Szabó Lőrinc: Egy hazatért emigránshoz

Hazajöttél, lesz, ami lesz. Haza.
Nem ismerlek, nem láttalak soha,
nem tudom, van-e bűnöd és mi vár,
börtön, szabadság, irgalom, halál, –
közönyöm akkor figyelt föl reád,
mikor a harcot nem bírtad tovább.

S akkor egy kicsit megszerettelek,
ahogy néha ellenségeimet
is szeretem… Nem láttalak sose,
mégis együtt jöttünk hazafele:
úgy éreztelek, mintha én magam
léptem volna fel, te boldogtalan,

mintha én magam szálltam volna a
vonatra, mely idegenből haza-
hozott: láttalak és éreztelek
és elképzeltem minden percedet,
reményt, félelmet, végső, szörnyű vészt,
összeomlást és megkönnyebbülést,

mindent, amit csak érezhet, aki
annyi csalódás után leteszi
rossz fegyvereit s megadja magát.
Bukásodban figyeltem föl reád
s már tudom: ahhoz, hogy ez lett a vég,
erő is kellett, nemcsak gyengeség.

Erő is kellett s kellett becsület
és tisztaság… A régi éveket
majd megítéli az, aki előtt
most meghódolni mégis volt erőd,
én azt dícsérem benned, ami ott
idegenben megszállt s hazahozott.

Meghalni van föld másutt is… Szegény,
te mégis itt vagy… S akárki vagy, én
már tartozom valamivel neked
és példádért, mely megerősített,
azt kívánom cserébe, hogy találj
több emberséget, mint amennyi jár.

Végh Tamás: Õrangyalom

Kitart mellettem évek óta már.

Néha megsajnál egy kicsit,

Úgy tesz, mintha néki is fájna

Meglett korom esztelen tékozlása.

Lehajlik olykor hozzám, vállamra ül,

Mögém bújik, ha mellénk oson az este,

S örökléthez szokott szemét arcomon

Pihentetve int: közeleg az éj megint…

Csoóri Sándor: Frontátvonulás

Ugrál, kihagy a szívem.
Azt mondják: fetreng az idő
nagy magasságokban,
ahogy epilepsziás ló a kőbányában.

Mi lesz, ha rögtön meghalok?
Semmi, mondja egy angyal
unottan
s rákönyököl az asztalomra.

Dehát a nyár! Az áthevült karók!
Dehát a körték zöld köldöke a kertben!
Dehát szakadár verseim
meztelen napozása a templomtetőn!
S a holtak becsületsértési pöre!
S azok a szétdúlt, illatos romok,
melyek szerelmeim helyén ragyognak,
mind, mind
Istenre maradnának?

Sebes huzat lebbenti meg a függönyömet.
Te nyitsz rám végre ajtót.
Megérkezésed: zápor! Zápor a küszöbre is!
A hazahozott magasság megnyugvása.

Csoóri Sándor: A kert polgára

Nem akarok ebből a kertből sehova
menni: se dísztermekbe, se a politika
csarnokaiba, se tengerpartra.
A római Kolosszeum nekem elüszkösödött
napraforgó s London lámpaoszlopai
kinyűhetetlen gazok. Itt még a
megcsavarodott fűszál is elevenebb:
susog a szöcskéknek, a hasoncsúszkáló
kutya halántékának. Hát még a kosbor,
a vadszegfű, a vadmák! Versenyt
pillangóznak a fehér selyemlepkékkel,
körre kört, és versenyt a halállal.

Amit látnom kellett eddig a földön,
mindent láttam: országok színes
legyezőjét magasról, a lankasztó nyárban,
s celofán-zörgésű városokat. De a füvek
szívét s az árnyékok szívét soha.
A mindennap meghaló Istenét sem.

Ha megint elmennék innen, tudom,
örök dolgokat veszítenék. Seb lennék,
amelyet elkapartak, seb lennék, amely
boldogtalanul utazik, seb, amelyben
szétlőtt faluk árvái harangoznak.

Sarolta napján mellemre ejti
fehér tányérját a bodza. Belecsöndül
csöndben a csontom is. Ágyúk és búcsúciterák
lármája helyett ezt hallgatom, ezt, ezt
a hullámokban szétgyűrűző hangot
s a gyalogos rózsabogár dúdolását.

