2018. március 22., csütörtök

Vas István: Az új Tamás










És a Tizenkettő között vala egy,
Akit Tamásnak, a Kettősnek hívtanak,
És mikor azt mondta Jézus: „Ahova én megyek,
Ott legyetek ti is – tudjátok az utat”,
Így felelt: „Hová mégy, nem tudhatjuk, Uram.
Mi módon tudhatjuk, hogy az út merre van?”
És monda Jézus a Kettősnek, a szegénynek:
„Én vagyok az út, az igazság, az élet.”

És majdan, mikor a feltámadás
Után a tanítványok újra látták,
Nem volt közöttük a szegény Tamás,
Csak hallotta a test feltámadását.
És mondták akkor neki: „Mi láttuk az Urat.”
S ő felelé: „Ha kezén a szögverte sebet
Az én szemem nem maga látja,
Ha be nem bocsátom az ujjaimat
A vérező oldalába,
Ha hozzá nem érhetek,
Ha hét sebét meg nem tapintja kezem –
én nem hiszem, én nem hiszem.

És nyolc nap múlva együtt ültek tizenketten,
És közöttük Tamás, a Kettős, a hitetlen.
És a zárt ajtón Jézus belépett
És szólt hozzájuk: „Békesség tinéktek!”
És monda Tamásnak: „Hozd ide ujjadat,
Bocsásd oldalamba, érintsd meg te magad,
A szögeknek helyét szemeddel nézheted,
Elhoztam kezemet, hozd ide kezedet,
Sóvárgó kezedet mártsd meg hét sebemben,
Légy immár hívő ne légy hitetlen.”

És szólala Tamás: „Megjelentél nekem,
Te vagy az én Uram, te az én Istenem!”

„Mivel láttál engem, hiszed, hogy én vagyok:
Akik nem látnak és hisznek, azok a boldogok” –

Felelte Jézus Tamásnak.

2018. március 21., szerda

Csontos Márta: Beteljesülés




Imám kézen fogva vezet
bozótba rejtett lépcsők
engedelmes során.
Fényt tör bennem az ihlet,
s a kandeláber hűvös gerince
súlytalan simul tenyerembe.

Égre ír az ars poetica.

Hangom templomot emel
az Úr dicsőségére.

Mezey Katalin: Anno

Hogy lelkem lelked megremegteté,
bár hosszan, hosszú hullámokat
futtatva ért el hozzád a gondolat -
nem érdemem. Ideg-hangszered                     
érzékenyebb az eolhárfa-húrnál,
mi messzi szellő érintéstől is dalol.
Az idő és a tér, történeted és emlékezeted
nem vonhatott közénk áthathatatlan felleget,
vakká-süketté nem rombolt a sors,
de látóvá és hallóvá élesíté szellemed:
néhány erőtlen mondatomból
valósággá képzeltél engemet.

Csoóri Sándor: Vihar a hegyen










Mulat a hegy, mint csalódott legény;
viharszél hujjog kő-feje felett,
s fenyőfák, bomlott cimbalomütők,
verik mellette dacosan
a jajgatásig fölhangolt eget.

Petőcz András: A brüsszeli nő

                                     (Rimbaud-emlékezet)

Látod, elutazott a brüsszeli nő, mi meg itt
maradtunk magunknak, mondod, valami
autóban ülsz, valami autópálya parkolójában,
nem tudom, hol vagy, és nem tudod, hol vagyok,
hallom a többi autó zúgását, ahogy beszélünk,
te pedig hallod a szoba csendjét, ahol éppen
meghúzom magam, látod, semmiféle vigaszt
nem nyújtott nekünk, hiába is reméltük, hogy
megvigasztal minket, mondod, éppen egy újabb
kamion süvít el melletted, legalább is azt hiszem
abból a dübörgésből, amit hallok, merre vagy?,
kérdezed, nem mintha valóban érdekelne, hogy
merre is vagyok, többezer kilométerre tőled,
mondhatnám, de hallgatok,
                                            miért is gondoltuk,
hogy vigaszt nyújt nekünk, ha egyébként is
ilyen messze vagy?, szólalok meg végül, nem
bírom a csendet, lehetne ez az egész valóban
egy bizonyos párbeszéd, de még párbeszédre
sem vagyunk alkalmasak, inkább csak játék
mindez, majdhogynem a képzeletünk játéka,
valaki úton van, valaki pedig egy ismeretlen
szállodai szobában néz maga elé, az is lehet,
hogy nincs is telefon, sőt, talán még távoli
autózaj sincsen, csak az utazás van, de még
az sem úgy, ahogy azt elképzelnénk, valaki
álmodik valamit, kitalál egy utazást, papírhajót
hajtogat, és kicsinke tócsára ereszti, szomorúan.

