Rakovszky Zsuzsa: Éjszaka

Mióta elhagytam magam,
se gond, se baj már nincs velem.
Van poharam, van kanalam,
asztalom, ágyam, istenem…

És van az ablak, van a rács,
négyzetháló mögött a nap,
pirosan hűlő faparázs:
az alkonyat, a pirkadat.

Közbül az éjszakai ég,
szappanhártya duzzad a drót
szemei közt, holdbuborék
száll, míg gyűröm a takarót.

Az esti altatóadag
nem irtja ki tőből a kínt,
besöpri csak az öntudat
szőnyege alá. Odakint

folyosók, percegő halott
ívfény. Nyitott szájjal, csukott
szemmel fekszünk, kik a valót
elrúgtuk, parttól csónakot,

s ahogy magába lemerül
elménk, a világról levált
eszméink hemzsegik körül,
méhraj virágzó körtefát.

Az eszelős gyermeki vád,
a sérelem, a félelem,
a bűn, mely szétfut a világ
terein mint történelem,

bennünk rejtve erjed a zárt
térben, hangyasav, mit az ész
termel, hogy szétmarja magát.
Magunk vagyunk a repedés

énünk falán, amelyen át
elszivárgunk, ledugaszolt
palackból lassanként. Levált
szemlencse néz minket, a Hold.

Egyed Emese: Sírhatok

Tudom, hogy feltámadtál nékem is!
Titkokat súg megfejthetetlen szellő.
Körülvesz a csönd, új tavaszra vártam:
sírhatok végre tiszta sugarában.

Tudom, hogy feltámadtál értem is.
Visszaveszed a keserű pohárral
a jóvátehetetlen tévedést,
hogy nevem égi nyír törzsébe vésd.

Tudom, megváltasz mégis, engem is,
elfogadod az áldozatot is,
hagysz visszatérnem közeledbe is,
megmutatod az útjaidat is.

Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

Takaró Károly

Istentisztelet

*

" ... az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy."

(Jelenések könyve 3,1)

Váci Mihály: Végül

 Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell,
hogy legalább a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják!
– s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék.
Megszelídül a magánytól,
s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?!
– Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást,
azt, ami van, és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
– azt se, hogy szeressék.
Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

Váci Mihály: Nehéz a szívünk

Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
Jobban kellene szeretni magunkat,
hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.

A szíveink egymásra zúzva hulltak,
eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
Sebeinkért szeretjük már a múltat;
és a jövőt: - lesz mit felemlegetnünk.

Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak

ütése alatt ragyog a szerelmünk.
Egymást szeressük már - ne csak magunkat
Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.

Mezei Katalin: Egyedül

Szíveden átfúj a szél
vitorlát nem bont a hajnal
hányódsz harag-tengeren
és kikötő nem marasztal.

Kérte anyád, a napod
soha ne múljon el haraggal
hajnalba olvad az éj
és nincs, aki megvigasztal.

Anyát, vagy Istent hívhatsz
míg meg nem fordul az átkod
s szíved irigység foglya
nem lehet hited, barátod.

Csordás János: Nekrológ helyett

Csak összeesett s két nap múltával eltemették
Tíz ujjamon számlálhatom akik elsiratták
„Nem nagy eset, megesik mindenkivel,
az élet megy tovább" — efféle közhelyek.
„Eleget élt, hol leszek én 78 évesen?"
s még más efféle közhelyek:
„Dolgozott más is, szobrot állítsunk neki?"
- hallom a kérdést
s arcomon mint jégcsap merevül a könny.
Félretehetem-e személyes gyászom?
Profi sírásóként elintézhetem-e?
Nem !
Valaki a szívemen
faragja országnyi szobrát
„a mezei szorgalom"-nak, a névteleneknek,
a nem-Napoleonoknak,
a nem-Dávid királyoknak,
a nem-Mózeseknek,
de a sok kicsi asszonynak, nőnek,
a mezők névtelen lányainak,
margarétás kis hercegnőknek,
a citera-szívű asszonyoknak,
a gyönyörű Annáknak, Máriáknak —

Aknay Tibor: Találkozás a hazával

A megálló tövénél ült mereven,
mint valami Buddha (re)inkarnáció.
Kicsi volt és sajnálni való.
Nyakába csöpögött a hólé,
– vallatott rabra a jeges víz… –
Először gyermeknek véltem,
aztán megláttam üveg bőrén
átkéklő erei sorsmintázatát.
Kerestem az arcát, a szemét,
de mereven, szinte kataton
reménytelenséggel meredt
a síneken túlra, hol csapatnyi
galamb egy eldobott kenyérért
űzte, kergette egymást.
Eltűnődtem, hogy ez az ember,
kit elrejt előlem
mocskos rongyai halmaza,
hogy ő is… a haza?
Hogy talán szólna még,
de már szava sincs,
hogy mindegy, ütik vagy simogatják.
Mintha érezte volna, hogy nézem,
még kisebb lett, még nyomorultabb.
És ahogyan őt a rongyai,
engem úgy takart be a szégyen.