Bella István: Csak az Isten

Trikóját néha magán hagyta,
úgy szeretett, félmeztelen.
De meztelen volt a szeme alja.
A szája széle. A két kezem.
Meztelen volt az ágy. A párna.
A levegő. Meg a sötét.
...Csak az Isten volt ruhában.
De elfordította fejét.

Kapui Ágota: Csendes fohász újév hajnalán

Az óév száll, mint kéményből a füst
magára ölti veszteségünk súlyát,
elveszettnek hitt lelkeket emel
egek magasába,
őket ülteti terített asztalához
a  Gondviselés.
Zsolozsmát mormol ajkunkon az újév,
felemelt szívek, lehajtott fejek ‒
ünneplő gyolcsba burkolt sovány testek
összezárt tenyérrel
panaszkodnak a Teremtőnek
a rosszról
és síró ajakkal követelik a jót
egy új, szűk esztendő
ködös hajnalán.
Harang kondul, kutyák csaholnak az utcán,
fehér falak közt suttog a fohász.
Azokért szól, akik itt maradtak,
s remélnek még idén is szép tavaszt,
zengő vetést,
arany kalászba hajló aratást,
gyümölcstől roskadó őszi ágakat,
szerelmükből felsíró gyermeket,
égi oltalmat,
s egy madárfészeknyi helyet
a béke földjén…
Isten tenyerén.

Kiss Benedek: Szerelmed csendes hatalma

Hisz tudod: lelkemben élek.
S tudhatod: tágas lakás.
Holtomig tartó bérlet.
Addig nem bírhatja más.
És örülök most, mert benne
(mintha központi fűtésem lenne
az idegeimben surranó láz:)
itt vagy te is, bár messze,
s lassúdan
föl-le jársz.

Lassúdan föl-le jársz,
vagy leülsz egy zugolyban,
hallod a szívdobbanást
s arcomat keresed: hol van;
hol van? nézel riadtan,
arcomra mert nem találsz,
arcomra mert nem láthatsz rá
onnan.

Jó az, hogy itt is velem vagy,
jó az, hogy itt vagy velem,
s míg e mágikus erő el nem hagy,
hadd mondjam, mit sose mondtam:
Mi ez, ha nem szerelem?
Szerelmed csendes hatalma
szerelmem növeli, látod,
távolból lobog föl nagyra
– s hány év is már ez a távol?!
S mennyi még?… Engem a vadság
mind szelídebb vizeken visz…

Hordozzam csendes hatalmát
létednek, kívánom, ott is!

Petőcz András: Jegyzetfüzet

Minden pillanatban üzenek magamról, ahogyan
lehet, híreket továbbítok feléd, de te nem veszed
ezeket az üzeneteket, barátom, mondod, nem
fogadod az üzeneteimet, mert nem akarsz látni
sem, tudom, hogy erről van szó, már látni sem
akarsz, mondod, és lehajtod a fejed, mint aki
nagyon „bánatos”, mint aki nagyon „szenved”,
persze, pontosan tudom, hogy semmi ilyesmiről
nincs szó, csak játszol velem, valójában nincs már
közöd hozzám, elmentél, összecsomagoltál azon
az estén, amikor hazatértem külföldről, akkor
hagytál magamra, az Egészen Kicsi Kis Létező
aludt a kis szobában, csak egy pillanatra riadt fel,
amikor becsapódott utánad az ajtó,
                                  jegyzetfüzetet
indítottál, híreket továbbítasz egy online felületen,
és minden pillanatodról beszámolsz, válaszolom,
ezek a jegyzetek nem segítenek nekünk semmit,
mindennapi ügyeket intézünk, bevásárlásokat,
ebédet kell főzni, és nincs pénz, nincs semmi
pénz, ami valami kis lélegzetet adna, nem merek
az Egészen Kicsi Kis Létező szemébe nézni,
nem merem elmondani neki, hogy magunkra
maradtunk valami nagy-nagy zűrzavarban, és
alig maradt remény arra, hogy valamikor is jobb
lesz a sorsunk, mondom, és közben arra gondolok,
ahogyan ő, az Egészen Kicsi Kis Létező figyeli
nyugtalanságomat, és az arca sápadt és szomorú.

Lukáts Márta: A szívvirág imája

A bokros,

kékeszöld levelek közül

alázatosan feléd ívelek,

és Téged köszöntelek.

