Reflexiók egy Kálnoky-vershez
I
Nem vacsoráztál, kávéra nem volt
pénzed. Előtted egy doboz Kossuth.
A könyvtár antik sírkövei közt
kikopott márványpadlón vitt az út.
Az út s a lépcső nem vitt sehová.
A park hideg. Az utca ködpamacs.
Egy presszó villog. Benn zenés felár.
És nincsen senki, aki kölcsönad.
De átlátszik a gonosz üvegen
a sok egyforma öltöny, ahogy ott
jazzdob-ritmusra egy-egy blúzhoz ér,
s a pincér tálcán visz egy konyakot.
És táncolnak – ó, rút albérletek,
kollégiumok! –, elfedi a füst
a titkos, izzadt remegést, amíg
a zongorista azt nem mondja: „Csüccs”.
Pilvax. Kedves. Muskátli. Paradiso.
Felnőtt Európa. Fények. Fizetés.
Ha majd mindegy lesz a Kájoni-kódex.
Ha majd mindegy lesz egyszer az evés.
Így láttalak egy kirakat előtt.
Arcizmod rángott. Szembejött a rendőr.
Az üres utcán heves fény cikázott.
Védekezőn az arcodhoz emeltél.
II
A Duna-parti tört lépcsők mögött
rozsdásan lóg a víz alá a hídcsonk.
Ha tudta volna, hol van Budapest,
ilyen helyszínt választott volna Hitchcock.
Válladig értem. Behunyt szemmel is
láttam, alattunk elhúz egy uszály.
„Az oroszok ott viszik a szenet.”
„Szép forma.” „Mindig az szép, ami fáj.”
Tudtam, mit gondolsz. A ködben parázslott
az utolsó szál cigarettabél,
és holnap minden kezdődik elölről
a könyvtár antik sírköveinél,
és park és tér és ablak és belátnak,
és vaskályhák és izzadt zuhanyok,
és kölcsönök és elsején megadni,
s a pincér tálcán visz egy konyakot,
és hiába lesz máshogy: nem lesz másképp,
nem jutunk túl a Duna-parti tört
lépcsőkön, hol hídcsonk, uszály a násznép,
s nem tudunk nászt és nem tudunk csömört,
csak azt, hogy a hátgerinc belerokkan,
ha nem viheti felnőttként a terhet.
Zeneszóval közelget Európa.
Védekezőn az arcomhoz emellek.
