Takács Zsuzsa: A Meztelen Király

                     Hódolat Arany Jánosnak

Lementem a pincébe a kerékpárért.
Kezem épp a kapcsolót kereste,
amikor valaki megmarkolta a vállam,
nem engedte, hogy meggyújtsam a villanyt,
és a sötétben a rokonának nevezett.
Borulj le és imádj! – parancsolta.
Hol ordított, hol suttogott, hol reszketett.
Fölismertem kénes leheletéről: ő volt
a Kísértő, ő volt a Meztelen Király.

Teleragasztotta plakátokkal a Várost.
A templomtoronyról a keresztet letörte.
Sámándobokat rendelt és lőteret.
A temetőkbe bevette magát: riadót
fújt, és utolsó ítéletet hirdetett.
Bevette magát sötét gondolatainkba.
Hol ordított, hol suttogott, hol reszketett.
Kiben is bíznék, ha nem, véreim, bennetek?
Vérszagra gyűjtötte éji vadjait.

Kempis Tamás

„ Az alázatosság és az önismeret biztosabb út Istenhez,

mint az elmélyült tudós kutatás.”

Seléndy Balázs: Te

Te,
aki bennem élsz és akihez
hasonlítani akartam…

A tükörbe nézve látom
nem tudtam kis jómagam
a Te képedre átkovácsolni,
az Egészből mindig csak
a Részt láttam, ahhoz idomultam.

Lehettem volna jó,
de csak jócska lett belőlem,
lehettem volna patyolat-fehér
és szürke lettem,
ha adni akartam, csupán
elegemre figyelve tettem, biztosítva,
hogy még tartalékom is maradjon,

bízni akartam, de magamat vaksin odaadni
aligha mertem,
ha megbocsátani s felejteni akartam,
haragomat csak elrejteni tudtam,
s ez most őrli azt, aki
megérdemli: engem;

ha lehettem volna
mosolygóan szerény,
az alázatot, mint lebbenő köpenyt vettem fel,
a legkisebb szellő érintésére
megmutatkoztam magam
szégyenletes
kicsiségében.

Ó,
amint annyiszor kértelek,
most is kérlek ujra:
Te, aki bennem élsz,
Te, aki a hegyen hozzám is beszéltél,
Te, a Könyörületes,

szabadits meg engem
magamtól !

Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

Látod, már nem is veszlek észre,
úgy jársz-kelsz csendesen -
nem csábítasz a széptevésre:
épp csak vagy, kedvesem.

Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
test álma, lélek pihenése:
vagy hő nyaram és hű telem,
úgyhogy már nem is veszlek észre.

Hiányozz, mint ha álmom, étkem
cserbenhagy csendesen -
hogy ne maradjál észrevétlen,
szakadj el tőlem, kedvesem.

És kóboroljak és vacogjak,
mint egy gazdátlan háziállat,
ki nem vár mást, egy falatot csak -
és hadd higgyük, hogy megtalállak.

Pataki István: fénykép

nézd kislányom
ez a költő bácsi volt
őrülten szerelmes anyuciba

akkor miért nem ő lett az apukám

tudod kislányom
a költők általában
haláluk után
érnek valamit
akkor meg már
nem akartam hozzámenni

Pataki István: helyek

nézem az asztalt
a teraszon
ahol ültünk
üresek a székek
a te helyedre ülnék
hogy lássam magamat
ahogy néz téged

Boda Magdolna: ( protokoll )

Mielőtt közétek mennék,

megigazítom érzéseimet

és sminkemet.

Géczi János: Mi lenne, Uram?

Mi lenne, Uram?
Itt állok ezzel az irdatlan súllyal.
Mi ez, amely a testemben a kilókon kívülre rekedt?
Ahogyan átjársz rajtam, mint tekintet az űrön,
nevetni nem tudok a bénaságomon,
pedig tárgyára talált és láthatóvá tette azt.
Ügyefogyott és kompakt testtömeg?
Én? Minek?
Átpréselődni a dolgokon, mint a rácson,
egy darabot az egészből elvíve, a macska eloson.
Mi lenne, ha bottal ütnék reá?

Rázkódva húzódom fel a magasba,
mint a falak közrefogta levegő-oszlopban
a mesterművűre kovácsolt páternoszter.
Avagy az lenne a mélység?
Válaszolsz, Uram?

