Domború üveg-váza
tested tükör-csapdába zárja
s pici vagy, mint egy gyufaszál.
Ha meghalnál és ily kicsi maradnál,
nem temetnélek el soha.
Belsőzsebembe hordanálak
s játszanék veled éjszakánkint.
Eléghetetlen hajad lenne,
azt gyújtanám meg minden este,
tű foka lenne ablakod,
azon át lesnél szemlesütve.
Veszprémben a sziklák alatt,
a balladás idők előtt
Szent Margit lépdelt föl a Napba –
utánaszóltam s rám te néztél,
kislány-kezedben vizeskanna.
Ha meghalnál, e vizeskannát
ellopatnám az anyádtól;
ivóvizemben fürdetnélek,
arcod nézne rám vízhomályból.
S mire nem volt sohase pénzem,
vennék neked egy zongorát
s eljátszanám rajt a halált,
hogy kinevesd ügyetlenségem.
Domború üveg tükre bezár,
pici vagy, mint egy gyufaszál,
árnyékod ment meg: fölnagyítva
vetít a kék-fehér falakra.
(Kísérő dal)
Hidakon tankok vonulása,
remeg az asztalon a váza.
Hó hull, hó hull a láncnyomokra,
hó hull a belső látomásra.
Két ág között rigó repül,
két szárnya szememben marad,
fekete rigószárnyak
borzolják össze a hajad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése