Birtalan Ferenc: A törpékben az a rendes

Egy gyerek, ha megnő,
mindent elfelejt a magasban.
A törpékben pont az a rendes,
hogy nem akarnak elfelejteni.

Aztán, ha megöregszik az ember,
begörbíti a hátát,
úgy próbál újra kicsi lenni.
De az már nem az igazi.

Birtalan Ferenc: Letépős

Egyszer én is verset írtam,
és megmutattam Apának.
Azt mondta:
hmm... érdekes... meg, hát...

De nincs igaza,
mert nem hallotta,
amikor összevesztem a tulipánnal,
és igazából mérgemben írtam
azt a letépős verset.

Birtalan Ferenc: Ka-ke

Mikor egészen kicsike voltam,
a Napot Napocskának,
a kereket kerekecskének,
a lovat lovacskának becéztem.
De az olyan gyerekes.
Aztán a szür nadrágot akartam felvenni,
és Mama csak értetlenül nézett.
Amikor a tar lepről meséltem,
amit a kertben láttam,
már Apa is méregetett.
Ezek után ebédelni sem volt kedvem.
Mondtam, egye meg az ubort a kecs,
mert minden szavam egy tüs,
hogy csípje meg a csó,
vagy az a másik lopós madár
az egész becézgetősdit!

Birtalan Ferenc: A nyomaték kedvéért

- A mi családunkban mindenki egyenlő.
  Morzsi kutya, Nagymami, Mama,
  Te is meg én is.
Apa ezt sokszor elmondja nekem,
a nyomaték kedvéért,
hogy vegyem tudomásul.

Birtalan Ferenc: ?

A levélre, hogy szeretem,
Réka azt válaszolta,
ne hülyéskedj,
maradjunk barátok, mint eddig.

Tegnap egy tolltartót kaptam tőle,
mert neki, vagy húsz darab van otthon.
Persze a levél előtt is volt,
és csak nekem hozott.

Birtalan Ferenc: Míg megnövök

Engem ne emeljen a magasba senki,
ha nem tud addig tartani,
míg tényleg megnövök.
Guggoljon ide mellém,
ki nem csak hallani,
de érteni akar,
hogy közel legyen a szívdobogásunk.

Birtalan Ferenc: Töprengő

Egészen más
Kiskati szeme, orra, szája
pontosan olyan, amilyennek lennie kell.
Érthető, hogy szerelmes vagyok Kiskatiba.

Az én szemem, az orrom meg a szám
egészen más, mint az övé,
és mégis azt mondta,
hozzám jön feleségnek.

Birtalan Ferenc: Valamit mondanék neked

Valamit mondanék neked.
Valami szépet,
hogy minden fontos itt
hogy kell az ének,
és érdemes volt
- ellenünk hiába tört akármi -
ezt a reményt hazudó
márciust kivárni.

Valamit mondanék neked,
ameddig szólni szabad,
amíg az ibolya-égre
a halál ki nem tagad,
s pecsétjét szánkra üti
a kozmikus csöndnek.
Valamit mondanék neked,
ha a szótól lenne könnyebb.

Valami titkot mondanék.
Csak én tudjam s te tudd.
De lesz-e hírvivő szél,
s ha lesz, füledbe jut?
S ha hallod, érted-e,
miért vacog, remeg
ez a nagyfiú-költő,
ha valamit mond neked?

Birtalan Ferenc: Kiszámolásig

hogy mitől ilyen ez a novemberi reggel
nem tudom
talán az esti zümmögés utóhatása
talán a köd mögüli fény
vagy mert szél se sír a rossz ajtó alatt
ahogy gyerekkoromban kályhaszó
tutulnak az ördögök mondta anyám
akolmeleg volt ringató

mit kamra mélye rejt
most elvagyok
a derekam fáj ugyan
de pulzusom szívem nyugodt
rossz gondolat se bánt
az agy kémiája
közömbösség a megszokott iránt
elfogadom mit nem lehet
az elmúlást magányt

a nap előttem
történhet bármi még
e csöppnyi fény
estig minden bajt kivéd
délután lefekszem
a suliból megjön a lányom
s miként ha velem van
a szokott tervben
sétára invitálom
nem baj ha nem megyek
kérdi aggódón-figyelve
meg ne bántson
ugyan mondom
pihenj nyugodtan persze
Cicám kis bolondom
felnőtt ennyi
hiába fáj
kell hogy magává akarjon lenni

rozsda mindenütt
amolyan halálnyom
nem taszít kicsit lever
unja a város is ásít
november középső vasárnapja jön
se ring se meccs
levelek potyognak szél piheg
várunk a kiszámolásig

Csoóri Sándor: Reggel a kertben

- csonka szonett -
  
Nyílik a reggel, mint a boltok
és minden itt van, ami kell nekem:
akácfa, bodza, zsörtölődő dongó
s a domb árnyéka nyitott könyvemen.

Sokan állítják, hogy meghaltam régen
s kamillás rét vakondja temetett.
A borzas hírt az újság is megírta
és ha megírta, csak igaz lehet.

Igaz? Nem igaz? Porszemnyit se számít!
De hogyha mégis: ez a túlvilág itt,
ez, ez a kert, mosolyom titkos műve,

honnét egy hangya indul el a végtelenbe
gyűrűs fűszálon, utána lassan én is -
S a hosszú úton nem várhat több halál.

