Gyurkovics Tibor: A város pillanata

Fölszállanak a szívembe a színek
ahogy Veszprém tetőit bámulom
csontváry-kék egekre kifeszítve
lebeg könnyedén a nehéz Bakony

És percről percre változik a kép
a kékvörös most ólilába vált át
a kétméteres kis kőbalkonon
ki-ki siratja önnön ifjuságát

Egy lánnyal állok itt örömösen
szeretem őt bár nem is ismerem
ő azt siratja ami még lehet
magam meg azt ami már elveszett

Egymást siratjuk Egy madár huz át
talán ez is maga az ifjuság
a lány meg nézi a vörös eget
ahogy föllángol – mivel este lett

Aztán csak állunk mint a kőkirályok
Fölöttünk István és Gizella hallgat
siratjuk a leendő ifjuságot
siratjuk az elveszett birodalmat.

Gellén-Miklós Gábor: Mélységes mély

a magány kútja.

Belezuhansz.

Újra meg újra.

Bárdosi Németh János: Kezed simítva

Egy terített asztal a nyári verandán
betűző napfény a kertből
fák arany lombjai közt,
intés a távozó barátnak
a vonatfüst fehér fellegébe,
fillérek közt is a boldog élet,
a rokonság meleg ölelése,
szád szamóca-íze,
nyarak és szelíd őszök
gyümölcsös tálak teljessége
aztán a tél, mint álomi táj,
kék hó az ablak alatt
emlékek köd-subáival,
versek ünnepi muzsikája
a mazsolás fehér kalácshoz,
ez tör föl, ahogy húnyt szemem mögött
kezed simítva emlékezem .

László Noémi: Édes Erdély

Az én falumban dombon van a temető.
Fehéren száll a mennyekbe a kő.
Fekete asszony húz az úton szekeret.
Kikericsek alatt pihen a szeretet.
A szépség az, amit az alkalom kíván.
Szorosra kötözik a lányok derekán.
Cifrázzák mellen, háton, kalapon.
Itt nem nőhet a gyom.

Az én falumban gólyák jönnek, fecske száll.
Fészket rak, mint a korán érkező halál.
Fiait naptól szédült léggyel eteti.
Tudjuk: ki alszegi, ki felszegi.
Vasárnap templomba megy a pocak.
Messziről látszik, melyik asszony dolgosabb.
Sarok kopog, kendő repül, boglár ragyog.
Fent: kopasz csillagok.

Az én falumban frissen hantolva a föld.
A szép, nagy ház egy-két gyereknyi űrt kitölt.
Udvara tiszta, az eleje takaros.
Csorog rá alkonyatkor a piros.
Az arcok sűrű kalácsmézbe mártva.
Aki máz nélkül él, marad magára.
Inganak kezek, lábak, mint a fű,
és ború a derű.

G. István László: Konvex tükör

Láttam sorstársam arcáról kiüresedni
a vonásokat. Egyik ránc a másik után
lett semmitmondó, fokozatosan kortalanodott
a bőrfelület. Az arc nem a halálra
készült, inkább a halál elől zárkózott
fényesedő ürességbe. Megszólíthatnám, gondoltam,
de a válasz nem nekem szólna, úgy beszélne
velem, mint mikor egy fejfájás
ellen védekezünk, szavakkal. Valami
szégyenféle is került az arcra, moly-vékonyította
szövet, rég elfeledett ruhák illatából.
A szégyen nem az arcról vallott, hanem
arról, aki nézte. Mondhatnád, hogy
akkor rólam, de én nem néztem, én csak láttam
az arcot, nézni nem volt erőm. Mondhatnád,
hogy a szégyen ellen védekezem, de bűntudatom
nekem tömjén és mirha, ha az utolsó
ítéletkor megszólítanak és elővesznek,
én semmit sem fogok tudni mondani.

Takács Zsuzsa: A Meztelen Király

                     Hódolat Arany Jánosnak

Lementem a pincébe a kerékpárért.
Kezem épp a kapcsolót kereste,
amikor valaki megmarkolta a vállam,
nem engedte, hogy meggyújtsam a villanyt,
és a sötétben a rokonának nevezett.
Borulj le és imádj! – parancsolta.
Hol ordított, hol suttogott, hol reszketett.
Fölismertem kénes leheletéről: ő volt
a Kísértő, ő volt a Meztelen Király.

