Sebestény Jáger Orsolya: Apokalipszis

(Mt 24,23-43)

Akkor majd bíbor lesz az ég,
mint őszi máglya, ha lángra lobban.
Felbomlik a tér – megáll az idő,
nem suhan szárnyon, nem múlik vontatottan.

Fölzúg a szél, e roppant erő,
vajúdik a Föld, amint megíratott.
Letisztult formákból születhet csak újjá
világok világán. A régi halott.

A lét majd más formákat ölt.
Ma még mindez elképzelhetetlen,
mint messzi álom késő délután,
ha ágyunk a sarokban vetetlen.

Akkor majd Isten-arcú lesz az ég:
Krisztus visszatér. Sarló a vetésen.
Őróla szólok addig is, szüntelen,
más utam nincs. Ez a küldetésem.

Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

 Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,

Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk:

Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: "Nem haragszom!"

Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy csak őt kivánom.

Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.

Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.

Weöres Sándor: Üdvösség

Csak azért 

az egyetlen napért 

érdemes volt megszületnem, 

amikor szeretni tudtam, 

és szeretnek-e, nem kérdeztem. 

Csak ennyi történt teljes életemben, 

egyébkor szakadékba buktam. 

Csak azért 

az egyetlen napért 

érdemes volt megszületnem.

Károlyi Amy: Szó-pihe

Szavakból van a párna
amire este fekszünk
fülünkbe súgják halkan
mit tettünk s mit nem tettünk

A fejünk belé süpped
sok zengő szó-pihébe
mondattá összerakni
nem tudjuk a sötétbe

Weöres Sándor: Mi van a héj alatt?

Örök sötétség tapad a felszín belső felére.
Ez a fordított világ,
ez a pokol. Egyforma az éje,
mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete

Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet,
a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat,
belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget,
a pokolból, mind, valahányon a fény elárad!

Mindennek külső és belső íve –
melyik a visszája, melyik a színe?
van-e harmadik ív: árny nélküli fény?

Rögtől szívig, minden dalol;
nem ésszel, lényével válaszol,
mint egy nő, vagy egy költemény.

Carl Sandburg: A halál nyakonragadja a büszkéket

A halál erősebb, mint valamennyi
kormány, mert a kormányok emberek, és az emberek meghalnak, és aztán
nevet a halál: „Néha látod őket, néha nem."
         
A halál erősebb, mint valamennyi büszke ember, és így
a halál orron csípi a büszkéket, két kockát vet és így szól:
„Olvasd őket és sírj."
         
A halál mindennap küld egy rádiógramot: „Ha szükségem
van reád, betoppanok hozzád..." És majd egy napon
megérkezik egy mesterkulccsal; ajtót nyit és mondja:
„Menjünk."

A halál nagykarú dajka: „Csöpp fájdalmat sem okoz; ez a
te időd; hosszú alvás kell tenéked, gyermekem; volt-e
jobb dolgod, mint mikor aludtál?"

Keszthelyi Zoltán fordítása

Rácz Sándor

" Öltöztesd át hangulatom ha 

A rosszkedv 

Rongyait hordja "

Mecseki Rita Eszter: Ének a pénz mágikus hatalmáról

Arról szól minden csacska ének,
Hogy boldog vagy, ha van elég pénzed:

ha netán a társad ostoba,
és ettől a sorsod mostoha,

ha körülötted a nagyvilág
ezernyi átkot szórna rád,

ha úgy érzed, sikertelen
kopogtatsz egy illemhelyen,

ha mindenféle összejön,
fejed felett hullámözön,

ha nincs barát, csak gyűlölet
s belédharap minden öleb,

ha szerelmed is meggyaláz
s maga alá temet a ház,

hidd el nekem, megsegít,
begyógyítja sebeid,

sugárzó arccal, messzire néz,
akinek zsebében csörög a pénz.

Arról szól minden csacska ének,
Hogy boldog vagy, ha van elég pénzed:

ha bibircsók van az álladon
csökkenhet tőle e fájdalom,

ha hiányzik egy pozíció,
pénzen az is megváltható,

ha kéne egy kis szerelem,
csak pénzt mutass szemérmesen,

ha magasba vonnak vágyaid,
jópénzű híred megsegít,

ha kívánnál egy kis hírnevet,
elég, ha pénzed csörgeted,

ha csúnya vagy, széppé tesz téged,
átalakulsz, ha van elég pénzed.

Ha a halál majd rádlehel,
orvosok hada harcra kel,

nem épp a két szép szemedért,
de bizony csak a pénzedért,

vénádba extra orvosság csepeg,
ha csepegteted a pénzedet,

lesz majd fehér különszobád,
ahol nővér bújik hozzád,

és ha eljön az a csónak,
amin eveznek a holtak,

a testedre ki vigyázna?
Pénz visz át a másvilágra.

Arról szól minden csacska ének,
hogy boldog vagy, ha van elég pénzed.

Oliver Friggieri: Boldog vagyok, mondta a pap

Boldog vagyok, mondta a pap

Tóth Éva: Vita és vallomás

Nekem nem szerető kell és nem vitára,
kirándulásra vagy kiállításra,
szombat estére vagy hétköznap délutánra
időtöltésre alkalmas barát.
Emberre van szükségem, az őrültségben is társra,
aki előtt vetkőzhetek akármilyen ruhára
és felvehetem legdíszesebb meztelenségemet,
aki még jobban szeret, ha csúnya vagyok és elesett,
akire nem kell tekintettel lennem
sem utcán, sem négyszemközt a csendben
körénk rakodó idő múlásában
megkövesedetten,
aki bárhova eljönne velem
és bárhol megmaradna,
akinek párna helyett fejem alatt a karja,
akit én altatok,
aki felébreszt engem.

