2018. augusztus 29., szerda

Kiss Benedek: Én is és én se

1.

Nem félek Istentől, hisz ő az én Atyám.
Szomorú az, ha atyjától fél a gyermek.
Az emberektől tartok én, mert
homo homini lupus. Én is.

2.

Istennel semmi más dolgom,
halálaimat neki megvallom.
De ember ember nélkül
nem élhet, bárha fölfalják is. Én se.

Bárdosi Németh János: Elégia

Emlékeidet kaszáld halomba,
hogyha a fáradt, lomha
betegség szétrág,
legyenek előtted fák,
füvek, legelők,
a gyermekkor szép édene,
nyájas családi kör,
tűnt ifjúságod tájai,
versek varázsa
vagy szerelem szivárvány havasán
holdak, csillagok,
csalóka álmok,
munka, gond
és az embertelenség vadona,
véres háborúk
s te ezek előtt
emeld magad magasba,
soha ne hagyd abba,
hogy a gonoszok
ellened rontsanak,
mindig legyen partiok
amin kiköthetsz,
egyetlen perc
a fájdalmas iszonyatban
és ember maradsz abban,
ki tudja végzetét,
hogy jön, megy a végtelenből
de előbb
elvégzi kimért dolgát,
mit istened bízott rád,
szántást, vetést,
egy tisztes fővetést
vagy egy gyönyörű füttyszót,
szívedből messze-hangzót!

2018. augusztus 25., szombat

Gyurkovics Tibor: Király










Nekem az élet minden perce fáj
hogy nem vagyok bíborfényű király
csak rejtett úr és halk lépésű herceg
és csak az tesz királlyá hogy szeretlek.

Seléndy Balázs: Korosodás

Úgy gondoltad, hogy a „korosodás” szó azt jelenti,
hogy néhány ránncal gazdagabb leszel és hajad megőszül,
de máskülönben megmaradsz többé kevésbé annak,
aki felnőtt életed zömében voltál.
Hát igen... engedd meg, hogy
mondjak neked valamit fimoman sejtető, gyengéd szavakkal:

GYÖKERESEN TÉVEDTÉL!

Az öregedés nem az, nem az egyáltalán!
A szó alatt az értendő, hogy
egy szerv hirtelen kijelenti, neki ebből elege van és mielőtt a hirből felocsúdsz
már itt a második, a harmadik,
s ha nem is mondják fel teljesen a szolgálatot, olyan kevés erő marad bennük,
hogy az élet a korlátozások
hosszú listája lesz,

tested olyan részei kezdenek fájni, amelyekről soha nem gondoltad volna,
hogy ezek fájni is képesek,

barátaid a föld alá potyognak, egyik a másik után,
a világ kiürül ismert dolgokból
és megtelik vad idegenséggel,
annyira, hogy úgy érzed, s joggal,
hogy egy tizenkétéves gyerek is többet tud róla,
mint te nagy tudásoddal és tapasztalataid özönével,

öregnek lenni azt jelenti, hogy megtanulsz egyedül élni
úgy, hogy ne érezd elhagyatottnak magad,
azt jelenti, hogy tanulsz alázatot, ha sok éved ellenére
még mindig nem tetted magadévá ezt,
az élet első fontosabb leckéjét,

igen,
de sokunk számára az öregedés
örömteljes várakozás is egy találkozásra Valakivel,
akinek Jósága
minden dolog és minden ember jóságát felülmúlja,

öregnek lenni azt jelenti, hogy tiszteled a jelent
és nézel a jövőbe ajkaidon a minden kor
ártatlanjainak
bizakodó mosolyával.

Károlyi Amy: Barátságos arcot kérek

Ha víz fullaszt,
ha tűz éget,
magánügy végkép,
ki mit érez.
Lángoló hajjal,
szemöldig vízben:
barátságos arcot kérek.

Gyurkovics Tibor: A város pillanata

Fölszállanak a szívembe a színek
ahogy Veszprém tetőit bámulom
csontváry-kék egekre kifeszítve
lebeg könnyedén a nehéz Bakony

És percről percre változik a kép
a kékvörös most ólilába vált át
a kétméteres kis kőbalkonon
ki-ki siratja önnön ifjuságát

Egy lánnyal állok itt örömösen
szeretem őt bár nem is ismerem
ő azt siratja ami még lehet
magam meg azt ami már elveszett

Egymást siratjuk Egy madár huz át
talán ez is maga az ifjuság
a lány meg nézi a vörös eget
ahogy föllángol – mivel este lett

Aztán csak állunk mint a kőkirályok
Fölöttünk István és Gizella hallgat
siratjuk a leendő ifjuságot
siratjuk az elveszett birodalmat.

2018. augusztus 22., szerda

Gellén-Miklós Gábor: Mélységes mély




a magány kútja.
Belezuhansz.
Újra meg újra.

Bárdosi Németh János: Kezed simítva

Egy terített asztal a nyári verandán
betűző napfény a kertből
fák arany lombjai közt,
intés a távozó barátnak
a vonatfüst fehér fellegébe,
fillérek közt is a boldog élet,
a rokonság meleg ölelése,
szád szamóca-íze,
nyarak és szelíd őszök
gyümölcsös tálak teljessége
aztán a tél, mint álomi táj,
kék hó az ablak alatt
emlékek köd-subáival,
versek ünnepi muzsikája
a mazsolás fehér kalácshoz,
ez tör föl, ahogy húnyt szemem mögött
kezed simítva emlékezem .

