2019. augusztus 27., kedd

Biblia




" Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam, hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált."
(Zsolt 37,25)

Ady Endre: Az ős Kaján

Biborpalásban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált ködjövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.

Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.

ÓBabylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.«

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsmaablakunk alatt.

»Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlánköröm.«

»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámorbiztatásod?
Mit ér bor és véráldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?

« »Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.«

»Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álomvillanásom,
Egykét hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.«

 »Volna talán egykét nótám is,
Egykét buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon«

»Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.«

»Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.«

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletrõl tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedtvidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

2019. augusztus 26., hétfő

Aknay Tibor: Ideje van

Lázgörbe fények ejtik foglyul
a tétova időt,
s mint öreg vakolat a repkény alatt,
porlanak szavaink.
Félünk emlékeinktől,
a minden másképpen volt
vallató lámpás szembesítésétől.
Áldozat voltál-e,
vagy Te mondtad ki azt a szót,
amellyel megölted
valamelyik barátod lelkét,
tulajdonképpen mindegy.
Miképpen az is, hogyan kísért
éjszakáid bugyraiban
és elfogadja-e
irgalmát kérő kezed.
Ideje van a feloldozásnak
és ideje a megkövetésnek.

Pilinszky János




" Volt egy sípja; azon ha játszott,
oly szépen játszott hangszerén,
még a szellők is elcsitultak,
még a szívek is e zenén.
A madarak köréje szálltak,
és megálltak az emberek.
Olyan különös volt e sípszó:
ég és föld között lebegett."


Buda Ferenc: Fohász a virradatban









Istenem ezen a hajnali órán
amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
bárhol vagy is
talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
bárhol vagy is Te Láthatatlan
Te Ismeretlen
mutasd meg magad

kereslek kerestelek
ám a neved harsogók üresen kongó
kiáltozása elől
bedugtam s bedugom fülem

nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
csökönyös bitang juhod-é avagy
elkóborolt kiehült ebed
aki orrát s riadt tekintetét földnek
szegezve lohol egy idegen nyomon

nem tudom magam sem tudom

kérlek hát fogadj el kételyeimmel
vakon botladozó beszédemmel
s ha nem akarod úgy akár
választ se adj
csak engedd hogy megszólítsalak

kakas szól kiált a kakas

emlékezem: mint vallattalak
vallottalak és tagadtalak
mert nehéz igen nehéz megértenem
hogy Te a Gonoszt is virulni
vigadni hagyod
s mert nem tudom ki vagy
s hogy én ki vagyok
már azt sem tudom

világosságra szomjazom

nincs egyebem
csak magam

oldozd fel kérlek szorongásomat
oltalmazd szeretteimet
fékezd meg indulataimat

pásztorom őrizőm ha vagy
veszni ne hagyj

Ámen

Ne hagyd hogy ne így legyen

Mihályi Molnár László: Cédrus – Jézus

(Csontváry látomásaiból egy évszázad múltán a Magányos cédrus és Zarándoklás a cédrusfához képek alapján)



I. 

festék a vásznon 
vér a bíborpaláston 
átüt rajta 
mint a lándzsa és a szög 
már kockát vetettek 
lelkünk köntösére 
és koncra várnak 
elvadult kutyák 
fejszék zuhognak 
a fák gyökerére 
roppan a csont 
a szikla és az ág 
fent a csúcson már magad maradsz 
a csőcselék ide nem követ 
itt tovább izzik az alkonyat 
és hamarább fénylik fel 
kelet 

II. 

tépi a szél 
maradék ruhádat 
még egyszer felizzik 
mielőtt végleg 
elsötétül az ég 
a zúgó szélben 
felhangzik a zsoltár 
ÉLNI ÉLNI 
LÁM A SZAVAK 
TÁN ITT 
az isteni fény 
törnek 
és az úton 
elindul a nép 
mert megérkezett 
a várva várt 

III. 

ide jött közénk 
hogy lássatok 
életet kínált 
és fényt hozott 
jeleket adott 
útirányt 
előre ment 
és vár reánk 

IV. 

(aranykor – emlékezet) 
elveszett világunk 
a csendben újra éled 
megárad 
mint a kezdet kezdetén 
önmagára lel a fényben 
a lélek 
és világot bont 
a káprázat helyén



Kántor Péter: Ha bejön az élet

Ha bejön az élet,
ha bejön az élet,
ha jókor születek és jókor élek,
és jókor halok meg, ha van jókor,
mit remélek? mit remélek?

Ha bejön az élet,
ha nem szúrom el,
ha amit teszek, mind jól teszem,
de hogy lesz az úgy? hogy lehet úgy?
ha bejön az élet, mi lesz velem?

Ha bejön az élet,
és jó helyen élek,
valami jobbnál is jobb helyen,
hisz vannak, ugye, vannak jó helyek,
hol lesz az a hely? hol legyen?

Ha bejön az élet,
ha bejön nekem,
kezdettől vagy a mai naptól,
és kihagyom bölcsen a tévutakat,
mi lesz akkor? mi marad akkor?

