Bella István: A holdról

A hold – macska volt.
Kell erre
bizonyosság?
Hiszen még most is
megugatják
a kutyák és a kutyuskák.

Ha ott ül kevélyen
az ágak hegyében,

vagy: hátával sarlóz
a kémény tövében,

vagy: gebeszkedik a
lombok begyében;

hát még, amikor puhán
        – macskatalpon –
átsettenkedik a
holdfény a szobán,
vagy az udvarokon
a hold-világa.

Futnak is a kutyák,
s a kutyuskák
az inaló holdfény
nyomába.

S így lehetett,
hogy egyszer
fölfutott
az égigérő fára,
az éjre,
hiszen mi mások
lennének
a vöröslő csillagok,
mint megvarasodott
macskaköröm-nyomok,
miket körbeforrt
az éjszaka
fekete háncsa.

Ezért
a kutyák
dühösen:
Vau, Vau!
S a hold
nyűgösen:
Nyau, Nyau!
Azaz
nem is szól,
csak összegömbölyödik
szerényen,
és mosolyog, mosolyog
az egészen.

Márai Sándor: Ég és föld

   “Gyanakvással szemlélem magam, ezt a különös ellenfelet, kinek minden titkos gondolatát ismerem, s lépéseit és cselekedeteit mégsem tudom kiszámítani.”  

Mai Ige: Mire alapozod az életedet?

 „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram – ha nem teszitek, amit mondok?” (Lukács 6:46) 

Jézus elmondott egy példázatot két emberről, akik házat építettek. A bölcs ember a házát sziklára alapozta; a bolond viszont homokra épített. Amikor a vihar lecsapott a két házra, csak a bölcs ember háza maradt állva. Nos, Jézus itt nem a bölcsességet és az ostobaságot hasonlította össze, hiszen mindannyian hajlamosak vagyunk időnként bölcsen, máskor egészen ostobán viselkedni. Azt sem mondta, hogy a megmaradt ház egy hívő emberé volt, és a nem hívőé dőlt romba, bár ezt beleérti. Jézus a két alapot hasonlította össze (ld. Máté 7:24–27). 

Nos, te mire alapod az életedet? Amikor a dolgok rosszra fordulnak, amikor sarokba szorulsz, amikor az életed van veszélyben, amikor az utolsó csepp erődet is elhasználtad – mi segít tovább? Biztosan nem a bölcsességed vagy a felekezeti hovatartozásod. A hűséges hívők is belekerülnek az élet viharaiba: bántalmazó kapcsolat, pénzügyi összeomlás, hűtlen házastárs, visszafordíthatatlan veszteség, gyermekünk megbetegedése, pszichológiai vagy fizikai fogyatékosság stb. Jézus arra mutatott rá, hogy az élet viharain csak úgy tudunk túljutni, ha azt tesszük, amit ő mond! Mivel Isten mindig megtartja ígéretét, ha engedelmeskedsz Igéjének, akaratának, akkor az ő hatalmas ereje érted dolgozik. Bármennyire tombol is a vihar, bármilyen sokáig tart is, ha engedelmességben jársz, Isten segít túljutni rajta.

Zágorec-Csuka Judit: Megérkezés

Hogy megérkezzél oda,

ahova elindultál,

hogy végre úton legyél,

és meghajoljál

a teremtő előtt,

hogy megadta ezt neked.

Petőcz András: Fényesség, körülöttünk

Elfáradtam, mondod, leülsz mellém a teraszra,
a vállamra hajtod a fejed, úgy viselkedsz, mintha,
nem is tudom, mintha minden olyan lenne, ahogy
egykor, egykoron, soha, semmikor, a vállamon
fejed, mosolyogsz, nézed a távolban a tavat,
a teraszról éppen odalátni, valami soha-nem-volt
nyugalom bennünk, ősfák árnyékában, kora este,
nyár, majdnem-idill, és, persze, hőség, hőség
mindenütt, minden mozdulatlan, aztán feltűnik
az úton egy különös alak, imbolyog, növekszik
egyre, valaki közeledik, már-már itt van, szinte
közvetlenül előttünk, eltakarja a távoli tavat,
eltakar mindent, ne aludj, suttogod, és a tarkómat
simítod végig a tenyereddel,                                     
                                       rosszat álmodtam, mondom
magamhoz térve, valami különös fickó jött felfelé
az úton, a kerítés mellett, és sötét volt, és fenyegető,
mesélem, te éppen a gyertyákat gyújtogatod a lassú
szürkületben, mécseseket, végig a teraszon, amíg
látom a fényt, és a sötétség nem takarja el a tavat,
addig még jó, gondolom, figyelem, ahogy a mécsesek
körül teszel-veszel, szép a mozdulatod, amikor épp
gyufát gyújtasz, a fény megvilágítja az arcodat, egy
 másodpercre behunyod a szemed, apám szemét nem
zárták le a kórházban a hullamerevség előtt, most
csak bámul bele a sötétségbe, mondom magamban,
körülöttünk tompa derengés, fény, ott, azon a teraszon,
ahol ő, az apám, annyira szeretett elüldögélni. 

Zágorec-Csuka Judit: Egyedül voltál

        Kis herceg tiszteletére

 Egyedül voltál a csillagok közt,
kertész voltál az én kertemben,
barátot kerestél, s megtaláltál
engemet.