Teleragasztotta plakátokkal a Várost.
A templomtoronyról a keresztet letörte.
Sámándobokat rendelt és lőteret.
A temetőkbe bevette magát: riadót
fújt, és utolsó ítéletet hirdetett.
Bevette magát sötét gondolatainkba.
Hol ordított, hol suttogott, hol reszketett.
Kiben is bíznék, ha nem, véreim, bennetek?
Vérszagra gyűjtötte éji vadjait.

Kempis Tamás

„ Az alázatosság és az önismeret biztosabb út Istenhez,

mint az elmélyült tudós kutatás.”

Seléndy Balázs: Te

Te,
aki bennem élsz és akihez
hasonlítani akartam…

A tükörbe nézve látom
nem tudtam kis jómagam
a Te képedre átkovácsolni,
az Egészből mindig csak
a Részt láttam, ahhoz idomultam.

Lehettem volna jó,
de csak jócska lett belőlem,
lehettem volna patyolat-fehér
és szürke lettem,
ha adni akartam, csupán
elegemre figyelve tettem, biztosítva,
hogy még tartalékom is maradjon,

bízni akartam, de magamat vaksin odaadni
aligha mertem,
ha megbocsátani s felejteni akartam,
haragomat csak elrejteni tudtam,
s ez most őrli azt, aki
megérdemli: engem;

ha lehettem volna
mosolygóan szerény,
az alázatot, mint lebbenő köpenyt vettem fel,
a legkisebb szellő érintésére
megmutatkoztam magam
szégyenletes
kicsiségében.

Ó,
amint annyiszor kértelek,
most is kérlek ujra:
Te, aki bennem élsz,
Te, aki a hegyen hozzám is beszéltél,
Te, a Könyörületes,

szabadits meg engem
magamtól !

Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

Látod, már nem is veszlek észre,
úgy jársz-kelsz csendesen -
nem csábítasz a széptevésre:
épp csak vagy, kedvesem.

Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
test álma, lélek pihenése:
vagy hő nyaram és hű telem,
úgyhogy már nem is veszlek észre.

Hiányozz, mint ha álmom, étkem
cserbenhagy csendesen -
hogy ne maradjál észrevétlen,
szakadj el tőlem, kedvesem.

És kóboroljak és vacogjak,
mint egy gazdátlan háziállat,
ki nem vár mást, egy falatot csak -
és hadd higgyük, hogy megtalállak.

Pataki István: fénykép

nézd kislányom
ez a költő bácsi volt
őrülten szerelmes anyuciba

akkor miért nem ő lett az apukám

tudod kislányom
a költők általában
haláluk után
érnek valamit
akkor meg már
nem akartam hozzámenni

Pataki István: helyek

nézem az asztalt
a teraszon
ahol ültünk
üresek a székek
a te helyedre ülnék
hogy lássam magamat
ahogy néz téged

Boda Magdolna: ( protokoll )

Mielőtt közétek mennék,

megigazítom érzéseimet

és sminkemet.

Géczi János: Mi lenne, Uram?

Mi lenne, Uram?
Itt állok ezzel az irdatlan súllyal.
Mi ez, amely a testemben a kilókon kívülre rekedt?
Ahogyan átjársz rajtam, mint tekintet az űrön,
nevetni nem tudok a bénaságomon,
pedig tárgyára talált és láthatóvá tette azt.
Ügyefogyott és kompakt testtömeg?
Én? Minek?
Átpréselődni a dolgokon, mint a rácson,
egy darabot az egészből elvíve, a macska eloson.
Mi lenne, ha bottal ütnék reá?

Rázkódva húzódom fel a magasba,
mint a falak közrefogta levegő-oszlopban
a mesterművűre kovácsolt páternoszter.
Avagy az lenne a mélység?
Válaszolsz, Uram?

Ilyés Krisztina: felejtés

utánad
rohantam az esőben
esernyő nélkül
jobb lett volna ha
máshol kereslek
az esőkarcolások
tetovált helyében
sem maradt nyomod
utánad
dobtam az emlékedet
hallgattam amint belecsobban
a legkisebb tócsába
ott melletted

Ilyés Krisztina: utánad

kiáltottam hogy várj de
látod megcserélkezett
Nap és Hold
és nincs eső sem tócsa
emléked árnyékként
futott utánad
csak az van amit odébb letettél
egy darab magam