2018. április 20., péntek

Bob Gass: Harag




„Nem tudják, mit cselekszenek!” 
(Lukács 23:34)


Max Lucado írja: „ Apró cseppel kezdődik… Valaki elfoglalja a parkolóhelyedet, valaki eléd vág az úton, a pincérnő túl lassú, mikor te nagyon sietsz, odaég a pirítós… ha sok összegyűlik a látszólag ártatlan haragcseppekből, máris egy vödörnyi düh fortyog bennünk… Senkiben sem bízunk… vicsorítunk arra, aki közel merészkedik… két lábon járó időzített bombává válunk, amely bármikor robbanhat, ha a feszültség és a félelem eléri a kritikus határt… Nem tagadhatjuk, a harag létezik. Hogyan fékezhetjük meg? Jézus azt mondta az őt keresztre feszítő tömegről: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!« (Lukács 23:34). Ezt a vérszomjas, halálát kívánó tömeget nem gyilkosoknak, hanem áldozatoknak látta… Arcukon nem gyűlöletet, hanem zavart látott… Nem harcias csőcseléknek látta őket, hanem pásztor nélküli juhoknak (ld. Márk 6:34). »Nem tudják, mit cselekszenek!« Gondolj bele: halvány fogalmuk sem volt róla… Egy feltüzelt tömeg voltak, haragudtak valamire, amit nem láttak, ezért töltötték ki haragjukat pont Istenen. Nem tudták, mit tesznek, és legtöbbször mi sem tudjuk. Bármennyire nehezünkre is esik elismerni: pásztor nélküli juhok vagyunk… az örökkévalóság egyik pontján megszülettünk, és félelmetesen közel vagyunk a másik pontjához… Nem tudjuk megválaszolni a szeretetre és szenvedésre vonatkozó kérdéseinket… nem tudjuk megfejteni az öregedés rejtélyét… nem tudjuk meggyógyítani saját testünket, nem tudunk kijönni társainkkal… A lényeg ez: a fékezhetetlen harag nem fogja jobbá tenni világunkat, arra csak az együttérző megértés képes. Ha cselekedeteink nem a harag, hanem az együttérzés alapállásából indulnak ki… akkor megértjük, hogy kialudt a lámpa, és sok ember botorkál a sötétben… tehát gyertyát gyújtunk.”

Forrás: Maiige.hu

2018. április 19., csütörtök

H. Hadabás Ildikó: Pacsirta dala




Madár voltam – láthatatlan –
ég felettem, föld alattam,
szálltam egyre, egyre följebb,
égi csendnek közepébe,
földi létnek a végére –
aranyában elmerültem,
fényességében fürödtem,
áttetsző lett, ami elmúlt,
idő, halál, élet, ének
nap szerette, hold ragyogta
azt az egyszeri egészet,
ami voltam, mivé lettem:
Pitypangremegésű testem
hang nélküli lobbanásban
fohász lett e Ragyogásban.

Benczes Sándor Gábor : A szerelem, az igaz szerelem




kérded, mi az a szerelem...
és azt hiszed, te kis bolond, most
kéjes titkokat mesélek, s te
élvezettel hallgatod? gondoltad,
szívről, vágyról, sok apró pajzánságról
lebbentem fel vörös titok-selymemet?
hogy édes csókról, titkos bókról
mesélek neked? hogy megmutatom,
mint remeg lábad majd,
mint reszket a szó, ha hozzá szólsz?
hogy ezer rózsát markoló
izgatott-izzadó tenyérről suttogok neked?

ó, te kis buta! a szerelem,
az igaz szerelem fáj,
mikor vele vagy, de nem lehet,
hogy átöleljenek, sőt! benned legyenek
pőre gondolatai,
és ha nincs veled, kit szeretsz,
csak forogsz, meg topogsz,
és locsogsz, motyogsz és szorongsz,
két kézzel tépnéd ki a sóhajt melledből,
és ordítanál, sikítanál a világba,
és ha kinevetnek, nem szégyelled, de fáj,
na, ez a szerelem!

hogy ha nincs veled, ha a valahovába ment
nem alszol, nyitott szemmel
kergeted álmaid, míg várod,
téped virágnak szirmát,
ágyadban keresed árnyát,
illatát, édes izzadtságszagát, sóhajtását,
sóhaját lesed, hallod hangját,
ha nyikordul a szék, hol nemrég ő ült,
ha szellő lebbenti az ablak fátylát,
és számolod az ócska perceket,
mit büntetésül szabott ki rád
a szerelem!

