Hajnal Anna: Ki vagyok én? …

Ki vagyok én? te vagy a gazdag
tőled kaptam, akármit adjak

csontjaimat ha visszaadtam
máig mindig adósod maradtam

visszaadjam neked a lelkem?
ki vagyok én hogy neked kelljem?

mert jó volt csontban, bőrben, húsban
mert lázban, kötöttségben, gúzsban

hogyan ugrottam! hogy bomoltam
virgonc erős egy fruska voltam …

jó neked ha semmiben lengek?
meztelen szelekben kerengek?

én lennék a sírás a szélben
a sápadás a falevélben,

lázas ősz, vérszínű szömörcés
vád volnék, suttogó könyörgés

én nem szűnnék meg kérni! várni:
lehessek! legyek bár akármi!

hadd legyek némán vagy kiáltva
létednek porszem része, társa.

Rónay György: Kettős arckép

1.

Ez az elkoptatott szív.
Ez a rongyolt tüdő.
Ezek a szétszaggatott idegek.

 A szem a semmiségbe réved.
A száj keserűen lebiggyed.

Egy ember,
akin már nem segíthet senki.

Csupán egy asszony,
aki mégis, minden áldott reggel
biztatva rámosolyog.

2.

Ezek az átvirrasztott éjszakák.
Ez a fülelő lapulás a rettegésben,
hogy lélegzik e még.

A kialvatlanság, a soha nem
csillapuló szorongás.

Egy asszony,
akin már nem segíthet semmi.

Csupán a szüntelen kikényszerített
csöndes erő, hogy minden áldott reggel
biztatva rámosolyogjak.

Székely Magda: Súlytalanság

Alig valami dönti el

hogy ide vagy oda

kis mozdulatok súlytalanság

állapota

Alig valami ki a bátor

és ki a gyáva

honnét mégis a helyzetek

végső világossága 

Falu Tamás: Holnap

 De jó, hogy nem tudhatunk semmit,
 S előttünk minden mély titok,
 Nem tudhatjuk a bimbóról sem,
 Lehullni, avagy nyílni fog.

 Ma tele vagyok búbánattal,
 Pedig fönn kék mennybolt ragyog,
 Milyen szomorú lehet Isten,
 Aki tudja a holnapot.

Csoóri Sándor: Tükör-csapda

Domború üveg-váza
tested tükör-csapdába zárja
s pici vagy, mint egy gyufaszál.
Ha meghalnál és ily kicsi maradnál,
nem temetnélek el soha.
Belsőzsebembe hordanálak
s játszanék veled éjszakánkint.

Eléghetetlen hajad lenne,
azt gyújtanám meg minden este,
tű foka lenne ablakod,
azon át lesnél szemlesütve.

Veszprémben a sziklák alatt,
a balladás idők előtt
Szent Margit lépdelt föl a Napba –
utánaszóltam s rám te néztél,
kislány-kezedben vizeskanna.

Ha meghalnál, e vizeskannát
ellopatnám az anyádtól;
ivóvizemben fürdetnélek,
arcod nézne rám vízhomályból.

S mire nem volt sohase pénzem,
vennék neked egy zongorát
s eljátszanám rajt a halált,
hogy kinevesd ügyetlenségem.

Domború üveg tükre bezár,
pici vagy, mint egy gyufaszál,
árnyékod ment meg: fölnagyítva
vetít a kék-fehér falakra.

(Kísérő dal)

Hidakon tankok vonulása,
remeg az asztalon a váza.
Hó hull, hó hull a láncnyomokra,
hó hull a belső látomásra.

Két ág között rigó repül,
két szárnya szememben marad,
fekete rigószárnyak
borzolják össze a hajad.

Pilinszky János: Címerem

A kegyelem és öröm együtt ért
 azzal, amit nyomoruságnak
 neveznek általában.

 Szög és olaj lehetne címerem,
 mit írhatnék azonban szövegéül?

 Talán azt, hogy mindent megértek,
 felhők futását és disznók fejét
 rálapúlva a préskemény palánkra.

 De ez is mit jelent?
 Nekünk magunknak muszáj végül is
 a présbe kényszerűlnünk. Befejeznünk
 a mondatot.

Rónay György: Öregkor

Egyre sötétebb

 alagút.

 De egyre fényesebbek

 a lámpák.

Ágoston Julián: Főhajtás

Halk lombhullás. Már rádköszön az ősz,
 ha elléptet kis ablakod előtt.

 Rövid volt a nyár? – Minden illanó,
 az ősz is elfut, aztán itt a hó.

 Rövid az élet? – Tavaszi szelek
 indulnak és eljátszanak veled,

 aztán elsurrannak s magad maradsz,
 mint a szedett fa ablakod alatt.

 Vagy talán mégse? Nem volt kába hit:
 új élet bontogatja szárnyait

 benned, s belőled ami megmarad,
 magukba szippantják a sugarak,

 aztán tovább viszik a végtelen
 útján robogva – veled és velem –,

 s mire mégegyszer rádköszön az ősz,
 meghajtod ősz fejed az Úr előtt.

