Csoóri Sándor: Mert volt idő

Mert volt idő, hogy napok se voltak,
se délelőtt, se dél, se délután,
csak a kazalból kiröpülő verebek suhorásztak,
csak arcom szilvaszemét láttam a kútba hullni.
Tél? ősz? nyár? csak a sár mozgott lábatlanul,
csak a színváltó ribizlisövény a kertben,
csak az öregasszony-kendőként csapódó lepkék,
csak elfutottam és visszatértem,
csak ott voltam, ahol seb voltam,
csak a testem voltam, kezem és lábam,
csak hű kutyaszem a halottvivők háta mögött,
édes és savanyú esők háltak a számban,
csak só voltam, vér, csak méz, csak meztelenség.

Boda Magdolna: (egyre, egyre)

A homok csak hull
egyre
egyre:
hiába.
Nincs hang, ami
a hívásra felelhetne.
Két karom
tépi két felé
az élet és múlás,
az itt és ott,
a mindig és soha,
a veled és nélküled,
látod?,
szeretlek,
hűséggel,
átkozott hűséggel.
Kutyavonítás
hallatszik és
értedsírásom
veri föl az éjjeli
csöndet.

Csoóri Sándor: Jóslás a te idődről

Mert eljön,
meglátod, eljön,
még hanyatlásod előtt eljön,
a szemcsés házfalak tövében újra délelőtt lesz,
újra nyár,
elfüggönyzött ágyékok hosszú napja
s víz üti át majd vászoningedet,
a csontok is vízben áznak, 
                               úsznak előre, 
                                              hátra, fölfelé,
mintha a tenger kriptáját
fosztogatnád – eljön, meglátod,

eljön,
meglátod, eljön,
még hanyatlásod előtt eljön,
mélyrepülésben egy galamb
vérzi föl hasát a köveken
s áramszedők narancsos kisülése lesz az ég
s az áthevült körutakon
autók,
        szavak,
                  kiáltások száguldoznak majd,
mintha vasgolyók: vasgolyó-karavánok,
ott jársz közöttük
füstbe
és porba takarva,
félrebillenéseidben a halál kihívása,
de sebezhetetlen leszel,
mert emléktelen,
sebezhetetlen,
mert sebekből kilakoltatott –
Őrült! őrült! – sziszegik majd a szájak,
mint vízköpő csövek
s a locsolókocsik vízsugár-bajusza alól
a megkérgesedett beton –
Őrült! őrült! – a divatkisasszonyok
arcáról húszezeréves méz-mosoly ömlik feléd
és hangyák lesznek a kirakatban,
hangyák a sétáló utca szürke medrében,
hangyák a nyitva hagyott szemek kaszárnyaudvarán,
hangyák a szétrúgott órák belsejében,   
                           jönnek,   
                                      mennek, 
                                                   bozsognak,
fogaskerék-koszorúkkal
                                     koszorúzzák meg majd   
                                     az ürességet, gyönyörű lesz,
gyönyörű lesz,
                      én mondom, gyönyörű lesz,
mert utánuk már csak te következhetsz,
te, aki várni tudtál
az első fájdalom után a másodikra,
bújni vörösből feketébe,
feketéből vissza,
és megtestesülni naponta,
verítékezni, 
                               meghasadni, folytatódni.

Turi Tímea: A gyönyörű gát

Beszélni szerettem volna.
Előttem álltál, és olyan jó lett volna
valami olyasmit mondani,
hogy Szeretlek, Hagyd abba, Fáj.
Pontosan akartam fogalmazni
és szépen. De a pontosság és a szépség
összekeveredtek, összevesztek egymással,
és én ott álltam kukán és bután.
Makacs bizalommal építettem egy gátat:
toluljon közénk a féken tartott indulat,
zúduljon minden a kellő időben:
mert persze volt bennem számítás,
igazából nem is hozzád akartam szólni,
hanem abban bíztam, hogy más majd megdicsér.
Annyira akartam hozzád beszélni,
hogy te már nem voltál elég.
Azóta sok minden történt.
Elléptem, elléptél, sokaknak sok mindent
beszéltünk összevissza.
De a gát, a gyönyörű gát még mindig ott áll
nélkülünk, közöttünk.

Pethes Mária: Mondd Kedvesem...