és tűröd, ha aláz,
és tűröd, még ha ki is ver a láz,
és megbocsátod neki, hogy te is vagy,
és az agy, kis massza a fejedben
zsong, bong, és nem érdekel,
ha kérdezel, és választ arra nem kapsz,
csak vársz, csak jársz körbe, dühöngve
magadra, hogy megint megbántottad,
mert megkérdezted tőle: szeretsz?
s válaszul kapod: ó, bolond,
nem érek rá! és te zavartan nézel rá,
nem érted, hisz' nincs fontosabb kérdésed...

és az is az igaz szerelem jele,
ha mást tesz, és nem úgy, mint képzeled,
és te nem tudsz szólni, és vele
teszed a rosszat, mert érzed, csak vele,
de nem nélküle, élete
a te életed, és életed
nélküle nem élheted,
mert ennyire szereted,
és bármit mondhat, csak igaz lehet,
és a lehetetlen sem lehet,
és bármit tesz is, az úgy a jó,
mert áruló belőled nem lehet!

és az egy igaz szerelem,
ha úgy gyűlölöd, mint senki mást,
és ha megkérdi: miért? nem érted,
csak öleled, és szidod, hogy megint ölelhesd,
és ölni tudnál érte, és ha bántják, neked fáj,
és sírsz, ha sír, és nevetsz együgyű viccein,
és számodra egyre szebb, mert neki
azok a ráncok, azok az őszülő szálak
a legszebben állnak, és beteg,
szenvedő testét öleled, megfésülöd,
és ágyba viszed az ebédet, s ha kell, megeteted,
és ha kell, azt, igen, azt te kiviszed...

és a gondok, ha beborítanak,
és megkopott, üres szó a szerelem,
ha már mást szeret, hát
elengeded, mert tudod,
kezét meg nem kötheted,
úgy szereted, hogy szabadságát el
nem veheted, és ha te mennél el,
nyugtod nem leled, nem lesz nyugodt
perced, csak ő, kit gondolatban ölelsz,
csak vele érzed,
hogy nem vagy egyedül,
ha jó, ha rossz fikarc életed...

igen, ez a szerelem, az igaz,
és bármi történik, ő a vigasz,
és jutalmad megkapod, ha akarod,
és lehozhatod végre választott csillagod,
és a meleg, mit csak vele érezhetsz,
az a jutalom, mit élvezhetsz,
és a csók, a test, érintés,
kéj, szédülés,
ez mind a tiéd lehet,
mert szeret, és te is szereted,
és szereted, és ő is szeret,
hát ez a szerelem, az igaz, kegyetlen szerelem!

Jókai Anna: Reggel










ma még minden megtörténhet
ami tegnap sem történt meg
              most még jövő ami estére a múlt
              kecsegtet a jelen teli van a pult
              most még gyúrható ami estére bekövül
              kibújtak a tervek álmom fátyla mögül
                            Kettős ingembe hál’ Isten visszatértem
                            tegnapi tudatlan: talán ma megértem

Jókai Anna: Délben









amit elkezdtem, be kell azt fejezni
amit tanultam, ki kell azt fejezni
ami téveszme, le kell azt fejezni
                                   csak el ne siessük
                                   csak le ne késsük

Jókai Anna: Este









most már odaát várnak
nyílnak-kattannak a zárak
hét ajtó hét küszöbén
merre futsz, hova jutsz, kicsi én?
              szomorú, szomorú ami lett
              elszakadt, elszaladt az a tett

Lisztóczky László: Folyton arra a kutyára gondolok…

Folyton arra a kutyára gondolok,
aki következetes, tántoríthatatlan,
megalkuvást nem ismerő hűséggel
gazdája sírjára feküdt,
és nem kelt fel onnan soha többé.
Ez a jámbor állat
a teljesség, a tökéletesség
magasztos, fölemelő példáját adta.
És csak a gyermek hasonlít hozzá,
aki összekulcsolt kézzel,
imát mormolva álomba szenderül,
vagy az önmagát megtagadó szent,
aki másokért minden áldozatra kész,
a leprást és a pestisest is szívére szorítja,
vagy aki teremtő hittel és buzgalommal
vizet hord az óceánba,
földet a Himalája csúcsára,
és aki szélesre tárt karral áll
a lét és nemlét határán,
s átöleli gyilkosát,
miközben az tőrét a szívébe döfi.