Lukáts Márta. Az árvácska imája

Istenem, gyönge,
erőtlen száramon
Előtted meghajtom fejem,
s elsuttogom belső bánatom.
Látod, itt élek szerényen,
a nyomorúság földjén,
sokszor ellep a sötétség,
felhők tornyosulnak fölöttem,
vigasztalanság van köröttem
és minden olyan reménytelen.
Vágyam sem virulhat ki másban,
mint ebben az illattalan,
egyszerű, bársonyos kis virágban.
De lám, harmatcseppet látok,
s hirtelen felragyog benne a szemed,
Teremtőm, nagy Isten!
Fényes, ragyogó tekinteted
belőlem minden homályt eltüntet.
Megújuló érzéssel hódolok,
sok ajándékodra, kegyelmedre,
irgalmadra gondolok.
Vigyázz rám, maradj velem,
hogy Neked éljek
szünös-szüntelen.
Ámen

Monoszlóy Dezső: Hihetetlen

Hihetetlen, hogy nem leszünk,
szeretetünk is elmúlik velünk,
pedig marad a tűz, a víz, az ég,
gyűlölet, kéj is, épp elég
jóság is lesz és szerelem,
csak nem benned és nem velem.

Hihetetlen, hogy nem leszünk,
szájunk, szívünk, fejünk, kezünk
részekre hull, szétporlad, összeolvad,
miközben a bolygók tovább forognak.
Nappal és éjjel bukfence fordul,
de mi többé nem tudunk magunkról.

Zsille Gábor: Befejezetlen levél Bella Istvánnak

István, kit mindig csak
a hátad mögött neveztelek Pistának,
kilenc nappal a temetésed után
tudnod kell, hogy továbbra is
a hallgatag mesterem vagy,

és így lesz ez később is, kilenc hét múlva,
és kilenc hónap elteltével újjászületsz bennem,
leemellek egy polcról, az arcod visszakéred,
habcafatos korsók mellett és füstben
ülsz majd a Bécsi Szelet vendéglőben,
vagy a szigligeti strandon, ha megkérlek szépen,
sakkozol velem és bemattolsz,

hallgatag mesterem, hallgatag bátyám,
három évvel vagy idősebb apámnál,
ki hatodik esztendeje halott,
szakállas pártfogóm, szakállas apám,
lengyelül beszélgettünk, és Chopint játszottál,

régebben azt hittem, olyan könnyű ez: élni.
Nem kell hozzá sok, csak két-három
barát, ruha, vonatjegy, igaz könyv,
olyan könnyű ez: élni, elheverni
a padlón vagy fűszálat rágva egy réten,
a szerepek szabadon fölcserélhetők,
Ábelből lehet Káin és Káinból Ábel,

a hallgatag mesterem vagy,
István utcai holt. Gondolj majd rám,

Reményik Sándor: Nem sokat szeretett

- részlet -

" Ő nem sok embert szeretett.

A szíve mély, de zárt világ volt: 

Különös kőfallal kerített,

Mély futó-árokkal határolt.

S hogy őt szeretik: alig hitte: 

Őt, önmagáért, semmi másért, 

A szívébe zárt mély világért."

Lázár Bence András: Most tavasz van

Ez az egész most olyan, mint egy jó dokumentumfilm.
Mozdulatlan. Narrátor nincs. Csak szereplők vannak.
Te vagy az egyik.
Leülsz mellém. Fejed vállamra hajtod.
Ebben semmi különös nincs.
Ilyenek a nők.
Egy fotóról mesélsz.
Pesten láttad valamelyik műteremben.
Hogy egy férfi meg egy nő elindul a lépcsőn.
Aztán a férfi elesik.
Meghal. Van ebben valami szép.

A füled mögé simítod a hajad. B.-mnek szólítasz.
Megkérsz, hogy dobjam ki a szemetet.
Azt mondod, hogy fura ez az egész.
Hogy ki van írva az aluljáróba, hogy vigyázz lépcső.
Hogy mért kell kiírni ezt.

Úgy hallgatlak, ahogy az apámat szoktam.
Az ésekre és a vagyokra is figyelek.
Nem azért mert amit ő mond, az szent vagy ilyesmi.
Csak egyszerűen van benne az a fajta méltóságteljesség.
Tudod, hogy ő az, aki félt, akinek jó volt az ölébe ülni, jó volt tisztelni.

Az öregekről faggatsz, hogy én is érzem e ezt a szagot, ami nekik van.
Az elmúlás szagát.
Nekem erről a kéz szó jut eszembe.
A földnek az illata. Az ültetés.
Meg persze nagyanyám. Ahogy megtörik a háta, és krumplit szed.

Aztán egy mosoly és egy félbehagyott
Mondat között arcodba süt a nap.
Fogaid fényessé válnak, mint a zselatin.
És az egész olyan, mint mikor a festék lekopik a körömről.
Most az átszállásra várunk.
Csak a vágány számát mondják és az időpontot.
Leszállunk. Innen kétfelé visz az út.
Most tavasz van. Virágoznak a fák.
Nem történt semmi.