Mondd Kedvesem 

úgy őrződ lelkedben 

e hirtelen jött békét 

mint erdő szegletében 

napfényét a hó 

mint fák törzsére tapadt 

moha az északot 

mint legördülő 

könny cseppje a sót 

mint egy arc 

barázdái a tegnapot

Pethes Mária: Annyira zuhog

Jaj megbocsátod-e valaha
hogy azt hittem
hiányod boldoggá tehet 

Lehúzott redőnyön át
gutaütött nyár leselkedett
kicsorbult fegyvert szorongatott a kardvirág
elszáradt növényi szárak
kántáltak sirató zsoltárt 

Vízkövesre könnyeztem a párnát
mert nélküled nem leltem magam
És akkor megfogadtam
hogyha még egyszer azzá válok
benned ami voltam
minden elcsépelt szeretlek helyett
azt fogom mondani
jól van
Vagy azt
hogy engedj 

Engedj szívedbe hazatalálnom 

Soha meg nem érkező vonatok
cúgos kupéjában találj rá
elhagyott esernyő magamra
Szükséged lesz rám
Annyira zuhog

Trausch Liza: Nem sikerül semmi

  "És ő bement az egyik hajóba, amely a Simoné volt... 

és mikor leült, a hajóból tanította a sokaságot." 

Lukács 5,3  

        Isten beszél hozzánk itt is, most is. Amikor beszédén keresztül megszólít, az mindig az ő szeretetét jelzi. Ha téged megszólít, megoldódik az életed. Jézus két hajót látott állni a vízen. Halászembereké volt. Nincs is más ezen a földön, csak halászember. Mindnyájan a boldogságot szeretnénk kifogni. Úgy van, ahogyan Péter mondja az 5. versben: "Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, mégsem fogtunk semmit." Egy ember kimondja, hogy az élete sikertelen. Talán te is belefáradtál már abba, hogy eddig semmi nem sikerült. Minden reggel nagy reménységgel indulunk el a hálókkal. Óriási fogásról álmodozunk. Fáradt emberek vagyunk. Nem a kor számít. A reménytelen, kilátástalan erőlködés a fárasztó. Talán azt mondod, hogy azért csak fogtál valamit - de boldogságot? Azt nem! Nézz most bele a hálódba! Mi az, ami sikerült vagy nem sikerült? Mindenki szeretne kifogni egy olyan társat, akivel megértik egymást. Hány szülő mondja, amikor gyermeke rossz társaságba keveredik, hogy nem ilyennek akartuk nevelni. Talán szeretted volna, ha a munkahelyen megbecsülnek. Állj meg egy kicsit az életed partján, nézd meg, nem ez-e a te képed? Voltak ott olyan halászok is, akik nem Jézust hallgatni jöttek, csak hálóikat mosni. Annyira megszoktuk, hogy mossuk magunkat. Milyen most a hálód? Nincs-e nagyon beszennyezve? Hazugságaid, csalásaid boldogtalanná tesznek. Jézus is szeretné megmosni az életedet. "Jézus Krisztusnak... vére megtisztít minden bűntől" (1Jn 1,7).

Forrás: Trausch Liza Napi áhitat

G.István László: Konvex tükör

Láttam sorstársam arcáról kiüresedni
a vonásokat. Egyik ránc a másik után
lett semmitmondó, fokozatosan kortalanodott
a bőrfelület. Az arc nem a halálra
készült, inkább a halál elől zárkózott
fényesedő ürességbe. Megszólíthatnám, gondoltam,
de a válasz nem nekem szólna, úgy beszélne
velem, mint mikor egy fejfájás
ellen védekezünk, szavakkal. Valami
szégyenféle is került az arcra, moly-vékonyította
szövet, rég elfeledett ruhák illatából.
A szégyen nem az arcról vallott, hanem
arról, aki nézte. Mondhatnád, hogy
akkor rólam, de én nem néztem, én csak láttam
az arcot, nézni nem volt erőm. Mondhatnád,
hogy a szégyen ellen védekezem, de bűntudatom
nekem tömjén és mirha, ha az utolsó
ítéletkor megszólítanak és elővesznek,
én semmit sem fogok tudni mondani.

Jász Attila: Hanem

Pilinszky-para     

Rongyos felhőfoszlányokba csavarva
az egek hajléktalanja
az aluljáró csikkel és aprópénzzel teleszórt,
sáros betonpadlóján félkómában fekszik,   

félkómában fekszik, és
nem leszünk megváltva mi sem,
ha nem tér magához,
ha nem térünk magunkhoz
harmadnap estig.

Pethes Mária : Benedictio

Áldalak, Uram, mert legelhagyatottabb óráimon
jósággal töltöd be szívem, így azok szolgálatába
állhatok, akik nem írják, hanem elszenvedik a
történelmet.

Áldalak, mert megtanítottál a viszonzás elvárása
nélkül szeretni, átadtad nekem a megbocsátás
félelmes fegyverét. Bízom benned, te majd
gondoskodsz a vétkesekről.