Puszta Sándor: Fölajánlás

tieid

 az el nem mondott imák

 becsukott szemű sóhajaim

 gyermekkorom hitébe halt Tamás

 alázatom tipegése

 a bennem tárult kamasz csodálkozás

 tied legbelső jobbik énem

 énekem és rettegésem

 szégyenem e rubint ékem

 virágaim madaraim tied az első karikám

 a nyáresti boldog fogócska

az is aki vagyok

 s aki még nem vagyok

 s aki lehettem volna 

Rákos Sándor: Áldozati tábla

Milyen csillagra vetettél engem, Uram?
Lényeid itt fölfalják egymást s az ölni nem akaró megöletik,
mert gyengeség bűnében találtatott.
Mit véthettem én korábban,
hogy ide száműztél,
mindenséged félreeső zugába, alacsonyrendü életek közé?
Az értelem – értelmed paránya – szűkölve jár itt körbe-körbe,
mint a ketrecbe zárt vadállat.
Mit tehet az, akiben a gyöngéd érzés szárnyait
a gondolat összetöri?
Próbáljon élni kínok és ellentmondások közt,
szemet hunyva s ha kell hazudva is –
ahogy lehet?
Vagy szögezze elméje pengéjét tulajdon mellének
s döfje át saját szívét,
ha így becsületesebb maradhat?
Csak élek, töprengek, mint annyi érző lélek,
mióta a föld áll
s a tanácstalanság vak üregébe hullok.
Esőid mosnak, szeleid szárítanak,
vagyok elgurult kő, lehulló faág.
Meddig tartasz még a fényen, a Nap lobogó szárnyai alatt
s mikor dugsz a föld alá, ki tudja azt?
S ha majd elásott testem fölött az évezredek átdübörögnek,
ki emlékezik legbensőbb valómra vissza?
Talán benned magadban merül csak föl az, aki voltam,
szólván eképpen:
„Igen, ezt is gondoltam valamikor!”

Csoóri Sándor: Hogy ne legyen sötét

Még látni a merész hidakat
s betonparton a fák
személytelen sorát;
még látni a hazafutó gyerekek arcán
a délutáni hóesést.

De lassan bekormozódik a víz
a test éjszakája is leszáll.

Az elpusztíthatókra gondolok,
akiket nem véd semmi álom.
Besüvít hozzájuk a csönd, mint a puskagolyó
s az egyedüllét, mint a gyászhír.

 Az elpusztíthatókra gondolok,
teli van velük a Föld.
Nem védik őket hadseregek, rózsalugasok, szagos ingek,
sem a pénz ezüst kerítései,
sem a szerelem.

És hiába halnak meg, mert hiába születtek.

Az elpusztíthatókra gondolok,
csak egy kéz kellene, hogy hazájuk legyen,
csak egy másik test, hogy ne legyen sötét.

Illyés Gyula: Sebesültek

Szomorú voltál. Én sem épp vidám,
csak egy csöppel kevésbé szomorú;
csak annyival, hogy – férfimód hiú –
földeritselek. Rögtön azután

átröppent – szinte rólad – énreám
az a „minden hiába” ősi bú.
S akkor te lettél több akaratú!
S végül is eltelt – jól – a délután.

Most este van. Elment a nap. S az élet!
Hallom a kertből már derüs beszéded.
Én meg szeretném megköszönni néked,

mi lett szivünkből! Homokóra! Mérleg.
Két-vödrü kút! Két sebesült, akik
egymást fölváltva viszik a – sírig!

Szabó Lőrinc

" ...istent szivembe lopja a magány."

Bella István: A hetedik kavics

Mert mindent elfeledtél,
amit elfeledhettem,
mert mindent elfeleztél,
amit elfelezhettem,

mert ami volt, vélt szándék,
s ami van: nincses nincsem,
temetőárokágyék-
ba földelt, önös szerelmem,

mert a lenne is látszat,
s a lesz rég voltos volna,
hasadékod – mind – áltat,
halálom halálolja,

– ki nem akartam, s akartan,
más lenni egykor, csak te,
most gyémántra-varangyban
nézlek, bennem-nevedre,

ki nyár egykorhavából
voltál, – most telesedve
két sűrüdő aszályból
jégzöl, ráhülsz szememre,

rámhalsz, s bár minden ágom
rádhull, kezdek sajogni,
– szeretném nagyon látnom
magadat mosolyogni,

s mégis, bár egyre messzebb,
talán, talán lehet még,
hiszen hiszem – lehetlek,
s én se vagyok még emlék,

és élj-se és halj-se, és én-se,
csak csöndös, hetedíziglen
tetszhalott levél, az élne,
s mégse te-én-tömlöcben.

– Most hová a fagyos lángból,
gyökerem-koronádból,
ha hó havazik a szádból,
ha te havazol a számból.

Gál Éva Emese: Erdélyi szerelem

Már zuhannunk sincs hová, kedvesem.

Rendre megcáfoltuk a messzeséget.
Nem távolít-közelít értelem:
egyetlen helyben hunynak ki a fények.

Nem volt kezdet, és nem lesz soha vég.
Létünk végtelen, meghasonulást hoz,
mert a Teremtésben nem volt elég
méltóság egy fenséges pusztuláshoz.

Hát ne hidd, hogy égbe emel a szó,
ne hidd, hogy ringatnak az űri mélyek!
Minden áltatás csak arra való, hogy odázza a tehetetlenséget.

Odázzuk még? Ha nincs más értelem,
haljunk meg részletekben, kedvesem!