2018. augusztus 16., csütörtök

Faludy György: Szerelmes vers









Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.
Akárhogy kívánsz, kísérleted meddő.
Várfalat húztak közibénk az évek:
te huszonhét vagy, én kilencvenkettő.

Tiéd a jövő. Régen erős voltam,
de kincseimnek elfogyott az ára,
te a számítógépre esküdtél fel,
én Gutenberg foszló galaxisára.

Megvédlek, vénség, magamtól, fogadtam,
s el sem képzeltem, hogy a szerelem
hatalmasabb. Most itt ülök melletted
s hosszú, szőke hajadon a kezem.

Egymás nélkül nem tudunk többé élni.
Naponta földre sújt az iszonyat,
hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam
régen lejárt. Már csak pár pillanat.

Boldogságunkban te nem gondolsz arra,
kivel töltesz utánam hatvan évet.
Sok a nálam különb. Hozzám hasonló
egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted.

Faludy György: A huszonkettedik szonett

Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek,
s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz
köztünk. De hogyan válhatok
olyanná, amilyennek képzelsz?
Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak.

Faludy György: Szonett



Nem váglak ketté lélekre meg testre
oly éles késsel, ahogy Te teszed,
ki lelkedet rábíznád tenyeremre,
de kolostorba zárnád testedet.

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza
lélegzeted fúgáit, s ha hamis
szégyenkezésem nem tartana vissza,
végigfogdosnám árnyékodat is.

De ha az öt érzékemet menesztem:
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben
és nem vagy többé se lélek, se test:

Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat,
mely engem betölt, Téged elereszt.

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

Faludy György: Háromszázhuszonegyedik szonett

A pusztulás s utána majd a semmi.
Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó.
Hadakozunk és ismét kezdjük enni
egymás testét. Két ős tradíció.
Százezer év. Az Alföld megint tenger,
a Himalájából dombsor maradt.
Sehol fa, fű, virág, állat vagy ember.
Szél fújta el az acélhidakat.
Pár millió év kell csupán s kidugja
a porból első zöld fejét a gyom,
és hirtelen kezdődik minden újra.
Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon.
A lét egyszerre iszony és csoda.
Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?

2018. augusztus 15., szerda

Victor Hugo




" Bizonyos gondolatok olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok, amelyekben - akármilyen a testtartásunk - a lélek térdre borul."

Gülch Csaba: Háztetők, ősz, angyalok

Roppan az öreg szekrény,
friss lepedő illata tölti be
a szürke estét, majd
a csend, akár a nem várt
tavaszi eső, mindent elborít.

Beszökik a párnák alá,
s a finoman megrakott
álmok réseibe fészkel.
Aztán az egymáshoz nőtt
háztetők békéjét zavarja fel.

Halk szélsusogás borzolja
az égre feszített
angyalszárnyakat.

Isten szelíd illatát őrzi az ősz,
a földre hullt színek arcát betakarják.
Látlak. Az eső halk muzsikája
meg-megérinti édes mosolyodat.

Mindent felold most az elmúlás,
a végső fájdalom szent ritmusára.
Ne higgy a csorbult csillagoknak!
A Hold letisztul arra az éjszakára.

Bella István: Csak aki olyan fiatal

Csak aki olyan fiatal,
hogy testétől meggyullad inge,
tetteinek is szárnya van,
és tüzes nyílként elrepülne,

Csak aki olyan tiszta már,
hogy a levegőn is átverődik,
húsz évén, táltos paripán
rugaszkodik tágas mezőkig,

Az érzi csak, micsoda súlyos
ragyogás forr a mellkasunkhoz,
milyen óriás szerelemmel

szül minket naponta ezerszer
szebbnek, merészebbnek a század:
hogy elfogadhasson fiának.

Charles Haddon Spurgeon




„ Ha Isten könnyet helyez a szemedbe, az csak azért van, mert a szívedben szivárványt akar kifeszíteni.” 

Petőcz András: És akkor csend lesz

Lebontok mindent,
amit felépítettem.
Mindent lebontok.

Szétporlad a kő is
a kezemben.
Szaporodnak a gondok.

És kiabálok, mint aki fél!
A sötétből előbújnak
az árnyak.

Valaki itt van, helyettem beszél:
rég ismerője
a halálnak.

És annyira remeg,
olyan
bizonytalan!

Mint a kapualjban
megbúvó
hajléktalan.

Szétszedek darabokra
mindent!
A szavakat. A szavakat.

Márványtáblát gyúrok, és kivések,
hogy elfödje végre
az arcomat.

És akkor csend lesz
bennem is,
meg a külvilágon,

és véget ér majd
akkor
a pusztulásom.

2018. augusztus 13., hétfő

Lydia Harris




" Az imádság egy megfizethetetlen ajándék, amit adhatok." 


Kálnoky László: Néma párbeszéd

Hangot vél hallani, fölkel a vacsoraasztál mellől.
Semmit sem felel a nyugtalanul kérdő szemeknek.
Kilép a szabadba, keresés nélkül is tudja az irányt.
A gyéren szűrődő holdfényben arrafelé veszi útját,
ahol szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Megáll a ház mögött, kisvártatva előlép, akit nem ismer,
de mégis vár, valami sötét lebernyeges,
formátlan alak vagy árnyék:
az a visszatérő látogató, aki nem szól soha,
tán nincs is szólni ajka, mégis érteni minden szavát:
„Ott voltam. El ne feledj engem, aki mindent láttam, mindent
tudok.

