Gyurkovics Tibor: Szeress

Nyomd csak az arcodat az archoz,
végülis szeress valakit,
az ember amíg él, naponta
új szerepeket alakít,

de nagyon szeress, nagyon szoríts,
akár csak egy pillanatig,
mert évekig elél az ember,
amíg valakit elveszít.

Gyurkovics Tibor: Egyhelyben

Öregszem. Szeretek
valahol lenni már,
egy fogolyarcú házban,
mely kinyit és bezár,

egyhelyben, mint a holló
a vastag ágakon,
mert eddig mindig mentem
és nem voltam sehol.

Gyurkovics Tibor: Emlékszem még

Emlékszem még a végtelenre hol minden madár egybegyűlt
mikor mindenki úgy kereste az igazságot mint a tűt
hogy arra fűzze életét hogy ki se lássék az ég alól
ahogy röpül ahogy a béklyót levetve felhőkig nyomul

Emlékszem még a villanydrótra hol minden madár egybegyűlt
hogy aztán összekapaszkodva hasítsák szét a levegőt
és elröpüljenek odáig hol az évszaknak vége van
s lubickoljanak ájulásig forró tavakban boldogan

Emlékszem még a szárnycsapásra hogy minden madár egybegyű
s hurrogva zengve és kiáltva csak húzták mint a hegedűt
a röpülést az élet ívét hogy eltaláljanak oda
ahol a fűből fölcsap ismét a hazaérés ózona

Emlékszem még az ifjúságra ami kitárult mint az ég
és föltartotta szertetárva a szárnyaink becsületét
emlékszem még az indulásra – az Isten kék szeme előtt –
csak nem emlékszem már a társra arra aki velem repült.

Simonyi Imre: Eszembe jutott

Most az jutott eszembe, hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt, hogy ne félj
egy napon, meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most
szivem, hogy egymásnak
mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.

Most pedig az jutott eszembe, drágám,
hogy egy verset készültem írni néked
— mióta már! — de valamiképp mindíg elmaradt.
Igen, verset készültem írni arról,
hogy — bármi történt is — tudod a végén
tudod a dolgok végén egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk
akik pontosan fogjuk tudni, hogy ki is,
hogy tulajdonképp ki is volt a másik?

S még az: ha van úgy,
hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.

Gyurkovics Tibor: Udvarház

Tele vagyok ajándékokkal,
roskadozom alatta,
jó lenne, ha valaki tőlem
egy darab kenyeret elfogadna.

Jó lenne, ha valakitől én
elfogadhatnék egy rózsacsokrot,
aki életemben rólam elég
sok rosszat mondott.

Tele rakom én is rózsával
majd otthon a füvet, a szobát,
és várom a kedvesemet
tíz éven át, húsz éven át.

És mindent neki adok,
ha jön,
övé lesz a nap a tóban,
a tornác töredezése a kövön.

Fácánok fognak lógni
lelőve az oszlop alatt,
neki hozom el
az összes madarat.

A szekrényen ólomüveg lesz,
és átdereng rajta a sok írás,
hogy lássa mindenki,
de ne olvassa más.

Odaadom, mit készítettem,
a hosszú, nagy vacsorát,
megmosom este a lábát,
arcomat szorítom rá.

És nézem körmei tükrét
és benne magam,
így fogok élni vele,
boldogan.

Nagy dunyhák közé szorítom majd,
hogy legyen elég melege,
s mit a szenvedés rakott rá,
azt mind vegye le,

ajándék lesz a szobában,
nagy üvegek, gazdag olaj,
s kitűnik az élet értelme
könnyű vonalaival.

S én ülök majd éjjel a széken
és várom a reggeleket,
és félek, ha megjön a reggel,
majd mindent visszaveszek.

Juhász Gyula: Emberi hitvallás

Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú magányos
Galileai férfi, ki harminchárom évvel
Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus
S szelíd szava erősebb, mint minden büszke kétely.

Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát,
Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot,
Hiszem, ha sohasem jő, mit hirdetett, az Ország,
Hogy az az Út, Igazság, melyen ő égbe tartott.

Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak
S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe
Szelídebb népek állnak s rózsásabb lesz a holnap
És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.

Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét
És nem lehet henyélni bíborban és selyemben
S a paloták alatt nem támolyog az éhség
S ebek harmicadán nem tengődik a Szellem.