2018. március 19., hétfő

Szabolcsi Erzsébet: Téli haikuk



Tél illata jött:
magányos vándor lépdel
síró fák között.




Csipkerózsika
alszik, zúzmarafátyol
vigyázza álmát.




Aludj csak, érted
nem szól már sárgarigó.
Tél hava ringat.




Didergő lélek
szárnyalása csendbe hull,
némul az ének.




Deres rét fölött
hófelhők lebegnek. Éj.
A hold is reszket.




Téli hajnalon
ködlepelben vonulnak
előttem a fák.




Szomorúfűzfa
zúzmaracsipkében vár
tél-szeretőre.




Tó fölé hajló
szomorúfűzág, nézd, mily
szép fehér ruhád!




Szuroksűrű csönd....
Tél - zizeg a hó. Fázol?
Betakar az éj...

Parancs János: Alapelemek

              „Minden kicsi, változó, esendõ.”
                 Marcus Aurelius

Nincs hová eljutni.
Nincs mit elérni.
Illetve mindezt,
a változó világ sokféleségét:
álmait, útjait és céljait
önmagadban hordozod.
Csak rajtad áll,
hogy mihez kezdesz
ezzel a tudással.

Őrizd a lángot és
másnak ne árts!
Ma, amikor a többség
már ön- és közveszélyes,
a jövő számára
az utóbbi intés
a fontosabb.

Hisz egyéni sorsunk
kimért és korlátozott.
Ahogy a bölcs császár
elmélkedései során
oly gyakran rögzítette:
ahová egy Szókratész,
ahová az ősök, a méltók,
s ahová a méltatlanok:
„Odajutunk mi is...”

Kassák Lajos: Hogyan kapaszkodjam meg?

Legalább egy szentjánosbogár lámpása kéne, hogy rátaláljak az útra,
mely hozzád vezet. A mély és vak éjszakában bolyongok emlékezet óta.
Hol ennek az űrnek a partja, hogy megkapaszkodhatnék. Álmaim tüzei is
kihunytak, üresek szőlőskertem venyigéi. De mindezek felett
te hiányzol ebben a semmiben, ami mellemet szorítja és ellopja
kiáltásom. Minden eltévedtek félelme az enyém.
Mi lesz velem, ha nem szólítasz, ha nem nyújtod felém a kezed.
Vagy talán te sem vagy sehol, és soha nem is voltál.
Kényszerűségből találtalak ki, hogy ne egyedül egyem kenyerem,
ne szégyelljem magányosságomat a tükör előtt.
De hiszen se kenyerem, se tükröm nincsen, s amíg te nem vagy itt,
nem is lehet semmim.

2018. március 18., vasárnap

Babits Mihály: Az érzéketlen szolgáló









Hányszor kinálsz még végig ízeiddel,
izgatva halkuló vágyaimat?
Óh ha már hoztad, oly hamar ne vidd el,
mi még nyelvemnek édességet ad!

Elhajlik az ág ha fölnyulok érte,
elgurul a dió ha leütöm.
A gyümölcs mely szép, mint a lányok térde,
letottyan és eltöpped a füvön.

Sárga levél hull mellé, karikázva.
Szomorun nézem, s mintha valami
eltörött volna, szeretném vigyázva
fölvenni és visszaragasztani.

De jön a szél, s elsöpri ami elhullt,
mint érzéketlen szolgálóleány.
Ki hozza vissza nyaram? S ha ez elmult
hány marad? Tíz? vagy egy? Vagy egyse tán?

Jaj, hogy suhannak! Egyre-egyre gyorsabb,
mint őszi napok, év az év nyakán!
Kurta a ma, de még kurtább a holnap,
és még kurtább lesz a holnapután.

