(A teremtett világ szépségéről)
Prológus: Imádság
Menny és Föld Istenéhez
Uram, teremtett világod
ködbe burkolta bús közöny,
mint vízözön zubognak
holt napok
s mind elfonnyadt virág,
ha éljük Nélküled,
mert magunk csak sár vagyunk.
Uram, nézz le ránk,
és jaj, ne engedd, hogy ott legyünk,
hol Te nem vagy ott,
Seól és Hádész küszöbén.
Uram, tenyered végtelen terén
lásd a Lélek térdepel remegve,
s mint pislákoló, maroknyi fény
keres még Téged a védtelen remény.
Uram, versben – ha szólni vágysz
végetlen Egedből tekints le
gyermekidre,
kincsed hintsd le ránk,
hogy Rólad szóljanak
– bár botladozva e szavak,
s ajkam hadd ejtsen enyhet
szomjazóknak
s az éhezőknek Belőled
egyegy morzsányit hadd adjanak.
Genezis 1,13,13
Mondá Isten:
Első nap fényt teremtek,
mert a fény én vagyok.
Megteremtem benne a mindenség falát,
mely mögül a sötétség
éji leple, mint ősi kígyó
oly korlátokat hágna át,
melyektől fényem
még pazarabban ragyog.
Első nap fényt teremtek,
hogy sejthesd szemlehunyva is:
fény és gondolat
s a teremtő Erő én vagyok.
Második nap teremtek
– én az Úr – burkot s pajzsot
életednek, mely föléd borul
majd, ha mezítláb
a mindenség határán át
tobzódó mély vizekbe lépsz,
kóstolgatván önnön határaid.
Így lesz második nap
víz és tenger,
s mind e rész
így lesz szent egész.
A harmadik napon
az életet adom,
hogy pezsdüljön vizemben
milliárd sejtnyi lét,
s magból fakasztom földemen a fát,
a legkisebb fű is lehet majd virág
gyermekednek,
ízét, színét
teremtem mindnek mi él,
körülvesz s a sírig kísér
a teremtett világ.
A negyedik nap
szent és halhatatlan,
tágulnak tán a végtelen
ősi katlan titkai a térben,
mégis engem láttat
rész az egészben,
tócsák tükrében a vándor holdja,
mindenségem ezernyi
fénylő pontja,
mint paplanomon pettyek,
úgy peregnek.
Az ötödik napom
csupa mozgás,
izmok és szárnyak – suhogó zsibongás,
lég és víz, hol mind egymásnak feszül,
és mint a legszentebb
kép végezetül
megtelik a tenger
fénylő pikkelyekkel,
hogy majd hálód a parton kivethesd,
és madarak tollával
szavam
papírra vethesd.
A hatodik napon teremtem
mindazt köréd, mi egykor
majd tiéd, ha hűen
követed az ősi rendet,
mit majd e napon beléd teremtek.
A hatodik napon
az élet teljesül,
hogy bölcs szívvel
uralmad alá hajthasd
mind mi dobban,
cammog, surran, vagy repül,
s nevet is adj majd végezetül
mindezeknek.
De a hatodik napon
még mást is teremtek:
a legszebbet, mit Lényem alkotott,
az embert, téged teremtlek,
s hogy végképp ne maradj egyedül,
melléd adom társadnak
a Nőt, hogy szeressed.
Szeressed, hogy rácsodálkozz benne mindenedre:
virágra, Holdra, tengerekre,
alkonyi égen bíborló Napomra
– a jóra.
A hatodik napon a Nőt ajándékozom,
hogy magadban és benne találj rám,
Istenedre,
Ki mindezt neked adom.
Megáldom én a hetedik napot.
A mű kész, de Alkotód legott
nem pihenhet.
Fölötted vagyok, figyellek nap, nap után.
Körülveszlek, mint alkonyi szél
a kertek alján,
s aggódva figyellek,
mint botladozó gyermeket apja
figyelhet.
Én adnám lábad helyére lábam,
és szádba a szavam, adnám karjaim,
adnám önmagam,
hogy el ne botoljál soha, és helyén legyél,
mert minden rátalált
az útra, minden mi földön él,
tudván az ősi rendet.
Csak te bolyongsz vak vágyad követve.
Figyellek egyre
és féltelek nagyon.
Én megszentelem a hetedik napom,
de te mit teszel majd ezen a napon?
vagy egy más napon,
amikor surranva fák közül
lopakodik ő,
mint egy másik teremtett őserő
s hol ő oson, ott hallgat a jó,
az ősi kígyó így jön elő,
hogy tőlem elszakítson...
Mit teszel majd Te a hetedik napon,
mit azért teremtek,
hogy Veled legyek,
még ha te nem is vagy velem.
E napot Önnönmagamért megszentelem
és várok századokra, évezredekre...
Rád várok egyre.
Mert én vagyok az Egy – végtelenszer,
egy az oszthatatlan végtelennel
kiből kiszakadtál,
hogy majd hazatalálhass
egyszer...