Szeretem e világnak minden gyönyörűségét
És minden bánatát, a napot és esőt,
A márciusi zsongást, a decemberi békét,
A kelő csillagot és a lepihenőt.

Szeretem kis fiúk és lányok forradalmát
Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek
Bús topogásait, sírok örök nyugalmát,
Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.

Juhász Gyula: Életérzés

Már annyiszor döbbentem meg halálos
Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek,
Hogy én vagyok e különös, talányos,
Bús és gúnyos valaki, aki évek
Hosszú során át megy az ismeretlen
Örök sötétbe és közben dalolgat,
Akit elhagytak ifjúság, szerelmek
S elnézi hosszan rokonát, a holdat.
Az is magányos, mint én, az is éjnek
Éjén tündöklik szelíden s magától
Elsápad, ha jön a zaj és az élet.

Már annyiszor döbbentem meg halálos
Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek!

Csáky Anna: Jézus Krisztus keresztútja

Mossa kezét
(Pilátus halálra ítéli Jézust)

Ó, az a zsarnok, az álnok, a törpe!
A tömeghez fordult, dönteni nem mert,
gyáva tekintetét szegezte földre,
látván a fényében ragyogó Embert
a Nagy Kiválasztott igaz hitével,
akit most gazokkal együtt ítélt el.


A kereszt
(Jézus vállára veszi a keresztet)

Szelíd, Szép Virágszál, súlyos kereszted:
hatalmi téboly, erőszak, jég belül,
gyáva bosszúszomj ölt benne testet,
mit magányban, vad gazok közt egyedül
válladra véve, vonszolsz majd végtelen
göröngyös úton, Te Sebzett Értelem.


Óvjátok őt!
(Jézus elesik a kereszttel)

Úton megbúvó éles, nagy kövek,
lábát ne sebezzétek, vánszorog,
lehajló ágak, néma döbbenet,
széleken álló fehér házsorok,
árnyakat terítve most elébe,
vigyázzatok rá, csuklik a térde!


Kínok alatt
(Jézus másodszor is elesik a kereszttel)

Vére kicsöppent szép homloka falán,
töviskoszorú-fullánk szúrja fejét,
szorítja lelkét bús, végtelen magány,
csupa tajték már belül, s a kín elég:
túl sok a szurony, az átok, gyáva had,
összeroskad ennyi őrült vád alatt.


Megrendülés
(Síró asszonyok jönnek)

Legjobban most a forró könnyek égnek,
végigiramolva asszonyok arcán,
sós parazsakban hamvadó remények,
guruló-gyöngyös láz-kínokba fagyván.
Vánszorog tovább útján az Áldott,
kit egy pokoli ármány vérbe mártott.


Összeomlás
(Jézus kimerülten összeesik)

Világnyi bűnök súlya egy gyönge vállon,
a vizek partjai rommá kövesedve,
Isten magánya hasadt, fekete vászon,
pokoli vihart forraló közel-este.
Hajlik már a Fény szép Sugárzó Oszlopa,
iszonyú keresztút ez, leroskad oda.


Itt állok előttetek
(Megfosztják ruháitól)

Bíbor lepelben vacog a tiszta Jóság,
búcsúzó lelke kinéz rácsai közül,
hagyja, hogy testét gazok csupaszra fosszák,
Ő lehulló palástját adja örökül,
töviskoronája patakzik keményen
a kérlelhetetlen, ádáz, kapzsi szélben.


Megszakadt szívvel
(Jézus anyjával találkozik)

Nyakába omlik, sír, zokog az asszony,
lelkében gyötrelem, pokoli bánat.
Testével óvná: sebet ne fakasszon
fiában fegyver s keresztje halálnak.
Imával esdekel a magas éghez,
szíve összetörve, csak egyre vérez.


Valaki odalép
(Cirenei Simon segít Jézusnak)

Katonák, pribékek botjain borong,
s gyáván, rettegőn sunyít a balga nép:
„Hogy lehet ember ily vakmerő bolond,
hogy milliók vétkei tavába lép?”
Évezredek bűne e vállon a kereszt,
s kevés a Simon itt, a súly nem ereszt.


A kendő
(Veronika letörli Jézus verejtékét)

Harsány, dőzsölő szurony-darazsak
mérgező szomjjal a vér pipacsán,
a mély fájdalom forró lázba csap,
s a szánalom itt sovány vigasz ám.
Íme, most akad egy lágy-puha kendő,
a szenvedés iszapját letörlendő.