Fésűs Éva: Tavaszi imádság










Ha sírdogálnak halkan a csatornák
és elcsöppen a télnek jégcsap-orra,
ha zöld ruhácskát adsz a sok bokorra,
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Ne azt, ki mindig mosollyal melenget,
hanem a rossz-szavút, azt simogassam,
azt, aki bánt, vagy aki nevet rajtam,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

Ha felpattannak mind a fagybilincsek,
gyümölcsöt sejt az ágak reszketése,
ne járjak zsibbadt, téli szívvel én se,
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Hogy amit adtam, vissza ne kívánjam,
mert értük vagyok én, s ők vannak értem,
hogy szívünk kötelékeit megértsem,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

De ne csak itt, a szépség záporában,
és ne csak azt, kire kegyelmed árad,
hanem az elbúvókat és csúnyákat
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

A szép szavak szájamból mind kihullnak,
csak azt tudom: lelkem kívánja fényed,
Ki egyformán szeretsz galambot, férget,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

És adj világosságot is, hogy lássam,
ha tüskéik fonákján fájdalom van;
s hogy ítéletem durván ki ne mondjam,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

Mily együgyű dal! Cérnahangú ének!
De lásd, így bontogattam szét a vágyam,
mint a göröngy, lelkét egy hóvirágban:
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Sárossy István: Emmauszi úton




Jó volt sietve együtt menetelni
göröngyök közt az emmauszi úton,
nyitott szívvel és nyitott tenyérrel,
nehogy áldásod a földre hulljon,
apró pórusokban tűnjön el a lényeg,
mintha fáklyás árnyak mégse szeretnének,
megmutatni mindent,
csupán azt a morzsát,
az apró kenyérkét,
az asztalra hintett
vágyat és ereklyét,
ahogy feltekintett
csillagszín szemekkel,
borzongott a harmat, hogy megjuhászodjon,
hit-husángok álltak egyre izmosabban,
csak egy lágy fuvallat intése suhant el
fölöttünk a csöndben, és alattunk halkan
megmozdult a föld az emmauszi úton.

Petőcz András: A bolond nő

Azt mondod nekem, hogy a bolond nő a másik
lakásban, hogy kiabál, kiabál, kiabál egyre,
hogy félsz, hogy egyszer rád nyitja majd a gázcsapot,
felrobbantja a melletted levő lakást, és robbansz
vele együtt, hogy nem bírod már az üvöltözését,
és valamit kellene csinálni végre, mondod, és
még azt is hozzáteszed, hogy nem érted, de
minden olyan értelmetlen és furcsa körülöttünk,
hogy nincs egy világos szó, cél, bármi, amiért
tenni érdemes, hogy úgy érzed, egyszer majd
valóban szétesik minden, és a bolond nő ennek
a szétesésnek, ennek a lepusztulásnak egyértelmű
bizonyítéka, olyan valaki, akinek a jelenléte káros,
meg veszélyes is,
                            igazad van, mondom, én is láttam
a bolond nőt a múltkor, hátizsák volt rajta, a kezében
két nagy füles szatyor, tele mindenfélével, nagyon
nehézkesen vitte azt, amit vitt, ki tudja, hova és mit,
miért és kinek, az utcán láttam a bolond nőt, kilépett
éppen a társasház ajtaján, ott, ahol te is élsz, de így,
cipekedve nem tűnt olyan elviselhetetlennek, inkább
szerencsétlennek tűnt, olyannak, aki cipeli magával
az egész életét, nem tudni, minek, és miben reménykedik,
valami remény kell, hogy legyen, valami akarat, ahhoz,
hogy tovább tudjuk csinálni a dolgokat, hogy ne essünk
darabjainkra, valami kell, hogy ne bolonduljunk meg
mi is, és ne ordítozzunk saját magunkkal, egyedül,
valami lepukkant, ócska lakás, szomorú falai között.