Ilyés Krisztina: felejtés

utánad
rohantam az esőben
esernyő nélkül
jobb lett volna ha
máshol kereslek
az esőkarcolások
tetovált helyében
sem maradt nyomod
utánad
dobtam az emlékedet
hallgattam amint belecsobban
a legkisebb tócsába
ott melletted

Ilyés Krisztina: utánad

kiáltottam hogy várj de
látod megcserélkezett
Nap és Hold
és nincs eső sem tócsa
emléked árnyékként
futott utánad
csak az van amit odébb letettél
egy darab magam

Böszörményi Zoltán: Hullámok tükrében

Lengened kell, akkor is,
ha már nem leng senki sem,
s hullámok tükrébe meredve,
újra s újra,
muszáj vallatóra fognod a végtelent.
De ha a meddő próbálkozások órája lejárt,
s a kérges gond fölé zömök felleg hajol,
látod-e, mit vontat:
gyermekkori emléket,
meg nem valósult tervet,
halakkal teli tengert,
halk reményt,
talán sápadt hiányérzetet,
áttetsző sejtelmeket?
Hányszor mondtad,
magadba botolva:
ha nem lehet,
hát nem lehet!
(Az elérhetetlen amúgy is naponta ingerel.)
És mégis,
többször tapasztaltad már,
küszöbödet átlépi a folytatás.
Hisz akkor is,
ha úgy véled, már nincs tovább,
tervezned kell az acélszürke mát.
Percet sem törődnöd azzal,
hogy az elmúlásnak is,
mint minden jónak,
egyszer el kell múlnia.

Tamás Menyhért: Szegélyezd

Szegélyezd magad, lélegezz reggelt,

ölelj magadhoz mindent, ami még

ölelhető, túlnövi emlékét, visszaszól,

vissza mer szólni a pusztulásnak,

gyökérré, magvak mélyét vigyázó

gyökérré nyújtja a kezed – élőn szólít,

játszunk otthont; megmaradást!

Petőcz András: Találkozás a Kastélyban

Valaki arca feltűnik ismét, valamikor.
És újra összekapcsolódnak a tekintetek.

A macska elfordítja a fejét, nincs jelen.
Senki nem mozdul. Csak a remegés.
Csak a remegés a kézfejekben, csak az.

Olyan, mintha soha, semmi. Mintha álom.

A kandallóban lassan kialszik a tűz.
A költő nem néz idegen arcba, idegen
pillantásokat nem kutat, nincsen semmi.

Valaki arca valahol, mintha még realitás.
És újra, egymásba, mert idő sincsen soha.

A macska a költő lábaihoz dörgölődzik.
Nem keres megnyugvást, nem nyávog.
Ijesztő a hallgatása. Ijesztő a csend.

Mintha álom lett volna, valaha, valami.

A költő hallgat, tehát a Kastély csendes.
Valami elveszett. Ebbe a veszteségbe nem,
nem lehet belenyugodni semmiképpen.

Valaki arca majd sokára, talán csak éppen.
Talán csak véletlenül, újra, sokára, sohasem.

A macska és a költő együtt, összetartoznak.
Mozdulatlan minden, semmi nem történik.
A kandalló üresen ásít. A költő néz maga elé.

Nem keresünk semmit ott, ahol nincsen semmi.

A macska felkapaszkodik a költő nadrágján.
Miközben ő maga sem létezik, ott, a Kastélyban,
és az árnyéka is eltűnt már rég, hónapok óta.

Valaki arca feltűnik ismét, valamikor.
És talán összekapcsolódnak a tekintetek.

Somlyó Zoltán: Még nem...

Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...

Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött...

Ó, ez még nem sirás!
De már nem nevetés...
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés...

Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett...

Petőcz András: A tengerre néző szoba

  A teraszról messzire,
  távolra lát, aki vágyik
  távolra látni, messzire, messzire.

  Lábad előtt a part,
  a `plage`, rajta elnyúló
  testek, hívnak, hívogatnak.

  Nem térek vissza.

  Látom a napsütést,
  a partot, a tengert,
  de `az` a szoba már nem az enyém.

  Nem térek vissza, sohasem.

  És `az` az ajtó, amelynek
  kulcsa már nincs a kezemben,
  a hátam mögött csöndesen becsukódik.