Áprily Lajos: Ámulni még…

Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,

a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már – s itt volna már a végem?

Seléndy Balázs: Korosodás

Úgy gondoltad, hogy a „korosodás” szó azt jelenti,
hogy néhány ránccal gazdagabb leszel és hajad megőszül,
de máskülönben megmaradsz többé kevésbé annak,
aki felnőtt életed zömében voltál.
Hát igen... engedd meg, hogy
mondjak neked valamit finoman sejtető, gyengéd szavakkal:

GYÖKERESEN TÉVEDTÉL!

Az öregedés nem az, nem az egyáltalán!
A szó alatt az értendő, hogy
egy szerv hirtelen kijelenti, neki ebből elege van és mielőtt a hirből felocsúdsz
már itt a második, a harmadik,
s ha nem is mondják fel teljesen a szolgálatot, olyan kevés erő marad bennük,
hogy az élet a korlátozások
hosszú listája lesz,

tested olyan részei kezdenek fájni, amelyekről soha nem gondoltad volna,
hogy ezek fájni is képesek,

barátaid a föld alá potyognak, egyik a másik után,
a világ kiürül ismert dolgokból
és megtelik vad idegenséggel,
annyira, hogy úgy érzed, s joggal,
hogy egy tizenkét éves gyerek is többet tud róla,
mint te nagy tudásoddal és tapasztalataid özönével,

öregnek lenni azt jelenti, hogy megtanulsz egyedül élni
úgy, hogy ne érezd elhagyatottnak magad,
azt jelenti, hogy tanulsz alázatot, ha sok éved ellenére
még mindig nem tetted magadévá ezt,
az élet első fontosabb leckéjét,

igen,
de sokunk számára az öregedés
örömteljes várakozás is egy találkozásra Valakivel,
akinek jósága
minden dolog és minden ember jóságát felülmúlja,

öregnek lenni azt jelenti, hogy tiszteled a jelent
és nézel a jövőbe ajkaidon a minden kor
ártatlanjainak
bizakodó mosolyával.

Csoóri Sándor: Panaszos asszonyi ének

Nem tudok nélküle élni,
s nem tudok már vele sem.
Szívemben kőágyon fekszik
a megrontott szerelem.

Egyik nap bánata szépít,
másik nap menekülök.
Fehér liliomok közt
félek, hogy megőrülök.

Dalolva dőltem karjába,
lopnám most vissza magam:
Ha boldog nem lehettem,
hadd lennék boldogtalan.

Dsida Jenő: Az utcaseprő

Hajnal. Dúdolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szívemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos utcaseprő.
Oly tisztességtudóan köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
… Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos utcaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez…
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Gyurkovics Tibor: Az idegen

Nem írok neked. Nem beszélek.
Nincs semmi mondanivalóm.
Szeretlek, eszlek és föléllek
háromszázhatvanöt napon.

Megosztani még egy sziporkát,
fikarcnyi álmot sem tudok,
ezért, mint oduba a néger,
saját bajommal elbújok,

el saját feketeségemmel,
bőrömmel és szagommal el,
itt fal, itt szög, itt félelem van,
és nincsen senkinek se hely.

Julia Hartwig: (Az öregember...)

 Az öregember beleesett a sárba és hóba, feláll és
bocsánatot kér.
   Az öregember az orbáncfüves üveget a gyógyszertár
pultján felejtette, visszamegy és bocsánatot kér.
Az öregember feltolakszik a zsúfolt villamosra, alig
kap lélegzetet.
   Az öregember senkit sem rémisztget a halálával, senkivel
sem osztozik kétségbeesésében, és nem panaszkodik,
hogy számára előbb minden túl korán volt, aztán meg túl
későn.
   Az öregember emlékszik, hogy felültették egy úszó
jégtáblára, lehajították a szikláról, kitették egy lakatlan helyre,
vagy egy ólban hagyták, hogy megfagyjon. Az öregember
emlékezete az emberiség emlékezete.

Dabi István fordítása

Radnóti Miklós: Rejtettelek

Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szívemben,
s bordáid szép ívét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélegző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.

1942. február 20.