Sebestény-Jáger Orsolya: Ébredés












Minden nap visszatérek Hozzád,
bár valójában el sem távozom,
csak álmaim hajóján az éjjel
elsodródom egy elfeledett tavon.

A reggelek jötte csupa fény -
s csöndes számadás magammal:
Tiéd maradok akkor is Uram,
ha már nem ébren ér a hajnal.

Imre Flóra: Trisztán dala

ifjú voltam erényes merev hittel teli
ki nem egyeztem volna semmi erkölcsi rúttal
eszmények ültek bennem azokat védeni
karom vállam az izmok ezt tudtam ezt tanultam

koranyári napkelte a fény voltál nekem
a szemedben a mennyek kékjei világlottak
életre melengetted jégdarabos szívem
reménytelen magányom páncélját leoldottad

az izmok megfeszültek combom vállam karom
lángot vetett a testem sötét aszkéta arcom
gyöngéddé derítette az édes irgalom
végül semmit se bánok egyedül itt a parton

tudom hiába várlak gránit az ég felettem
a vérem elszivárog meghalunk mind a ketten

Lesznai Anna: Tudom, hogy vagy












Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
Állok az esőszagú kertközépen
És kinyújtom két áldott, dús karom
Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.

Nem kereslek, és mámort nem remélek
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
A lombos kertnek minden szála rebben
És elmerül tengernyi tárt szívemben
Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.

Az ég boltja csillagfénnyel kevert,
Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek,
Szerelmem fáján virágként megülnek
Dalos virágok dús szerelmem fáján
Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.
Nincs fény többé az égi mezők táján,
Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam
Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.

Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,
Karom sem más, csak bontott ölelésed,
A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.
Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden
Gazdag tejútja a százkeblű létnek.

És utolsónak bevonulok én is -
Hála néked, hogy nem kell lennem nékem
Én édes, áldott, boldog megszűnésem,
Nem kell lennem többé: te vagy.

Imre Flóra: A test feltámadása

nem vágyom rá hogy újra fiatal légy
ezüst hajad kopaszodó fejed
nekem ragyog emberformájúan szép
izmaidon a lágy kötõszövet

a mellkasod dombjai közt az arcom
puhának érzi őszes szőrzeted
szíved szapora dobogását hallom
közös ritmusunk gyöngéden vezet

nem megdicsőült testek tiszta fénye
csak te meg én ez az intimitás
esendő tagjaink gyönyörűségre
lobbannak olykor belső utazás

s kettőnkben együtt hullámzik a tenger
a szemed ég a szád bíbor leander

2018. április 16., hétfő

Gyurkovics Tibor




" Szeretlek, jobban a szélnél,
mi öleli hosszan a fát,
szeretlek, mintha te élnél
helyettem egy életen át."

Parancs János: Egy forró délutáni órán

Mintha örökké tartana a tavasz és a nyár,
lángol a Nap, a sugarak szinte sisteregnek.
Zöld zuhatag ömlik végig a parkon, a szigligeti tájon.
Gőzölög a föld. Virágzik, sarjad, ide-oda futkos,
csattog, füttyög és szárnyal az élet
a földön és a levegőben. És a vízben is.
Mintha örökké tarthatna a tavasz és a nyár,
lelkendezik a szív örömében, csak a szkeptikus tudat
mérlegel, számol és gyanakszik, ám közben félve,
sajogva gyönyörködik ő is - és megrendülten hallgat.

Lukáts Márta: A nárcisz imája




Csöndes békével,
nagy szeretettel
szőtted égi szövőszékeden
virágos pártám,
mely fehér és sárga,
mint a Vatikán zászlaja.
Fehér szirmom,
mint kinyílt tenyér
fogadja a mennyei
értékek özönét,
de egyben szórja a szépséget
és a tiszta élet örömét.
Köszönöm, hogy életre hívtál
ezen a csodálatos tavaszon,
Tiéd vagyok így, gyöngén,
védtelen csupaszon.
Rólad szólok
Neked nyílok,
feléd mosolygok,
előtted hódolok.
A perzselő hőség,
a téli fagyok elől eltűnök,
és csendben
új tavaszra készülök.
Ámen

Babits Mihály: Szerelmes vers










A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz, ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban, de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényü, szürke, népszinü szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!