Somlyó Zoltán: Csönd...

Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.

Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent - nem remélni...
Hogy csak az édes csönd legyen veled...

Reményik Sándor: Vágy

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy tűnő napsugár.

(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
"Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek."
És nem ismerné meg a levelet.

És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: "ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, - vele - régen."
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.

És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, "nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog."
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet - mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.

S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet - mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.

Kevin Bynoe: A halál

A halál szükséges
A halál igaz
A halál az mihez
Hozzászokni nem tudunk

A halál az enyém
A halál a tiéd
A halál nem mondja
Készen állok a számodra

A halál sokak számára bánat
A halál nem tudja mi a rokonszenv
A halál bármikor eljöhet
A halállal ki kell békülnöd

Dabi István fordítása

Gyurkovics Tibor: Isten választottja

Akit az Isten rendel
azt soha ne engedd el
fogd a kezét a lábát
a fenekét a bokáját –
abba mindig kapaszkodj
ha lerúg is ragaszkodj
nézd a fogán a fények
futását szemöldökének
varázsát este hatkor
hogy milyen nagy ilyenkor
lesd a körmei ívét
hogy kikaparják ismét
a szemed hogy ne lássad
az elárultatásod
Föltündöklő nyakát nézd
ahogy sohase másét
becsapva és szelíden
ahogy rendeli Isten
Mindent megér a szobája
a melege a mohája
a dunyhája az ágya
az összerándulása
a bőre reszketése
a beleegyezése
a bögye a bibéje
a pihéje becézve
mindent megér ha Isten
elrendeli egyetlen
és szűzi szerelemnek
akit csak neked enged…
Azt soha el ne engedd
legyen kicsike kurva
vagy leány elárulva
akit az Isten enged
az legyen a szerelmed…

Oláh János: Az öregség

nem úgy tör rád, nehogy azt hidd,
mint a vihar,
s nem úgy csap beléd, mint a villám.
Észrevétlenül, hosszan barátkozik veled,
jóakaródnak mutatja magát,
belátást, bölcsességet mímelve udvarol körül,
de el ne hidd egyetlen szavát se,
buja és hazug lepketánca
ifjúi önbecsülésed hernyórágta sebeit
nem gyógyítja be, csupán elfödi.
Most, hogy mindezt tudom,
szeretném elhessegetni magamtól,
szeretnék hátat fordítani neki,
hagynám faképnél,
de hiába,
gúnyos nevetése bőrömön habzik,
a csontomba nyilall,
átmossa agyvelőm.
Bármilyen kínos, bármilyen megalázó,

el kell ismernem, ő is én vagyok.

Áprily Lajos: Menj!

Megállok. Menj! Csak menjen, akiben

magasságokba húzó láz lakik.

Állok s nézem, hogy lépsz a nagy iven

egyik csillagtól másik csillagig.

Leleszi Balázs Károly: Az vagy, akinek beszélnie kellene

Van úgy, hogy a legfontosabb igazságokat
negyven vagy ötven évig rejtegetjük a szívünk mélyén,
mire kimondjuk őket. Ilyen például:
szeretlek, megváltás, tisztaság, fény, vagy új élet.

Szembeötlő, hogy mennyi igazság marad kimondatlanul.
Aztán mindig vannak, akik korán halnak meg.
… Pedig te az vagy, akinek élnie és beszélnie kellene.

B. Radó Lili: Part

Mint néma csónak parttól az éjszakába,
úgy távolodik lelkemtől a lelked.
Vágyakozásod sötét hullámain
úgy siklik tova s mindig távolabb,
mintha sohase jönne vissza többé.

Tudom, a hajnal hasadását várod,
tudom, a kelő napot köszöntöd holnap.
S míg hivő vággyal tovasiklasz tőlem,
alattad örvény, fölötted a vihar van.
Fuss csak, repülj hát, rajta! könnyű csónak.

Ha vágyad örvénylő vizei elsimultak,
vihar múltán, ha nyári nap ragyog,
az örök mámort, majd ha seholse lelted:
vissza fog térni lelkemhez a lelked,
mert az örök part - mégis - én vagyok.

