéd málnavész körül
bozontos medve szimatolgat.

Egyszer a sors odasodor.
Valami vár, talán a végem.
A békesség, borona-ház,
patakparti remeteségem.

A könyveket elhullatom,
egy lesz velem, Antigoné tán.
Írt szépségből csak ő marad
a havasi külön planétán.

A napjaim vasárnapok,
magam a lázas, régi gyermek.
A bükkökön nyestet lesek
s örülök mohának s epernek.

Ha vendég jön, vendégeim
pásztorgyerek s esztena-lánya.
Rétemnek sok virága lesz,
nekem csak egy: a genciána.

Ritkul a csokra s elmarad,
síró madár a házra röppen.
Kék-szajkótollas kalapom
megvizesül az őszi ködben.

Hűlő ködökből hó ered,
kék hóteteje lesz a háznak.
Csereklye-tűz. A farkasok
az Istenszéken orgonáznak.

Nagy Gáspár: Jegyezvén szalmaszállal

– … mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.

– … kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

Kosztolányi Dezső: Ha negyvenéves...

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltünődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Takács Zsuzsa: Ó, mondta és ahogyan

Ó - mondta és ahogyan te szoktad, felkiáltott
szinte olyan sima a tested,

mint egy kislányé, sima és semleges. És
verejtékeztünk, mint a menekülők a tűző

napon a kavicsos, meredek, hegyi úton.
De idézhetném másként is a történetet:

a férfi negyvenhét éves volt, a nő ötvenegy,
és túlzás volt valóban az őket

gyötrő felhőtlen ég, a nap. Hogy nem hajolt
fölébük lombjával némi fa. Hogy menedéket

nem kínált fedél. Hogy üldöztetésüknek
ilyen hevesen átadták magukat.

Takács Zsuzsa: Láz futotta el

Láz futotta el a fekete-fehér terítőt
az asztalon, ahol egymással szemben ültünk,
kockái megszínesedtek és hullámozni kezdtek.

Csak nem leszek szerelmes? – kérdeztem magamban.
Éreztem, hogy téged is ugyanaz a diadalérzet
fog el, a körülmények semmibevétele.

Egy zöld, kirobbanó lugasban sóhajtozás
támadt, és hálálkodni kezdtek a madarak.
Ismerős üveghang rajongott és ígérgetett:

hogy kockáztathatok és nyerek majd.
Hogy fölfelé haladok egy létrán,
éreztem, és hogy angyalok emelnek.

Takács Zsuzsa: Éjszakai kirándulók tavasszal

A hidegre forduló áprilisi estén
zöldellő rétre vetődsz egy szinte
ismeretlen férfival, akire bosszankodva
gondoltál még nemrég, de most

kiengesztelődsz iránta, sőt: lángra
lobbansz. Mintha véletlen volna,
egymás kezét fogva haladtok a veszélyes
hegyoldalban. Helyet kerestek ti is

a zsenge, fagyos fűbe telepedett, rengeteg
éjszakai kirándulót kerülgetve. Közben

szüntelen érkeznek a szerelmespárokkal
zsúfolt ötvenkilences villamosok.

2.

– Kitartani a képtelen állítás mellett,
hogy van remény, kibontakozás,
ígéret a rideg tavaszban. Hogy
izzásától elsápad az ész, és
diadalt arat a személyektől
független, puszta lényeg: a szerelem,
és ennek bizonyítására
éppen a te eseted szolgál –

3.

Hegy tetején, sötétedés után, kettesben
maradni egy szinte ismeretlennel.
Majd, alig érintve egymást,
leereszkedni egy erdei tisztásra,
ahol a vadak gyülekeznek. Kör
közepén, gyűrűjükbe szorítva
dermedten várakozni. Ám, mielőtt
támadna vágyatok, játszik még
veletek, szépségét mutatja,
végigszáguld az erdőszélen.
Rohanása fergetegében remegtek.

4.

A színre gördülő mikrobuszból
közben trópusi öltözékben angolok
bukkannak elő, térkép a kezükben
– egy elsüllyedt város romjain
járunk –, mutatnak körbe hidegen.

Takács Zsuzsa: Szerelem múlása télen

Tűrt szerelem. Viszonzatlan pillantások.
A rajongó célzása egy múltban történt, azóta
százszor felejtett epizódra, az imádott
személy bosszankodása a célzás miatt. A levegőben
egy láthatatlan kampón fennakadt, csókra
készülő kar és lapocka mozdulat. Mintha
egy sükethez Laurence Olivier beszélne.
A lassan pusztuló diófán rigó formájú göcsörtök
isszák a lázas szavakat, de a láz szítója,
a megszólított csökönyösen hallgat.
„Éppúgy érez, mint én, csak kimondani fél!"
vigasztalja magát a szerelmes, de szemében
a könny csobog oda-vissza, és megaláztatása
perceit, mint a rétestésztát, nyújtja.
A rigók tavasza eljön, kikel a fészekalja
fióka és zöld tájakra kirepül.
A rigószülőket felfalja a macska. Az imádott
személy búcsúzna már, de az imádó tárcájából
előkotor egy megsárgult fotót, melyen ő maga
látható négyéves korában egy háromkerekű biciklin,
fehér gallérkában, külön erre az alkalomra
megfésülve szőke, ritkás haja. A diófa nem bírja
a látványt, kidől az őszi avarra. Az imádott
személy az éjjeli fagyot nehezen viseli.
Az imádó az őt emésztő lángra panaszkodik
és - nyelvét forró ajkai közül kacéran kidugva -
szerelmét hideg szobornak nevezi, és valóban:
szemét hirtelen ráemelve látja is annak
rezes ujjait, csöpögő orrát és őszbe csavarodott
(dérlepte) tincseit; rémülten hátrálni kezd erre,
és kereket old a jeges sötétben.

Mezey Katalin: Olyan közel

Olyan közel engedtelek magamhoz,

hogy már végképp

sosem fogom megtudni:

ki vagy.

M. Fehérvári Judit: Őszi szonáta

még fényeket szikráz
de vénül a táj
szalmát báláz
a szél s az elejtett
szálakat égbe röpíti
lenn az avarban
piruló bogyók
csókolgatják a csöndet
s az ősz tubusából
buggyanó színek
keverednek az
ősi palettán
ám gyülekeznek a felhők
és az esőtől rozsdás
lombokat megcsípi a dér
esténként már
foga serken a fagynak
készül a tél de a dermedt
ágak kérge alatt lapuló
rügyekbe csomagolva
szunnyad a Zöld
a remény