Tamkó Sirató Károly: Öt kis madárka

Összebújt öt kis madárka.

Nem zavarja őket semmi.

Suttogó hangjuk csicsergi:

mégiscsak szép, mégiscsak jó

apró kis madárnak lenni.

Gál Éva Emese: Téli fohász

White Arrows

Az ég a hómezőre térdepel,
és fohászában szinte köddé válik,
hogy a magasság hol kezdődik el,
s hol folytatódik végtelen halálig,

 most épp oly láthatatlan, mint a csend,
melyen átnyilall a hó roppanása,
ahogy a rászakadó végtelent
vakon méri, és jajjal fölvigyázza.

Az életünk ilyen bizonytalan.
Nem látjuk át, csak vonszoljuk a terhet,
melynek ködön túl folytatása van,
mert részei vagyunk a végtelennek,

de soha nem tudjuk meg, hogy miként
változtat nyomorunk az égi renden,
mit tesz a parányi a mindenért,
és sorsa miért fellebbezhetetlen?

Az egész is oly kiszolgáltatott
a résznek, mint a rész a mindenségnek,
amit teljessége cserben hagyott,
hogy megjátssza a tökéletlenséget,

és így lesz a hiány tökéletes?!
A hómező gerince roppanása
alig remegteti meg az eget.
A végtelen a véget meg se látja.

Mesterházy Balázs: …nagyot öregszik

Mindig van egy adott, jól meghatározható pont,
amikor hirtelen egy nagyot öregszik az arc.
(Nem, nem arról van szó, hogy ritkán látlak.) Torzul egyet,
bár még felismerhető marad, de a struktúrája egyszerűen
más lesz. Olyan innen már nincs visszaút-jellegű (ha már
ennyire érdekel és kérded). Talán azt mondanám: roggyan
egyet. Persze még emlékeztet a régi formájára, csak
már kimondottan látni, hogy aminosavak és fehérje és
végesség és a reggelek. csak ismétlődnek, és amikor
egyedül ébredek. (én tudom a napot, amikor arra
keltem, hogy megöregedett az arcom.) Most
akkor hogyan vagyok? A valóság (nem tagadom) sokkal
előrébb jár a vártnál: azt dúdolom, hogy „az, ami egy,
annak soha nincsen párja.” (Kellemes idő volt, az égbolt
tiszta – ez anticiklon lesz – gondolom – a páratartalom
alacsony, hajnalban 12 fok, tiszta égbolt.) Nem akarom
látni, hogy milyen vagy most.

Mesterházy Balázs: Háton

A kezemet az ég felé nyújtom. Nem célzok,
csak emelek. Ha az égen egy tükör volna, úgy lennék meg
benne, ahogy kígyó módra, a gerinc tengelye köré folyva
mozgok. A csípő, a derék és a széles hátizom kirajzolta
forma hajlataiban talán még látszanak is az áramlatok.

Háton úgy kell, hogy a vízen fekszel, nem túl mélyen.
A fej kicsit megemel, így csak néhány csepp esik
rá az arcodra. Az is leginkább a saját kezedről.
Fújni kell kifelé a levegőt, így az orrba sem megy bele,
főleg, ha van hullám. Belehozza ugyan egy kicsit a hajat
a homlokba, de az arc falán szépen levonul a víz.

Ahogy az ég irányába áll a csapás tetején a kezem
(a mutatóujjam csak enyhén előrébb), mintha éppen
megteremteném az eget. (Múltkor láttam egy képen,
pont így kell. Ezzel már tovább lehet menni.)

Felettem nincsen tükör, csak a mai felhők. Cirrusok.
A cirrus jelentése hajtincs. A cirrus fehér, vagy ezüstös színű,
rostos-fonalas szerkezetű, magasan képződő felhő. Önárnyéka nincs,
mivel apró jégkristályokból áll, amelyek egymástól távol („ritkásan”)
helyezkednek el. Ez az oka annak, hogy
a legtöbb cirruson már majdnem át lehet látni.

A kezemmel az ég felé nyúlok, az egyik ujjam enyhén
előrébb, jégkristályos szerkezeteket karcolok meg vele.
(A jég a víz tizennégy szilárd fázisának a neve.)
Háton valamiért eleve számolom a csapásokat.
Más úszásnemben soha. Meg kell szokni a pózt, hogy
majd könnyebben menjen. Mennyi van még hátra végtelenig?

Biblia

„ Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban." 

(Róma 8:38–39)

Tadeusz Różewicz: Nevetés

A kalitka oly hosszan volt zárva
hogy végül kikelt benne egy madár

a madár oly hosszan hallgatott
hogy a kalitka végül megnyílt
szétrozsdált a csendtől

a csend oly hosszan tartott
hogy a fekete rudakból végül
nevetés fakadt

Zsille Gábor fordítása