Gyurkovics Tibor: Szüleim halálára

Nincs már följebbvalóm
magam vagyok a katona
az anyuka az apuka
magam vagyok a hadsereg

Most már magamban döntöm el
mikor lesz béke háború
én vagyok a hős a fiú
ha megvernek ha megverek

Egyedülálló hadsereg
mindenki az alattvalóm
lányaim összes rokonom
elvesztem vagy elvesztenek

A magán-világháborút
most már magamban döntöm el
utasítás nem érdekel
meghalt az apám az anyám

Magam vagyok a tisztikar
csel vagy átcsoportosítás
döntésem őrült vagy hibás
gyönyörű hadmozdulatok

hogy győzni kell, hogy veszni kell
nincs szeretet se távirat
hadoszlop se tapasztalat
a parancsnoki száj dadog

de én vagyok a felelős
nincs hit se eligazítás
A sátorban nincs senki más.
– S az ellenség is én vagyok.

Aknay Tibor: Zápor

A ritkás lombon át
suhog a zápor, azután
csendesül, mint
szelíd könyörgés,
mely harsány szónak indul,
majd megbékél legbelül.

Babits Mihály: A gazda bekeríti házát

(Új barbár század jövetelére)

Léckatonáim sorban állnak már, pici
földem a földből kikerítve, könnyű szál
dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan
igazságukban; ők a törvény, ők a jog,
erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,
s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e
szakadt létben, kizárva minden idegent,
de átbocsátva ami még közös maradt
a testvérek közt: táj varázsát, távoli
egek pirosát, és a tejnél édesebb
levegőt; mostanában ugyan e szeles
október hidegét is, aki április
karmosabb öccse -
Óh mi edzve karmosabb
öccsökhöz már, kincses tavalyból érkezett
bátyák magunk: mit, hízelegni a modern
szeleknek? Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug.
Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad
zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák
nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e
lárma és rángás? Csöndben érik a csira
a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű
növése lassú: ez az élet! kertem, add
a magvat ami megmaradt kincses tavaly,
füvéből és barbár szelekkel ne törődj!

Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján
vetkőzni csontig a virágokat; jöhet
a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd
a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak maradj a tavaly őre! s ha a jövevény
lenézve így szól: "Én vagyok az Új!" - feleld:
"A Régi jobb volt"- Hősi léceid mögött
mint középkori szerzetes dugott a zord
sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros
kép égetők elől pár régi könyvet: úgy
dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett
léckatonáid helyén élő orgona
hívja illattal a jövendő méheit.

Csáky Károly: Isten árnyékában

Vagyunk,
bár csak képletesen
Istennek árnyékában.
Mert hol a fényesség
beragyogja
az eget és a földet,
ott az árnyék
magába rogygyan.

Ám próbára tesz minket
így is az Úr,
mint Ádámot
a paradicsomi lét sokadik napján,
emlékeztetve a sötétségre
meg a teremtett világ
megannyi előnyére.

Már tudjuk:
a Mindenható ajándéka
a kozmosz összes kincse,
mely egyszerre szolgálja szabad akaratunkat,
és magában rejti árnyát is a tárgynak.

Hordozzuk hát magunkban mi is
lelkünk bűnt termő sötét rejtekeit,
s fohászkodunk Irgalomra várva
a világnak bugyraiban,
hogy szabadulhassunk
minden kárhozattól,
s fényeskedjék nekünk
az örök világosság,
ha levetjük árnyékvilágunk szennyét,
megtisztulva
Urunk trónja elé lépünk,
mely menedéke
a bűnbánóknak.

Scholz László: Értékrend

Az életemet úgy tekintem,

mint porszemet a forgószélben.

Másnak tán föl sem tűnt, hogy éltem,

nekem e porszem volt a minden!

Várnai Zseni: Szolgálj, szívem!

Csak kis kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

Mezey Katalin: Kettős arckép

Ülsz a karszékben
és mosolyogva figyeled
hiábavaló küszködésemet,
hogy a köztünk lévő távolságot
közömbös szavakkal kitöltsem.
Mintha szíjácsot tömködnék
üvegtárgyak közé,
hogy össze ne ütődjenek
véletlenül.