A kereszten
(Keresztre feszítik)

Teste ráfeszül kínnal a keresztre,
jeleket vár a kék végtelen égből,
alul a tömeg gúnyol, csahol egyre…
„Bocsásd meg, Atyám! Nem tudják, mivégből.”
Megáll a szél, majd egy múló perc elég:
kitárul előtte a végtelen ég.


Bevégeztetett
(Meghal a kereszten)

Íme a kezdet egybeért a véggel…
Közeleg immár a komor sötétség,
vihar tombol, vad felhőkkel pöfékel,
födve az égbolt kihasadt szövését.
Azután minden újra összezárul,
egymásba ér az elöl és a hátul.


Megszabadulva
(Leveszik a keresztről)

Mindenség-szívének ennyi volt a mérték.
A leomlott testnek nem kell már kereszt,
kivérzett rajta seb, ütések, hol érték,
csak a töviskorona szúr még, nem ereszt.
Sziszegő éj jön, s lassan összeállnak
fekete tömbökké a hosszú árnyak.


A megváltott ember
(Testét eltemetik)

Ha valaki meghal, igazi valója
egy angyali sugárra száll és elröpül,
minden álma, tette majd leválik róla,
s a mennyei végtelent kapja örökül.
Ha lehet jussa áldozatnak e földön,
az ég felé forgó friss szelekkel jöjjön.

Hollósy Tóth Klára: Kinyilatkoztatás

Vagyok a kezdet, s vagyok a vég,
a létet őrző búzaszem,
vagyok az orom, a szakadék,
Létezem, ha hiszed, ha nem.

Vagyok a pont, vagyok a vessző,
Hol vagyok? Benned rejtezem,
a téged óvó, sose feddő
Remény vagyok, fény, rejtelem.

Vagyok a minden és a semmi,
maga a szabály, fegyelem,
vagyok csak alig leheletnyi
mégis a törvény, s kegyelem.

A sejthető, de láthatatlan,
ha kellek, ott vagyok veled,
semmit adok és mindent adtam,
mikor megteremtettelek.

Káliz Sajtos József: Vigasztaló

Hogy egedre lássak,
csillagaid fürkésszem,
hold-arcú mosolygásod
csodálhassam –
gondcsipkés fátylamat
letépted a szememről.

Lőrincz József: Kegykérő ima

Olyan szép lenne Veled lenni, Uram,

A lényegben, minek Isten-illata van.

Add meg nekem azt a legnagyobb kegyet,

Hogy minden örömben

Veled együtt, én is ott legyek!

Ámen.

Sebestény Jáger Orsolya: A kút

(Exupéry emlékére)

Csak ki a sivatag szomját ismeri,
hallhatja meg a kutak dalát,
nyikorgó lánca énekét a szélben
csak az ismeri föl, aki hazatalált.

Csiki Melinda: Pedig

Pedig hinni szeretném – de mennyire –
hogy minden fal mögött ajtó lapul
hogy kezemben a kulcs, mi résnyire
léket nyit reteszén váratlanul…
Pedig hinni szeretném – lásd akarom –
hogy a köd velem egy kézre játszik
a lég tisztul ahogy magam adom,
és minden perc végtelenné válik.
Pedig hinni szeretném – tán ostobán –
sok elnyűtt gondolataim között
hogy nincs még vége – és hogy van tovább –
e fal, e köd, és eme perc mögött.

Sebestény Jáger Orsolya: Márciusi imádság

Uram szelídítsd meg bennem,
ki tékozlón haragját szórja,
pedig karjával ölelhetne át,
mint messzi vetések fölött
a vihart, ha kergeti a felhők
megtépett, sötétkék raját.

Taníts sírni is, mint esőcseppek
hullnak, néma víztükörbe
boglyas fák árnyéka alatt,
és tanítsd szeretnem mit adsz
az úton és meggyűlölnöm,
mit tennem nem szabad.

Sebestény Jáger Orsolya: Már csak

Már csak adni vágyom –
violakék s halványzöld napok
fonódnak ránk, mint őszi estén
vízparton suttogó nádasok.

Adni magamból egyre többet,
mint hófehér kenyérbél illatát
adta anyánk midőn megtörte,
hogy igazzal töltse meg a szánk.

Morzsákat adnék, és mosolyt,
imáink páncélos erejét.
Mind kisebbé válva, hogy Ő
az egekig nőhessék.