Fodor Ákos: Iker-mantra

Mesterré csakis

tanítvány tehet

- rang, cím: soha.

*

Anyává csakis

a gyermek tehet

- nem az apa.

Petőcz András: A tengerre néző szoba

A teraszról messzire,
  távolra lát, aki vágyik
  távolra látni, messzire, messzire.

  Lábad előtt a part,
  a `plage`, rajta elnyúló
  testek, hívnak, hívogatnak.

  Nem térek vissza.

  Látom a napsütést,
  a partot, a tengert,
  de `az` a szoba már nem az enyém.

  Nem térek vissza, sohasem.

  És `az` az ajtó, amelynek
  kulcsa már nincs a kezemben,
  a hátam mögött csöndesen becsukódik.

Kiss Benedek: A szögbeverés kongása

Én Istenem,
nagy Istenem,
megértem már, ím, a halálra,
Te kegyes vagy,
gondolj velem!

Én Istenem,
ura világnak,
vaksiak már az én szemeim,
de Téged, Téged
mindörökre látnak.

Én Istenem,
magas Teremtőm,
angyali karok
tudnák csak méltón értelmezni,
hogy keresztfád kemény
szögeinek kongása vagyok.

De legyen meg
a Te akaratod!

Ágai Ágnes: Akiért a harang se szól

A kislány, akár a többi kislány. Látszatra. Nem. A kislány látszatra sem olyan, akár a többi kislány. Más a szeme. Tekintetében izzik és vibrál a félelem és a rémület. De csak egy percre. Ha közelítenek felé. Aztán kialszik a fény, a pupillán tompult közöny sötétlik. Üresség, kifosztottság. A hangja is fakó. Ha megszólal. De ritkán szólal meg, mert nem érti a nyelvet. Az idegen nyelvet idegen földön. A kislány menekült. Menekített. Időnként a nevét ismételgeti: Reina, Reina. Ha ugyan őt hívják így. Lehet, hogy az anyját vagy a testvérét. Azok nincsenek itt. Eltűntek, szertefoszlottak. Csak a bombatölcsér maradt a kertben, az ágyúlövedék a falban. Áll a kislány a menekülttábor kapujánál. Nem játszik. Nem eszik. Nem sír. Vézna karjai lelógnak. Megsimogatják, elhúzódik. Reina – mondják neki. Elfordul. Megy néhány lépést, aztán megáll. Áll sokáig. Időtlenül. Mint egy szobor. Háta mögött lángol a falu, és lőnek a katonák. Se apa, se anya, se nagyanya, se testvér. A kislány soha többé nem lesz kislány. Egyszer majd megszólal, enni kér, sírni kezd. Elmeséli, hogy lelkének egyik felét széttépte az akna. Az emlékek és az iszonyat a tudat latrinájába fúlnak. Rárakódnak az évek. Az emberek azt hiszik, felejtett. A kislány csak áll. Néz a tábor fölé a semmibe.

A semmi mögött a kráter kiégett lángja füstöl.

Seléndy Balázs: Elázott

Egy nagy eső után én, Isten,
látogatóba megyek az ürgéhez.

Ő alagútjának alsó nyílásánál áll,
egy mozdulatlan, barna folt
a domboldal zöldje előtt.

Egyik isteni lábamat teszem
a másik elé és közelítem
lassan, óriási testem
betölti az eget, ezüst hajam
elkeveredik a felhőkkel.
Hallom fogait vacogni, de
nem mozdul. Lucskos, fázik,
lábait a barlangjából indult folyócska
fürdeti... Még egy lépésem, és lassan, félszivel,
menekül, cuppogva, a barlang felső ajtaja felé...
de az is elöntve... tehát vissza . Én követem.
Egy ilyen cserebere még, utána csak áll, reszketve,
elöntött háza ajtója előtt,
készen Velem és végzetével
szembenézni.

Ha máskor meglátogattam
azonnal menekült, már amikor messziről látott,
most Velem kell találkoznia
tapintható közelben.
Nem figyelhettem oda, amikor
őt teremtettem az ötödik napon, elfelejtetem
milyen csúnyának csináltam. De enyém ő mégis ,
előre hajlok és egy bottal
megvakarom a hátát.

Nem reszket tovább és, egyebet nem tehetve,
elfogadja az isteni cirógatást, de
Bennem nem bízik: ahogyan tudhatja
egy másodperc múlva új
ötletem támad és őt megeszem :
a szabadban megeshet
bármi.

Elfejtettem mit teremtettem számára
enni... hozok neki valamit az eledelemből:
egy megfeketedett banánt és néhány
pirított földi mogyorót. A mogyorót a fűre teszem,
a banánt meghámozom és úgy teszem eléje,
hogy a vége az orra előtt legyen.

Megszimatolja, de nem kóstolja, Félelmetes
Nagyságom még mindig túl közel van. A banán
marad a füvön, mint a mogyoró. Elsétálok érezve
rövidlátó szemét Ülepemen ahogy eltűnök
a felhők között.

Egy utolsó visszapillantás: Engem figyel egyik szemével,
a másikkal a banánt és a mogyorót nézi, orra
egy hüvelykkel a fűhöz közelebb, de
még nem eszik...
Gondolom,

mire a házhoz érkezem
belőle
megtért, istenfélő
ürge lesz.

Bertók László

" Úgy dolgozz, mintha halhatatlan volnál.

Úgy imádkozz, mintha azonnal meghalnál."