Nem gyűlöllek, mégsem lehet mentségedül semmit se mondanom
bíráid előtt, akik a zöld posztóval bevont
hosszú asztalnál fognak ítélkezni fölötted.
A mulasztás bármi gaztettnél gonoszabb lehet,
és te ebbe a bűnbe estél."
Már nincs sehol, csak a sötét levegő zúg nyomában.
Csak a vadlibák hallatják a magasban hangjukat,
csak a szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Vacsorája még ki se hűlt, mire visszatér.
De nem eszik belőle.
Poharát teletöltik, koccintanának,
de ő csupán mímeli az ivást.
A nem kívánt látogató akármikor eljöhet.
Néma hívása meg nem tagadható parancs.
Néma vádja sötétben lobbanó igazság.
S amit ő válaszolna, nem lenne több
némán dadogó beismerésnél.

Raffai Sarolta: Könyörgés

Egy tenyérből másikba. Billeg
le-fel a fél világ velem.
Hát méregess — óvjál te jobban,
mint magam megőrizhetem.

Tenyeredből a tenyeredbe.
Alig érinthet bármi más.
Ha senki, te tarthatnál vissza
egységbe zárva, így vigyázz,

így félj, ítélj: emberré rendezz,
széthulltam volna védtelen.
Maradj még, óvj annál is jobban,
mint magam megőrizhetem.

Hornik György: Dicséret












Minden dicséret Istené legyen,
Ezt zengje minden, völgyön és hegyen,
Patak, s folyók vize, amint csobban,
A drága Nap lángja, amint lobban.
Égbolt azúrjának mosolygása,
Ifjú szívek édes vallomása,
Lágy, hajnali színek ölelése,
Fecskeszárnyak könnyed lebbenése.
Napsugarak kecses tánca a tavon,
Szőllőgerizdek a hegyoldalon,
Csillogó harmat színes virágon,
Madarak dala zöldelő ágon.
Boldog álmok csodálatos éje,
Távoli csillagok fényzenéje,
Csodás illat, amint szerte árad,
Virágszívből buzgó imádat.

Mezey Katalin: Recept

Üljünk halálunk percéig
a képernyő előtt,
nézzük a
legújabb divatot.
Ha szerencsénk van,
nem a mi ajtónkon
tör be a vihar,
és nem a házunk sarkánál
fordul be
az intelligens rakéta:
valamelyik
szomszédnál kopog.
Halálunk percéig
van időnk,
hogy figyeljük.

Kálnoky László: Kiszorítósdi

„Egy gondolat bánt engemet!"
Illetve, több gondolat bánt, de most ez az egy
nyomul előtérbe. Eszembe jutott ugyanis,
hogy ha egy versem valahol megjelenik,
mindig kiszorít valami idegen írást, költeményt vagy prózát,
ami különben éppen ott jelenne meg.
No jó! Mondjuk az is megjelenik az illető sajtóorgánum
következő számainak egyikében, esetleg egy másik lapban
vagy folyóiratban. No de akkor éppen az szorít ki valami mást,
amit én szorítottam ki előzőleg. Persze,
ami ekkor szorul ki, esetleg mégis megjelenik
ugyanannak a lapnak egy későbbi számában
vagy egy másik helyen. De a végtelenségig
nem mehet így, lévén a folyóiratok,
heti- és napilapok terjedelme véges.
Ügyhogy a végén valami végképp kiszorul,
soha nem jelenik meg sehol, és a folyamat elindítója
eredetileg az én versem volt; személy szerint
én magam. Tehát minden megjelenő írásommal megkárosítok
valakit erkölcsileg és anyagilag, pedig eszem ágában sem volt
ártani neki, ő meg nem tudhatja, hogy végeredményben
miattam szorult ki, annyian szorították ki utánam sorra egymást.
Lehet, hogy egy férfinak vagy nőnek az életét
mentette volna meg az a néhány száz forint,
amit végül is nem kaphatott meg, mert a sehol meg nem jelent
művekért tiszteletdíj se jár. Én meg úgy teszek,
mint aki eldobja a banánhéjat, továbbmegy,
más pedig elcsúszik rajta, és kitöri a nyakát,
mikor a tettes messze jár. Soha tudomásomra se jut,
hogy voltaképpen gondatlanságból okozott emberölést követtem el.
Eleszem mások ételét, eliszom italát, elszívom levegőjét.
Igaz, ők is megtennék velem ugyanezt, ha tudnák.
Ártatlan bűnösök, tiszta kezű zsebtolvajok,
érzékeny lelkiismeretű bérgyilkosok vagyunk! Mi mások?
Bocsássatok meg, kiknek kárt okoztam!
Támadjatok fel halottaitokból, kiket könnyelműen megöltem,
idióta módján, ti félreismert lángelmék,
egymásba mosódó arcú, veszélyt nem is gyanító ismeretlenek!