Milyen zuhanások ezek, jaj, miféle kopácsolás,
mintha szálfákat döntenének valahol,
baltás emberek özönöltek nemrég erre, szolgafélék –
rút szolgák, Kajafás szolgái, gonosz tekintetűek,
hová özönöltetek hajnalidőn?
Zuhanásoktól és rossz-ütemű kopácsolástól rezegnek a fölaggatott edények,
dézsákban moccan a víztükör
s ereszünket a fecskék is odahagyják.
Miféle jelek itt ezek, miért hunyorog a Nap szeme,
mire készülnek a poroszlók?
A Názáret-beli Mária vagyok én,
Erzsébetnek húga és Józsefnek, az ácsnak felesége –
reggel van, állok a ház előtt, vállam a kapufélfának vetem,
úgy várlak, fiam, hogy majd fölbukkansz az utca végén az olajfánál.
Kissé hajlottan jársz, mert mostanában fáradtnak látszol,
de mikor fölpillantasz a hosszú lépcsősor magasába
s reám ismersz kék átalvetőmről,
mosolyogsz és meggyorsítod a lépteidet.
Mi van veled, drága fiacskám,
régen jártál itthon,
apád is, én is nagyon aggódunk miattad.
Itt most zuhanásokat és kopácsolást hallani,
még a fecske is elszállott az ereszről –
jaj, csak nem történt valami bajod, kicsi fiam?
Azért féltünk téged apáddal,
mert te fegyvertelen létedre is
ujjat mersz húzni azokkal,
akiknek kard csörög az oldalán –
Jézus, kedves jó fiam, mi dolgod néked Kajafással?
Mikor kicsi voltál még, karomon emeltelek,
köldökig érő pici gyolcsinget adtam rád;
olyan finom, áttetsző bőröd volt,
látni lehetett alatta a vér lüktetését.
Mindig a magasan csüngő gyümölcsök kellettek neked,
apád nem győzött kapaszkodni utánuk,
két kézzel nyúltál a telehold almája után is!
Ilyen voltál csöppkorodban már,
de azért mi nagyon szerettünk,
óvtunk a hűvös fuvallatoktól, mert bizony gyöngécske tested volt –
ó, be nehéz egy minden bajra érzékeny gyereket fölnevelni!
Ki hitte volna rólad, amint a porban guggoltál testvéreiddel,
hogy egyszer bevonulsz Jeruzsálembe
olyan dicsőséggel, ahogy eddig még egyetlen király sem!
Lásd, Jézusom, örülnöm kéne ennek,
de az én torkomat valami szorongatja, s ha lopva apádra pillantok,
úgy látom, az övét is.
Mi egyszerű emberek vagyunk, fiam, mi nem értünk a te dolgodhoz,
nekünk az volna jó, ha maradtál volna a szakmádban apád mellett,
ő szegény nehezen győzi már a munkát egyedül,
szeme, karja gyöngül s ha végképp kiöregszik
a műhelyt kire hagyja?
Úgy gondoltuk, te itt maradsz velünk,
ha a többi testvér kiröpült a fészekből,
hiszen olyan anyás voltál kiskorodban, s úgy szeretted a kertünket meg a házat!
De hát nem így lett, nem maradtál itthon, nem nősültél,
ficánkoló kicsi unokákat nem raktál az ölembe –
ó, jaj, meddő ág vagyok én,
hajtásomnak hajtása nem sarjad,
haszontalanul vágyakozom meny és unoka után, ha te nem akarod!
A halál most itt járkál a ciprusok alján,
leselkedik az élőkre,
ó, fiam, fiacskám, be szeretnélek magamhoz szorítani erősen,
be szeretnélek eltakarni kék átalvetőmmel,
be szeretnélek biztos méhembe visszavonni,
hogy elrejtselek hatalma elől!
Ezt gondolom, fiam, ma pénteki napon kora reggel,
kiszaladtam a nagy kopácsolásra, a kapuban állok,
az időt nem tudom, mert ez a bolond kakas összevissza kukorékol,
az őr ma néma s a Nap sem olyan, mint máskor.
Be kéne mennem, be is megyek már, meg kell fejnem a kecskét,
kiengednem a tyúkokat, fölsepernem az udvart
és tenni sorban a nap dolgait
(mert jó a munka, hidd meg, az zsibbasztja el a fájást a szegényben!)
megyek már, megyek, bármily nehéz itthagynom a kapufélfát,
az utcát, melynek végén az olajfánál föl kellene bukkannod,
a reményt, hogy már messziről meglátlak,
megyek be a tyúkjaimhoz és a kecskémhez –
de jaj, asszonyok szaladnak az úton, integetnek,
nekem integetnek az asszonyok, engem hívnak,
indulok már, futok feléjük, Veronika is köztük van,
kendő nélkül jön, kezét tördeli, térde meg-megbicsaklik,
s most látom csak, tántorognak a többiek is, mintha súlyokat cipelnének,
tántorognak és sírnak mind, zokognak –
ó, most értem már a kopácsolást, most értem a sötétülő Napot,
most értem a jóslatokat és a csodákat,
Jézus, szerelmes fiam, most értelek meg először!