Hervay Gizella: Csend

Színeimet pazaroltam,
s most hűséggel visszatérek
a színtelen szavakhoz s
a szerelemhez.

Az igazi szerelem színtelen,
hallgatag, mint a hétköznapok.
Csak az énekel, aki vár valakit.
Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok.

Gyurkovics Tibor: Naphimnusz

Ahogy a fűben ülök és
az arcomat a napba tartom,
úgy töri át a napsütés
mintáival törékeny arcom,

hogy villogok és meredek,
a fényeken kiéleződöm,
úgy hordom ezt a meredek
hegyes ruhát, ami a bőröm.

Segítsetek! Sebesedem,
sokasodnak a fényes üszkök
madársújtotta testemen,
napok nyalábja, nem kell ütnöd!

magam magamtól szétesem,
mint lógó ember a kötélen –
eddig is csak egy képtelen
erőfeszítés adta élnem.

Pilinszky János: Akár a föld

Akár a föld, hol mozdulatlan

szárnyalok majd és porladok;

akár a víz, olyan közel van

a sírás ünnepélye. 

Kántor Péter: Ezután már egy más időben

                  Évának

Ezután már bárhova megyek,
bármi történik, bármit teszek,
házadon ablak már nem leszek,
s nem leszel ház, ha bújó leszek.

Ezután már semmit se együtt –
nem soroljuk, ez jó, ez rossz volt,
csak én: mikor szült, mikor őszült,
mikor a vizsgáira készült.

Ezután már csak alszol, alszol,
s ugyanazt álmodod örökké,
hogy mi nem cséplődünk törekké,
nem válunk zúzalék kövekké.

Ezután már egy más időben
ülök egy padon a Vérmezőn,
ülök, ülök, nélküledőben,
ezután már egy más időben.

1988. május

Radnóti Miklós: Őrizz és védj

Álmomban fú a szél már éjjelente
s a hófehéren villanó vitorlák
csattogva híznak messzi útra készen.

Úgy írom itt e lassu költeményt,
mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,
s ezentúl bottal írja verseit
szálló homokra távol Áfrikában.

De mindenünnen, Áfrikából is
borzalmas sírás hallik; rémitő
gyermekét szoptatja nappal, éjjel
szederjes mellén a dajka idő.

Mit ér a szó két háború között,
s mit érek én, a ritka és nehéz
szavak tudósa, hogyha ostobán
bombát szorongat minden kerge kéz!

Egünkre láng fut és a földre hull
az égi fényjelekből olvasó,
fájdalom kerít körül fehéren,
akár apályidőn tengert a só.

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!

Takaró Károly: Kérdések a Bibliában

" Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!" (1Kor 10,12)

*

Takaró Károly: Kérdések a Bibliában

Csoóri Sándor: Szőlőhegy, háború előtt

Akkor még nem volt háború
s nem voltak itt ez értelmetlen kövek és gerendák:
a pusztulás anyajegyével megjelölt romok –
A pincék homlokán, fönt, napóra villogott.

Egyetlen hosszú nap volt itt a nyár,
egyetlen hosszú nap volt itt az életem.
Ültem hullámzó cseresznyeágon, drótként kifeszült szeleken
s nem is emlékszem igazán:
gyerek voltam-e vagy madár.

Akkor még nem volt háború
s nem voltak halottaim, kik az idő törmelékei közt
feküsznek, mint a rongybabák –
Vasárnapló legények itták a vad novát
s nézték a csonka Holdat: isteni rézfokos volt,
melyet egy betyár az ég gerendájába belevág.

Akkor még nem volt háború
s nem kellett egyetlen szorongás
és egyetlen bosszú bűvöletében élnem –
Úszott a Nap a szarvasok szemében
s szép neve volt a Földnek,
gyermeki szép neve volt.

Birsalmasárga hegy, pincék és seregélyek,
a piros szőlővessző időmön átparázslik.
Mindenütt nyár van most is,
de ez már másik –
visszhangot keresek és társakat, hogy éljek.

Garai Gábor: Bizalom

Elmondja Sunyovszky Sylvia

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

/1964/