Nem esem a büszkeség kelepcéjébe. Száműzöm
hangomból a megvetést, ami könnyedén közönnyé
válhat. Vigyázok a szabadságra, hűségét
megbecsülöm, zúgását emberi nyelvre fordítom.

Nem akarok birtokba venni tárgyakat, elemeket,
magamon kívül senkin nem akarok uralkodni,
tudom, a hatalomhoz bölcsesség kell, hogy ne
aljasuljon zsarnoksággá.

Áldalak, Uram, mert szemet adtál, hogy lássam
a viruló mezőket, fület, hogy halljam a viharban
megsebesült vadvirágok panaszát, és képességet,
hogy feltámasszam őket.

Áldalak, mert hiába szaggatják szittyaszelek
türelmemet, újabb és újabb kísérletet tehetek,
hogy megállítsam az időt egy régi pillanatnál,
amit kiszépített a kegyes végtelen.

Rákos Sándor: Bálványok

istenség lakik
az áradásban
ő veti partra
a halakat
istenség lakik
az esők. mögött
ő itatja meg
a madarakat
istenség lakik
a forró szélben
ő emészti el
a virágokat

ki az egy istent el nem bírja
annak ezer istene van bálvány

bálványkodik
fölöttem
uramat őt uralják
inaim húrjai
csontjaim csövei
üregeim hús-burka
koponyám boltozatja
remegő lágy részeim
halni gyáva tagjaim
add hogy örökké éljek
a haláltól ne féljek
öregedni se féljek
ha meghallgatsz dicsérlek
jöttömben és mentemben
keltemben és fektemben
életemben ha míg élek
halálomban ha míg

bálványaink
bennünk élnek
félelmeink fagyában
gyávaságaink derében
gondolataink hűvösén
bálványaink
belőlünk élnek
velőnkkel etetjük
vérünkkel itatjuk
gyöngeségünkkel erősítjük
lelkünkkel lelkesítjük
bálványainkat

arcukat méred arcodhoz
szemüket méred szemedhez
hallgatásukkal te hallgatsz
nézésükkel te nézel
közönyükkel te válaszolsz

a széttört istent összerakni
áhítatból
emberségből
lesz-e még gyülekezet

Makay Ida: Alkony a réten

Fenyő áll őrt a dombtetőn.

Az alkony nagy csöndjét vigyázza.

Nyugalom fénylik a füvekben:

növények ős mindentudása,

termő és emésztő türelme.

A változás időtlen árja

halált ringat s szerelmeket.

Akárha Rilke fényes árnya

fenyőként, óriásra válva

állana őrt a csönd felett.

Károlyi Amy: Cím nélkül

Nem ingem ő. Levethetetlen.
Sorsom magamba építettem.

Nem táska ő, nem kézbe hordom,
magamba építettem sorsom.

Együtt hálunk, halunk egy ágyban
gubancolódott együtt-lakásban.

Ha pusztulok, az üres házba
éhen pusztul a sors magába.

Acsai Roland: Szerelmes vers

Tegnap nem esett. Ma már esik.
Tegnap még csak készülődtek
A felhők, hogy hozzánk hasonlóan 

Megmásszák a tövises, télvégi domboldalt,
Aztán beléjük akadtak a tüskék,
Mint tegnap az én ujjamba, 

Meg a kabátomba, és felszakították őket.
Az eső és a felhők nem szimbólumok,
Vagy allegóriák, csak tények, mint 

A domboldal, a tüskék, vagy mi ketten,
És nem példáznak semmit az
Idő múlásán és önmagukon kívül, 

Vagy, mint a mi esetünkben, az összetartozás
Láthatatlan szálain kívül, amik úgy kötnek
Össze veled, ahogy az esőcseppek
Sűrű öltései az eget a földdel.

Csoóri Sándor: Talán még van idő

Nem fértem el rövid sorokban –
a nyárban –
a tél istállóiban –
nem fértem el az életemben.
A visszatartott lélegzet-hazákat most kifújom:
süvítsenek!
Elég volt, súgja a száj, elég a kékülés,
a kidagadt nyakerek pirospünkösdje,
a hosszú böjt,
az út hajnali fölébredésből
homályba, homályból kő alá,
elég a semmi: semmiért –
Talán még nem késő partra szállni
egy világba vesző falevélen
és szemek ködébe odaállni: itt vagyok végre!
vesztemet akartam mindig,
tüntetően a bukást,
mert sok itt a kicsi győztes, hát undorodom,
sok a világbajnok,
a fölpumpált fejű üregi király,
a díszsírhelyek fölött röpködő, húsos pille –
talán még van időm megelőzni
sikeres halálomat.
Zuhanni,
hömpölyögni,
elmúlni tanítom magamat
s mellemen kazaltüzet gyújtok, hogy virágozzak!