Péntek Imre: Süppedés

Kéz a levelet összetépi -
Valami nem akar véget érni -
Fojtogatnak elvághatatlan
szálak a nyúlós virradatban...
Virradat ez, vagy felhomálylás?
Idegenné tesz a belátás.
Arcunk annyiszor kitapogatva,
hogy a bőr elvásik rajta.

Belesüppedünk lassan a lomha
engedékeny irgalomba;
kisimulnak összegyűrt évek,
s minden, minden a helyére téved.

Prókai Árpád: Az óra és a hit

" A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." 

(Zsid 11,1)

Egyszer egy egyházi iskolát meglátogatott a lelkipásztor és megkérdezte az ott tanító kántortanítót: Mondja csak, hány óra alatt tanította meg a gyerekeknek, hogy mit jelent a hit? A kántortanító elmosolyodott és azt mondta: Tiszteletes úr, nekem ez egy órámba került.  Hogyan? Egy órát magyarázott a gyerekeknek ilyen elvont dologról, mint a hit?  Nem, mondta a tanító. Nekem erre ráment a régi, értékes zsebórám. Így egy órámba került. No és hogyan csinálta ezt? Leültem a gyerekek elé a katedrára, magam elé tettem az órámat és azt mondtam: Én ezt az órát nagyon szeretném nektek adni, úgy hogy nektek adom. Óriási kincs volt a század elején egy ilyen zsebóra. Pláne a tanító úrnak a zsebórája. Persze a gyerekek ámultan nézték, és egyik sem gondolta komolyan. Minden gyerek ült a helyén és nem mozdultak. A tanító újra mondta: Ezt az órát nektek akarom adni. Egymást böködték a gyerekek, kuncogtak, és tanácstalanok voltak. Végül egy kislány, a legkisebb, mert azok a legbátrabbak, felállt s azt mondta: Tanító úr, ezt tényleg nekem tetszik adni? Akkor kérem. Kiment a katedrához, kinyújtotta a kezét és zsebre tette a tanító bácsi zsebóráját. Helyrement. Így telt el az óra. Szünetben a gyerekek pusmogtak, mikor adja vissza. Meg is kérdezte az egyik: Nem kell visszaadnia a zsebórát?  Miért kellene? – kérdezte a tanító bácsi. Megmondtam, hogy nektek szeretném adni. Ő elhitte, elfogadta, ez az övé! Kijött érte, elkérte tőlem, kinyújtotta a kezét, tehát az övé lett az órám! De hát mi nem gondoltuk komolyan! Ha ezt tudom, én mentem volna ki érte! Azt hittük, csak viccel a tanító úr! - hangzott innen is, onnan is.  Megmondtam gyerekek, miért nem hittétek? Így lemaradtatok. S tudjátok gyerekek, Isten ugyanígy adja nekünk az örök életet.

Te melyik gyerek vagy? Ülsz a helyeden és tűnődsz? Mert Isten megüzente, hogy nektek akarom adni mindazt az ajándékot, amit Jézus megszerzett nektek a Golgotán. Az a tiétek. Legyetek olyanok, mint az a kislány. Odamenni, átvenni és azt mondani: Köszönöm. „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága.” - Komolyan vesszük-e azt, amit Isten nekünk megígért, valóságként vesszük-e? Vagy tűnődünk rajta, hogy igaz lehet-e? Úgy nem lehet dönteni, hogy helyemen maradok és tűnődök. Oda kell érte menni. Aztán a hit „a nem látott dolgokról való meggyőződés.” Nem tudom, hogy az ígérete igaz-e a tanító bácsinak, ezt nem látom, de mivel mondta, meg vagyok róla győződve, ezért kinyújtom a hitem, a kezem. Ez ilyen egyszerű.

Imre Flóra: Comjat

Provanszál lovag búcsúja kedvesétől

Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.
Nem zúgolódó szívvel indulok:
Láttam hőségben reszkető napot,
És ebbe a végső számkivetésbe
Elkísér a két szemed édessége,
Ahogy a vigasztaló, gyönge hold
Elkíséri az úton baktatót
Emlékeztetve a nap melegére:
Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.

Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene;
És hogy néztél, az rám süt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele,
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.

És most és mindörökre tűzözön:
Combizmaid combizmaim alatt
S a két kezem között a derekad,
És amíg a kettős éjszaka késik,
Megérinteni tüzes kristálytűit
Mellbimbóidnak s a mind lázasabb
Lüktetésben hullámzó válladat,
S a tenyered élét csókolni végig –
Lesz-e ilyen, utánam aki jön?
Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.

Imre Flóra: A kapu

Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.

Gősi Vali: Nem foghat rajtad

Ha véget ér majd a földi lét
ha napod, órád sem marad
a pillanat is elvetél
emlék leszel csak
tűnt kacat                                                     
(hát ezért ne gyűjts unt tárgyakat
porrá válsz velük a föld alatt)

Végül már senki sem sirat
csak közhelyeket mondanak:
megboldogult… fölötte gaz…
a neve kódolt számadat…

Ha valamit mégis gyűjtenél
csak néhány kincses gondolat
legyen az, bölcs és igaz
mit szerte hordhat majd a szél
s a világ fátyol-homlokán
ki égre néz ott megtalál
nem foghat rajtad a halál