László Noémi: Édes Erdély












Az én falumban dombon van a temető.
Fehéren száll a mennyekbe a kő.
Fekete asszony húz az úton szekeret.
Kikericsek alatt pihen a szeretet.
A szépség az, amit az alkalom kíván.
Szorosra kötözik a lányok derekán.
Cifrázzák mellen, háton, kalapon.
Itt nem nőhet a gyom.

Az én falumban gólyák jönnek, fecske száll.
Fészket rak, mint a korán érkező halál.
Fiait naptól szédült léggyel eteti.
Tudjuk: ki alszegi, ki felszegi.
Vasárnap templomba megy a pocak.
Messziről látszik, melyik asszony dolgosabb.
Sarok kopog, kendő repül, boglár ragyog.
Fent: kopasz csillagok.

Az én falumban frissen hantolva a föld.
A szép, nagy ház egy-két gyereknyi űrt kitölt.
Udvara tiszta, az eleje takaros.
Csorog rá alkonyatkor a piros.
Az arcok sűrű kalácsmézbe mártva.
Aki máz nélkül él, marad magára.
Inganak kezek, lábak, mint a fű,
és ború a derű.

G. István László: Konvex tükör

Láttam sorstársam arcáról kiüresedni
a vonásokat. Egyik ránc a másik után
lett semmitmondó, fokozatosan kortalanodott
a bőrfelület. Az arc nem a halálra
készült, inkább a halál elől zárkózott
fényesedő ürességbe. Megszólíthatnám, gondoltam,
de a válasz nem nekem szólna, úgy beszélne
velem, mint mikor egy fejfájás
ellen védekezünk, szavakkal. Valami
szégyenféle is került az arcra, moly-vékonyította
szövet, rég elfeledett ruhák illatából.
A szégyen nem az arcról vallott, hanem
arról, aki nézte. Mondhatnád, hogy
akkor rólam, de én nem néztem, én csak láttam
az arcot, nézni nem volt erőm. Mondhatnád,
hogy a szégyen ellen védekezem, de bűntudatom
nekem tömjén és mirha, ha az utolsó
ítéletkor megszólítanak és elővesznek,
én semmit sem fogok tudni mondani.

Takács Zsuzsa: A Meztelen Király

                     Hódolat Arany Jánosnak

Lementem a pincébe a kerékpárért.
Kezem épp a kapcsolót kereste,
amikor valaki megmarkolta a vállam,
nem engedte, hogy meggyújtsam a villanyt,
és a sötétben a rokonának nevezett.
Borulj le és imádj! – parancsolta.
Hol ordított, hol suttogott, hol reszketett.
Fölismertem kénes leheletéről: ő volt
a Kísértő, ő volt a Meztelen Király.

Teleragasztotta plakátokkal a Várost.
A templomtoronyról a keresztet letörte.
Sámándobokat rendelt és lőteret.
A temetőkbe bevette magát: riadót
fújt, és utolsó ítéletet hirdetett.
Bevette magát sötét gondolatainkba.
Hol ordított, hol suttogott, hol reszketett.
Kiben is bíznék, ha nem, véreim, bennetek?
Vérszagra gyűjtötte éji vadjait.

2018. augusztus 21., kedd

Kempis Tamás




„ Az alázatosság és az önismeret biztosabb út Istenhez,
mint az elmélyült tudós kutatás.”

Seléndy Balázs: Te

Te,
aki bennem élsz és akihez
hasonlítani akartam…

A tükörbe nézve látom
nem tudtam kis jómagam
a Te képedre átkovácsolni,
az Egészből mindig csak
a Részt láttam, ahhoz idomultam.

Lehettem volna jó,
de csak jócska lett belőlem,
lehettem volna patyolat-fehér
és szürke lettem,
ha adni akartam, csupán
elegemre figyelve tettem, biztosítva,
hogy még tartalékom is maradjon,

bízni akartam, de magamat vaksin odaadni
aligha mertem,
ha megbocsátani s felejteni akartam,
haragomat csak elrejteni tudtam,
s ez most őrli azt, aki
megérdemli: engem;

ha lehettem volna
mosolygóan szerény,
az alázatot, mint lebbenő köpenyt vettem fel,
a legkisebb szellő érintésére
megmutatkoztam magam
szégyenletes
kicsiségében.

Ó,
amint annyiszor kértelek,
most is kérlek ujra:
Te, aki bennem élsz,
Te, aki a hegyen hozzám is beszéltél,
Te, a Könyörületes,

szabadits meg engem
magamtól !

Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

Látod, már nem is veszlek észre,
úgy jársz-kelsz csendesen -
nem csábítasz a széptevésre:
épp csak vagy, kedvesem.

Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
test álma, lélek pihenése:
vagy hő nyaram és hű telem,
úgyhogy már nem is veszlek észre.

Hiányozz, mint ha álmom, étkem
cserbenhagy csendesen -
hogy ne maradjál észrevétlen,
szakadj el tőlem, kedvesem.

És kóboroljak és vacogjak,
mint egy gazdátlan háziállat,
ki nem vár mást, egy falatot csak -
és hadd higgyük, hogy megtalállak.

Pataki István: fénykép

nézd kislányom
ez a költő bácsi volt
őrülten szerelmes anyuciba

akkor miért nem ő lett az apukám

tudod kislányom
a költők általában
haláluk után
érnek valamit
akkor meg már
nem akartam hozzámenni