Juhász Gyula

„ Már annyiszor döbbentem meg halálos

Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek!"

Szent-Gály Kata: A kegyelem

Te soha többé nem leszel nyugodt,
S nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
Mert beléd hullott az Isten vetése,
És azt kitépni nem lehet,
Vagy nem mered,
Mert érezed, hogy éned jobbik része.

Azt megteheted, hogy soha se kapálod,
Hogy letaposod a kihajtó ágat,
Hogy nem öntözöd,
-  de Harmat is van,
és néha, akaratlan
meglep.

És valahogy elindul benned
Egy gondolat, egy szó, egy meglátás, egy semmi –
S amit már kezdtél elfeledni,
Vagy letagadni, duzzad, újra él.

A gyökér,
A mag,
Beléd szövődik és szállá fakad,
És vakmerő kalandra bátorít:
Kilépni önmagadból,
Az átlagosból
-komolyan venni azt amit hiszel.

Tulajdonképpen mért nem kezded el?

Elekes Ferenc: A nagy csönd

Milyen szépen jött be hozzám
ezen a hajnalon a Csönd,
puhán jött, tapintatosan, mint
aki nem akar zavarni,
lábujjhegyen jött, kis ujját
odatette a szája elé, lassan
lépegetett felém, föltűnés
nélkül, hogy is mondják,
amikor így jön valaki,
lopódzva szinte, de
nem tétovázva, andalgott
talán, hozzá sem ért
a kilincshez, nem is sejtem,
miképpen tudott bejönni
a becsukott ajtón,
semmi zörrenés a záron,
lába sem érte a földet,
nem botlott bele az
ajtónál felejtett cipőmbe,
helyén maradt az üres
váza is, amelybe valami
virágot akartam tenni
néhány hónappal ezelőtt, csak
kiment a fejemből, most
itt áll előttem mosolyogva,
nézzük egymást
zavartan, mondanám, fogadjon
örökbe engem, törődjék
velem, mert éppen
elárvultam a nagy
várakozásban, nem jó
a bizonytalanság, már
nem hiszek abban, hogy
jöhet valami más
moccanás, amiért
érdemes lenne megöntözni
a hervadó violát.

Elekes Ferenc: Így-úgy

Mint esővíz,

könny,

vagy a bánat;

néha minden

úgy összegyűl -

Nem jó ilyenkor

így,

egyedül -

Lukács Flóra: Rózsaszín

Azt kérted, a szigeten találkozzunk,
reggel nyolckor,
pedig előző este
hajnalig együtt voltunk.
Nem volt kedvem elindulni,
nem szerettem a reggeli nagy beszélgetéseket,
de belementem.
Végig te beszéltél,
huszonöt percig figyeltem is,
aztán már csak arra gondoltam,
mennyire kívánok egy rózsaszín vattacukrot.
Túl sokat akartál.
Nem tudtam mit kezdeni az egésszel.
Leginkább untam.
Egyébként is túl korán volt.
Csak néztem a hátad mögött
az árust, ahogy a cukrot a gépbe önti,
és a hurkapálcára tekeri
a hömpölygő anyagot.
Gyerekek és párok kezében
fújta a szél a kék és fehér,
hosszabb, rövidebb szálakat,
ahogy harapták,
egyre szebbnek láttam őket.
Egy óra múlva szakítottunk.

Rainer Maria Rilke: Ősz

Hull, hull a lomb, távolokból suhan,
akárha hervadnának égi kertek;
tagadón száll, az élettel perelve.

S hull a nehéz Föld, éjszakákba dermed,
csillagözönből magányba zuhan.

Mindnyájan hullunk. Ez a kéz lehull.
S nézz bármi mást: mindenben ez lapul, lásd.

Valaki mégis fölfogja e hullást
gyöngéd tenyerén – mondhatatlanul.

Szabó Ede fordítása

Ábrányi Emil: Él a magyar

Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a mult!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen... ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát -
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szivedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket űl!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenűl:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!