Ha bejön az élet,
ha úgy-ahogy csak,
és bejössz te is, bejössz, persze,
ha valahogy, ha valahogy,
rám ismersz-e? rám ismersz-e?

2019. augusztus 22., csütörtök

Bella István: Veled szemben








Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,
behúnyja szemét, de csak magába mélyed,            
az ég és a folyó, úgy néz egymásra vissza,  
mint ahogy én szoktalak magamban nézni téged

mikor még este se volt, csak a nagy, sárgaréz kupakos
nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,
mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,
vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,

mikor még este se volt, csak a neoncséphadarók
surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –
úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok
szájából a mag; fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,

s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam
még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen
a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,
hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.

Ady Endre: A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Őszidőket.

Szeretem a szomorú órák
 Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S déresős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borús:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Benedek Elek: Honvágy

Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
Nagy világ lármája oda el nem hallik,
Élnek a lakói csendesen, békében.

Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
Világ végéről is szinte látva látom,
Amint elindítja lágy, ezüstös hangját
S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

Oh, de rég láttalak, fehér falú házak!
Oh, de rég láttalak, kis falum határa!
Messze, messze tőled minden perc egy század,
Könnybe borul szemem neved hallatára.

A ház, hol születtem, összeomlott régen,
Édes jó szüleim sírban porladoznak,
Mégis te vagy legszebb a földkerekségen,
Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
Jó szónál egyebet ha nem tudnál adni,
E szív tebelőled el nem kívánkoznék.

Nem vágyakodom én világ pompájára,
Kedvesebb itt nékem egy szál réti virág;
S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

Oh, szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
Hallanám közelről harangod csengését!
Oh, te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

Nincs itt maradásom nagy város zajában,
Megyek már! Megyek a nagy csendességbe!
Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
Mintha csak indulna örök üdvösségbe!

Tornai József: Zsoltárolás




Istenem, miért olyan nyomorúságos,
miért nem olyan dicsőséges a teremtés,
amilyen te vagy?

Istenem, te azért nyílsz ki,
hogy legyen hova szöknünk
ebből a tüskés paradicsomkertből.

Istenem, veled mindig
kivilágosodik a minden,
velem mindig elsötétül.

Istenem, "glóriá"-t
akartam kiáltani a szerelemre
s blaszfémia lett belőle.

Istenem, alig hihetem el, hogy
megszabadítottál a lángtélből,
amit szerelemnek hívnak.

Istenem, te tudtad, hogy
ennek a rózsapokolnak
vannak mennyei pillanatai?

Istenem, miért akartad úgy, hogy lázasan,
szenvedve, reménytelenül
szeresselek a kereszten?

Istenem, mondd, hogy tudnék
napról-napra csak lenni,
ha nem szeretnélek?

Istenem, hiába írom a verseimet,
nem tudom elmondani annak
a fájdalmát, hogy elveszítettelek!

Istenem, itt állnak a vázában
a piros, hosszúágú rózsák,
hogy enyhítsék hiányodat.

Istenem, egyedül vagyok,
ahogy a legtöbb teremtményed
egyedül van a földön.

Istenem, halld meg a bodza, a jázmin,
az olajfa, a hárs illat-zivatarában
is a zuhanásom.

2019. augusztus 19., hétfő

Zágorec-Csuka Judit: Érosz tüze



Hiányzol, mint fáknak a júniusi eső,
hiányzol, mint hóvirágnak a téli napsütés,
hiányzol, mint gyermeknek a játék,
hiányzol, mint napfénynek a nap sugara,
hiányzol, mint minden, ami pótolni tudná
hiányod, távozásod, kezed melegét,
szemed fényét, érintésed könnyedségét,
mint minden, ami te vagy, voltál és leszel
nélkülem.

Rákos Sándor: Kíváncsi őz



Szeretsz, tudom, lőtávolon kívül is
gyönyörködni bennem, többé-kevésbé önzetlenül.
Ám romlott érzékeid még jobban szeretnének
sültként, áfonyával, netán
vadasan vagy másként, a tányérodon
birtokukba venni, miután megölettem
és tűzön feláldoztattam az ínyesség
kegyetlen szertartásai szerint.
Szeretlek én is, bár megenni semmiképp
nem tudnálak, mivelhogy vegetáriánus
természetű vagyok, s különben sem.
De kérdem tőled, vajon törvény-e
köztetek, emberek között, hogy akit
szerettek vagy szeretni véltek,
azt föl is faljátok előbb-utóbb?

Sinka István: Vallomás őszikének




Úgy állok itt télben, viharban,
hamuban, tűzben,
mint nyugtalan vizek
partjain a fák,
mint hallgató síkok felett a holdtalan egek.
És úgy megyek néha
a lángjaid felé és úgy kereslek néha a halottak szemén,
mint akit
lombok és hegedűk
a földbe sirattak
ezelőtt régen.

...És úgy állok itt, mint a hegyek kövében
a hű folyondár
piros csillag-virága
és várlak egy fehér szikrájú téli délben,
hogy bátoríthassalak
ezzel a daloló,
gyönyörű szavammal: - szeretlek.

Reményik Sándor: Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

1939