Uram, itt vagyok,

és mint csupa szív,

előtted pirosan lángolok.

Adni: az életcélom, óhajom,

s magam, mint szívfűzért,

kiaggatom,

legyek a tiéd, legyek mindenkié,

akit szívtisztaság vonz

és lelkiség.

Szirmom a Te szeretetedtől éled,

s vágyam: csöpp szikrája lenni

nagy szíved melegének.

Adni, osztani a szeretetet

nekem nagy öröm.

Ez is a Te ajándékod.

Köszönöm.

Nem boldogít semmi jobban,

mintha ez a sok apró szív

a Tiéddel együtt dobban.

Kérlek, ha eljön a fagy, a tél hidege,

élesszen föl

az örök szeretet lángoló tűzhelye.

Ámen

József Attila: Eszmélet

I.

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

II.

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

III.

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szivemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

IV.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

V.

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

VI.

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

VII.

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a múlt szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.

VIII.

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

IX.

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

X.

Az meglett ember, akinek
szivében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

XI.

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

XII.

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Így iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

Kiss Benedek: Téli alkonyon

Ilyenkor, ködös, téli alkonyon,
olyan, mint mikor szemem lehunyom,
ahogy nézek az ablakon kifele,
s a köd úgy fog körül, mint halk zene,
mint gomolygó, tej-színű illatok,
mint mikor, rég, mezőkről állatok –
tehenek billegtek hazafelé,
port gomolydítva az utcák fölé…
Nézem, nézem az utca tej-ködét
az ablakon át – szitál már a sötét –,
a közben hallgatom azt a halk zenét,
mi bennem zajdul – ó, régi nyarak!
elhagytatok, s én is elhagytalak
titeket! mégis, tüzetek olvasztgatja
– miként majd kint: – bennem, most, a havat!

De szép is voltál, én gyermekkorom!
Nem emeletre zártan – szabadon,
szabadon és szilajon nőttem én,
s mi köd most: fény volt minden, csupa fény.
Mi hatalmas volt, akkor, ott, az ég!
Nem hinni – megélni lehetett Istenét:
naponta Benne éltem, oktalan
kölyök-állat, de kinek értelme van;
mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt:
nem szégyelltem a meztelen Időt,
mely végtelen volt, mint a Szeretet,
amiben fogantattak mindenek.

Igen, ily naív az Éden lehetett.
Naív, s boldog… Vagy csak most gondolom,
érett fővel már, sok-sok fájdalom
kráterétől hegyvidékké válva,
innen nézve vissza a sík tájra?

Meglehet. Mert még átkoztam is.
Az a kép mégsem torz, mégsem hamis:
minden idegem úgy rezdül ma is,
hogy perli vissza, perli örökét,
ami övé volt: a való mesét,
hol föltámadni lehet, sőt muszáj,
s a munka – játék, s a csoda – szabály.

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

P. Maklári Éva: Szabadság-dal 2017

Vajon jogom lesz-e nevén
nevezni mindazt, mi engem illet:
fiúnak a fiút, lánynak a lányt,
tagadni, ami semlegesített.

Parázs vitában felvállalnom
mindent, mi hozzám tartozik:
nyelvet és hazát, a cseresznye
ízét, a virágzó Tisza fodrait,

pipacs-rikoltást búzamezőben,
Badacsony kint hagyott koporsóját,
tó fölött üdülő kósza felhők
szélfútta, piruló, szelíd arcát,

falu végén a kurta kocsmát,
pihenését a kikötött kompnak,
álmot hozó, édes, esti meséket,
igazát a kimondott szónak.

Jogom lesz-e az aradi várnál
hangtalanul is vallanom, hogy
gyógyíthatatlan daganatként
testembe épült Trianon.

Engedik-e majd trónoló vének
lányok énekét tavaszi este,
fehér ruhában, lobogó hajjal,
virágot szórva utcakövekre.

Vajon jogom lesz-e hinnem
mindazt, mi nekem fontos,
hogy a szivárvány fölött angyalok
szállnak, és a nap is ott ragyog,

hogy templomtornyaink égig érnek,
s a szeretetnél nincs nagyobb.
Szabad-e majd e tépett hazában
hangosan mondanom: ez vagyok.

2018

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.

Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.

Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.

Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.

Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!