Szent-Gály Kata: A Szaharában

Magányos este. Mintha végtelen
vizek tavában lennék kis sziget:
nem ér el hozzám semmi zaj, se szó.
Nagyon nehéz. Ó, bár egy kis hajó
találna rám: egy jóbarát, egy lélek
és annyit szólna csendesen, megértlek!

Pilinszky János: Pilátus

Kemény vagy, hivatalból.
Elitélsz, hivatalból.
Rámnézel, hivatalból.

Rádnézek mindörökre -
rádnézek mindhiába.

Itt állok mindörökre -
itt állok mindhiába.

Fölmentelek mindörökre.

Boda Magdolna: (semmi és minden)

A papucsod,
a fogkeféd,
a reggeli kávéd,
az újságod,
az első mosolyod,
az életed, úgy ahogy van,
a papucsom,
a fogkefém,
a reggeli kávém,
az újságom,
az első mosolyom,
az életem, úgy ahogy van,
de szavaink,
és öleléseink
közös vagyonunk,
ennyi lehet
az, ami semmi
és minden
is lehetett volna.

József Attila: URAM!

 Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd  remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bujjon.

1923. júl. 28.

Szent-Gály Kata: A csodálatos pillanat

A fényen túli Fény, 

a hangon túli Hang 

s a lángon túli Láng 

körülvesz -- 

-- és tiéd 

a csenden túli csend, 

s a léten túli lét. 

Petőcz András: Egyedül

            Munch-emlékezet

Egyedül vagyok valami sikátorban, nem tudom,
hogyan keveredek ki innen, mindenfelé ezek a szűk,
pici utcák, minden kihalt, sehol egy ember, mondod
a telefonban, hallom a hangodon, hogy félsz, hogy
valamitől tartasz, messze vagy, nem tudok segíteni,
kétezer kilométerre tőlem, idegen ország, idegen,
ismeretlen város, ismeretlen utcák, elképzelem,
ahogy izzad a tenyered, ahogy a táskád szorongatod,
keresed a kiutat a sikátorból, a sikátorodból, lassan
már sötétedik, nem tér vissza az, aki nem tér vissza,
mondom magamban, itt, kétezer kilométerre tőled,
nem térek vissza soha, mert nem akarok visszatérni,
suttogod magad elé, egy ismeretlen város idegen
és kihalt épületei között,
                                      persze, nem tudom mindazt,
amit magad elé suttogsz, és nem tudom azt sem, mi
történik veled, mint ahogy nem tudom a tenyered, hogy
izzad-e valóban, és természetesen nem tudhatom azt
sem, hogyan is szorongatod a táskád, hogy valóban
szorongatod-e, semmi ilyesmit nem tudhatok, gondolom
bele abba a térbe, ahol csak magamban vagyok, az általad
üresen hagyott térben, nem vagyok már felelős érted, és
nem tudok már vigyázni sem rád, menekülsz egy idegen
város idegen utcáján, mögötted lépések zaja, lépések
dübörögnek mögötted, és nincs hova futni, megharcolsz
magadért, és egyszer – talán – mégis láthatlak megint,
addig is minden változatlan, látom, ahogy kiabálsz
a sikátor ürességében, és látom azt is, minden hiába.

Fodor Ákos: ZENzáció

Nézd: testet ad a szélnek a hó! 

Parancs János: Régi emlékek vonzásában

őszi délután, őszi alkonyat,
amikor már elpihennek,
a fészkükre szállnak
a didergő, apró madarak,
amikor leszáll az est,
s botladozva hazaindulnak
a kocsmából a borissza árnyak,
amikor elcsitul a szél,
s áradni kezd a köd,
amikor már oly vigasztalan
s oly sötét a tejfehér,
ködben úszó tájék,
hogy a vad csaholás,
a kutyaugatás is csalogató,
forró, távoli örömökre emlékeztet,
a jól ismert otthoni zamatokra,
amikre visszaemlékezni oly jó,
még akkor is, ha már nincsenek,
ha számunkra már elérhetetlenek,
s amiknek kínzó emléke
örökké ott sajog a szívben,
s amikre fuldokolva, haldokolva is,
sóvárogva, mindhiába vágyunk