2018. március 17., szombat

Rácz Sándor: A kert












Nem kezdek új Mesébe
Ha újra üres lesz a kert
Hervadó szeretetvirágaink közt
Köhögni hallom a novembert

Telet varázsol az idő
Szerelemkertünket beborítja a jég
Hideg csókok, hideg szavak, hideg álmok
Szemeimben megfagy a kék

Petőcz András: Az öregember a lépcsőházban

Az öregember a lépcsőházban, mondod, minden
nap elmondja, hogy neki már nincsen sok hátra,
mondod, meséled, és, hogy ezzel nem tudsz mit
kezdeni, nem tudsz neki mit mondani vigasztalásul,
és, hogy szomorú vagy, ha látod az öregembert,
meg kissé zavarban is vagy, mondod, mert mit lehet
mindazzal kezdeni, hogy azt mondja, neki vége,
az orvos is megmondta, mondja neked, mondod,
az orvos is közölte vele, hogy nincsen sok hátra,
és, hogy megpróbált mindent, meséled, mert neked
is elmesélte az öregember, és nem tudja, mondja
az öregember, mondod, hogy mi értelme is volt,
annak a hosszú időnek, ami adatott neki, megélni
háborút, forradalmat, mindent,
                                                 nem tudom, mondom
minderre, valahogy el kell menni, mondom neked
a régi banalitást, és az apámra gondolok, aki vékony,
szikár ember volt, örökké erős, örökké mozgékony,
aztán egy fél évig feküdt bénultan az ágyon, utána
ment el, beszélni nem tudott, csak nézett a nagy barna
szemeivel, néha tágra nyitotta a szemeit, így fejezte ki,
ha csodálkozott valamin, így beszélgettünk, nem kellett
volna így látnom az apám, mondom neked, nem jó,
hogy láttam őt megöregedni, hogy ez róla az utolsó
emlék, mesélem, aztán csak azt mondom, öleld meg
azt az öregembert, ott, a lépcsőházban, öleld magadhoz
szorosan, és kívánj jó utat neki, mert én nem öleltem
meg az apám, és nem mondtam azt, Isten veled.

Anja Golob: A Szerelem és a macska
















A macska, az ablakpárkányon kuporogva, persze látta a gyilkost.
Elgondolkodva követte sietős lépteit az utcán, végül
elvesztette szem elől a park forgatagában, ahová elrejtőzni igyekezett.
Így tehát elmondhatta volna Novak úrnak, ki ölte meg
a szomszéd házban a Szerelmet, ámbár ez mégiscsak túl egyszerű lett volna.
Kényelmesen felállt, alaposat nyújtózkodott, megnyaldosta imbolygó pofiját, és
lágyan, mint a pihe lehuppant a tágas nappali parkettájára
gyerekrajztömbből kicsúszott, használt papírdarabot
keresve. Mikor talált egyet, az asztal alá folyt
kávéfoltba mártotta karmát, és azt írta: Tudom, ki volt.
A másik oldalon olvashatóan aláírta: A macska.
Novak úr megtalálta a cetlit, amikor a buja szobanövényt locsolta a kandalló fölött.
Elolvasta és komolyan elgondolkodott. Aztán megkereste a macskát, ölbe
vette, és halkan mondta: Öregem, ne okoskodj.
A szerelem nem játék.
A macska értette a célzást. Ment és lepisilte a cetlit, a kávézacc
újra pacává lett. Most már senki sem tudja meg – gondolta sötéten,
hangtalanul surrant a csigalépcsőn a dohos pincébe. És mind a nyelvtan, a helyesírás,
a hosszú tanulmányok, öt évet adtam az életemből ezért! De minden hiába, minden hiába –
a szerelem dolgaiban… nincs miről beszélni!
Szüksége volt néhány évre, míg elfelejtette, hogy tud írni, és megtanult ostobán bámulni
maga elé az ablakon át. A szomszéd házba új lakók költöztek, akiknek
mindegy volt a szerelem, a macskák és a helyesírás.
Hiszen a macska érti, hogyan megy a világ, ezért hallgat és bámul az ablakon keresztül;
csak olykor-olykor, az éjszaka közepén, amikor nem tud aludni, felsunnyog a padlásra
a pókhálók közé, Konsalikot és orvosregényeket olvas a régi, elfeledett, lomtalanításra
szánt dobozok között. Itt újra rátalál, igaz csak pillanatokra,
a szomszéd házban meggyilkolt Szerelemre, aki fogait csikorgatja, és őrültnek tetteti
magát.

Kávét hoz, betakarja lyukas pokróccal, és puhán az ölébe fekszik.
Így a macskának megvan, amit akar, a Szerelemnek pedig ott a macska-jajj.
A világ meg megy tovább, mintha ők nem is lennének.

Fordította: Bakonyi Gergely