Én mindig csak túlélni akartam…
Feledni hátrahagyott gyermekkorom
magányba nyomorult csendjét, letenni
a gyökértelenség nehéz keresztjét,
s hinni, hogy a szépség – mint angyali
tükörkép – kívülről sosem látható,
hisz’ az bennünk ragyog.
Még felderengnek a régi reggelek,
mikor zöld csempés, steril szobám
rácsos ágyában kikötve, sebektől
szenvedek, s arról álmodom, hogy
egyszer majd… igen! Én is felkelek,
s az ablaknál állva végre csodálhatom
az ágak közt kacéran villanó fényeket,
a puha pázsitba nyíló százszorszépeket.
Én már akkor is túlélni akartam…
Hinni, hogy legyőzhet? minden nehézség.
S hogy ez a mindenség, mi körülvesz,
csak az erőmet próbálja, mert célja,
akarata van velem. Fény és árnyék
közt lebegtem, mégis választhattam:
rögös út, vagy sötét verem.
Én már akkor, ott, az Utat akartam,
mikor gyermekként rám nehezült
a magány. Ha féltem, a klórszagú
sötétség ölelt – nem volt ott Anyám.
Éjente idegen, beteg öregek
nehéz szuszogását hallgattam,
s közben kusza repedéseket
számoltam a kórterem falán…
de… hallottam azt is, ahogy
a túlparti fák szelíden
átsusognak a Tiszán.
Én később is túlélni akartam!
Mint a vágy, mely nem ismer határt,
belefutni a nagyvilágba, hinni Istent,
Igazat, Szerelmet, Családot, Hazát!
Ki jó volt hozzám, azt szívembe zártam,
de próbáltam szeretni azt is, ki becsapott.
Ahová léptem, szavakat tereltem,
mögöttem csak a csend hagyott nyomot.
Sokszor csak túllépni akartam…
de rájöttem: minden lépés erőt adott.
Utamon járva, de sokszor elestem!
De felálltam, s újabb rögöket kerestem,
és áldottam mind, ki kezembe mankót adott.
Fény és árnyék kísér ma is. Út és verem
olykor majdnem összeér. Nem mondja
senki, hogy jobb lesz a holnap, nem tudni
azt sem, meddig kínoznak a tegnapok.
De kárpótol mindenért a tudat, hogy érhet
bármi, én akkor is egy igaz Úton haladok.
Hiszem, hogy Isten szolgája vagyok.