Takács Zsuzsa: Add vissza a rímet

Add vissza a rímet, Istenem,
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!
Hogy ráhullik egy vállra lélegző hajam,
hogy írógép kopog majd hajnalig.
Kétségbe estem, de megnyugtatsz csakhamar?
Nem hallom én a hangot, ámbár hallatik.
Magányos hangszer,
a széksorok között az üres teremben
bolyong a megszállott énekes,
s a bezárt ajtók állnak mint komor őrök.
Nem némult el a hang, ugye?
Csak én vagyok süket.
Megtalálom majd a billentyűn a betűket,
s mint édes testen siklanak ujjaim.
Add vissza a rímet, Istenem,
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!

Bertók László: Most már magad is

(Firkák a szalmaszálra) 

A nyár

Egy villantás, ha látsz még, vagy annyi se már,

észre sem vesz, elsuhan melletted a nyár.

Mintha, 1

Hónapok óta, mintha vasárnap délután…

Becsukódik a naptár, s nézel magad után.

Mintha, 2

Mintha kerülve az érzékek világát,

a börtönséta nagy köreit járnád.

Mesteri kéz

Nem te, mesteri kéz forgatja a filmet.

Éled, mesélgeted, akkor is, ha nem megy.

Látókör

Most, hogy már magad is, most látod, mennyi ember

jön-megy, botolog bottal vagy járókerettel.

A gyógyító

Csak beszélt, beszélt, s többet gyógyított rajta,

mint aki az egész patikát fölírta.

A gyógyuló

„Tárt karokkal, mint járni tanuló gyerek,

ágytól asztalig már bot nélkül elmegyek.”

Az anyját hallja

Úgy dolgozz, mintha halhatatlan volnál.

Úgy imádkozz, mintha azonnal meghalnál.

Mindenét fölteszi

Sem a vak lázadásra, sem a felejtésre,

mindenét fölteszi a széttört egészre.

Pilinszky János: Miféle földalatti harc

Napokra elfeledtelek,

döbbentem rá egy este,

üres zsebemben álmosan

cigarettát keresve.

Talán mohó idegzetem

falánk bozótja nyelt el?

Lehet, hogy megfojtottalak

a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,

a gyilkos nem latolgat,

akárhogy is történhetett,

te mindenkép halott vagy,

heversz, akár a föld alatt,

elárvult szürke hajjal,

kihamvadt sejtjeim között

az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán

tünődve, míg ma éjjel

gyanútlan melléd nem sodort

egy hirtelen jött kényszer,

az oldaladra fektetett,

eggyévetett az álom,

mint összebújt szegényeket

a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött

ha megzavarja párja,

együtt merűltem el veled

alá az alvilágba,

vesztemre is követtelek,

remegve önfeledten

mit elrabolt az öntudat

most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab

magához rántja társát,

siratva benne önmaga

hasonló sorsu mását,

zokogva átöleltelek

és szomjazón, ahogycsak

szeretni merészelhetünk

egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,

hogy egymást újra láttuk?

Azóta nem találhatom

helyem se itt, se másutt!

Megkérdem százszor is magam,

halottan is tovább élsz?

Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,

mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,

s vajjon miféle vér ez,

mitől szememnek szöglete

ma hajnal óta véres?

A zűrzavar csak egyre nő.

A szenvedély kegyetlen.

Hittem, hogy eltemettelek,

s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,

ha álmom újra fölvet?

Kivánlak, mégis kapkodón

hányom föléd a földet.

A számban érzem mocskait

egy leskelő pokolnak:

mit rejt előlem, istenem,

mit őriz még a holnap? 

Pilinszky János: Merre, hogyan?

Mit tudom én.

Amerre a katonák.

Ahogyan a tenger.

Amerre a katonák a vereségben.

Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.

*

Oxygene: The Ocean

Birtalan Ferenc: Halott Barátok között

ha megkérdezed félek-e
mit szépítsem a dolgot
nem tudtam felkészülni agyvérzés szívroham ellen
könyveim között parcellát kaptak a
Halott Barátok
a hárman-százévesek
előszobákban halálig várakoztatottak
kiket csak kölcsönszobákig engedtek a
szigorú statisztikák
mert nem tudták elegendő ponttal
elámítani a rendet
kik szertevacogták álmaikat
és nekidőltek a végtelennek

ha megkérdezed félek-e
félek
összepántolt homlokom mögül
kigördülnek az erdők
ha nekicsapódok az égnek
mélyüket vesztik a tengerek
gazdátlanul nyüszít üres éjbe a nap
igen félek
mint az irányt tévesztett madarak
a fészekreménytelen
isten-nélküli csendben
és leborulok a reggel előtt
míg föl tud támadni bennem

Fodor Ákos: Magna moralita

Nincs hűtlenebb a

„kényszer-hűségesnél”: ő

önmagát csalja.

Ady Endre: Volt egy Jézus

Szent elgondolás: volt egy Jézus,
Ki Krisztus volt és lehetett
És szerette az embereket.

Ő mondta: fegyvert a fegyverrel
Győzni s legyőzni nem szabad:
Jézus volt, Krisztus: legigazabb.

Az emberek úgy elrosszultak
(Hiszen nem voltak soha jók):
Most Krisztus-hitünket csufolók.

Pedig ma is élhet. Föltámadt,
Ki Krisztus és nagyon nagy úr,
De él másképpen és igazul.

Járj köztünk, drága Isten-Ember,
Tavasz van, nőnek a gazok
S kevesek az igaz igazok.

Ugy látlak, ahogy kigondoltak:
Egy kicsit véres a szived,
De én-szivem egészen tied.

Szent-Gály Kata: Mérleg

Jézus nélkül a jászol: semmi.

Jézus nélkül a szív: szegény.

Csak annyit érek, mennyi bennem

Az isteni az én helyén.

Márai Sándor: Mennyből az angyal

Mennyből az angyal –menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény lángol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, aki eladta,
Aki háromszor megtagadta,
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta,
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekszenek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Mért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik, mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A gyermek, a szamár, a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
                  mennyből az angyal.

New York, 1956