Szeretted, hogy a nap lemegy,
ahogy lehunyják szemüket
a csillagok.

Kertemben rózsát ültettél,
hiába van most a sok virág,
ha a nap lement, te elmentél,
mert vártak rád a tejút csillagai

Zágorec-Csuka Judit: Utak Európába

Útjaid még vihetnek Londonba,
Párizsba, Bosztonba, Belgrádba,
Tokióba, New Yorkba, de meghalni
csak itt tudsz igazán, itt eshetik
szét életed.

Útjaid még vihetnek idegen tájakra,
beleszorulhatsz még idegen,
kiismerhetetlen világokba, de csak
itt állhatsz meg, ezeken a magaslatokon.

Útjaid még vihetnek tökéletesebb
demokráciákba, szétszakadt szigetekre,
de a szőlőszemek és a barázdák
hazahúznak vadon nőtt falusi tájaidra.


Varga Miklós: Vén Európa

Zágorec-Csuka Judit: Későre jár

Hosszú kételkedés után nem hívod
fel barátaidat, nem keresed őket,
nem akarsz a sok gyürődés után
megbocsátani, nem kellenek többé
az összefüggések, nem kellenek többé
a hízelgő beszédek, nem nézel bele
noteszeidbe sem, fölösleges lesz
az írás is, pedig a szavak sok
mindent még elárulhatnak, nekik
majdnem mindegy, hogy Adyt
idézel, vagy Kosztolányit, reménykedjél,
lehet, hogy megtűrnek még, de még
néhányszor szívendöfnek a blöffölés
könnyű szlogenjével, ne politizálj,
újabb rendezések helyett itt van
a jól bevált színpadi kép, egyre
megy, ha tanár vagy, vagy költő, de
lehetsz még bohóc is, csak szórakoztass,
adj újabb szenzációt, legyél gyors és
felületes, de ne legyen megoldás,
a színfalak mögött úgysem várnak
rád, inkább ottmaradjon torkodban
a kimondatlan szó, ne legyél többé
letisztult klasszicista, sem avantgardista,
csak hallgassál, mint az elhagyott
sírjel, későre jár, későre jár…

Lesznai Anna: A pillanatok nyoszolyáján

Te másé, én meg senkié,
Egy kedvre ketten nem születtünk,
Egy bölcsőt nem táplál a testünk,
Nem termettünk egy ölelésre.

Nem volt csókunk és nem volt ágyunk -
Összeborúlt útverte lelkünk,
Örültünk hogy egymásra leltünk
S nem telt idő játékos vágyra.

Este volt bennünk és a kertben...
Egymásba mi pihenni tértünk,
A dús gyönyör, mit el nem értünk,
Mint síri rög hullott le ránk.

Elporladtunk, megsemmisűltünk,
Nem folyt idő, ahol mi áltunk
És örök lett találkozásunk,
A pillanatok nyoszolyáján

.kaktusz

Tudod arra gondoltam, 

hogy a földi létnek értelmet 

az egyetlen Isten adja, 

csodás ajándék benne hinni... 

hinni azt jelenti, 

hogy minden porcikában érezni 

a csodálatos szeretetet, 

hinni benne azt jelenti, 

hogy tudni pontosan, 

hogy van valaki 

ezen a kihűlőben lévő, 

ebben a szeretetlen világban, 

aki számon tartja 

az ember minden hajaszálát, 

van valaki, aki már 

őt akkor is szerette, 

amikor még meg se született, 

hinni benne azt jelenti, 

hogy van valaki, 

aki mindent megbocsájt, 

aki minden léptét 

féltő szemmel... 

a hit mellett 

minden más eltörpül, 

könnyíti a betegséget, 

a halált, általa képes az ember 

válaszolni a kemény kőre 

lágy kenyérrel,: 

imádni lehet az olyan Istent 

egész szívből és egész lélekből, 

érte az ember már angyallá lehet 

Itt a Földön... 

Isten a szeretet, s ha az ember 

végleg csalódik benne, 

a hitét veszti el, 

a legfontosabbat, 

magát a földi létnek 

az egyetlen valódi értelmét.

Lator László: Folyékony világ .

Suhogó csendben dombon állsz,
szirmokat ejt a homlokod,
fejed körül az éles szépség
ezüst örvénye kavarog.   

Hegyek hajolnak púposan,
színek mozdítják szárnyukat,
lágy formák körül tekeregnek
a keményedő vonalak.   

Tárul a mélység, szétfutó,
egymásba villogó terek.
Fény gyűrűz szálkás fák között,
nyújtóznak zsibbadt gyökerek.   

Vízként ragyog a csorduló,
meg nem született pillanat.
Folyékony csoda a világ
e folyton mozgó héj alatt.

Wass Albert

 “Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.”     

Petőcz András: Nézed az esőt

Megállsz az ablaknál,
s nézed az esőt. 

Lassúdad, végtelen
mozdulat,
ahogy az eső
egykedvűen mulat. 

Nézed az esőt,
ami,
mintha szívedből nőtt
volna ki,
szomorú, szürke és nyugodt. 

Tompa csend
takarja be a végtelent. 

Aztán, valahonnan belülről,
elindul valami. 

Sűrűsödik. 

Miként ha méhraj csapna le
az orgonavirágra,
hirtelen beindul valami zsongás. 

Ez kerít hatalmába. 

Zsongasz te is. Zsongasz. Pedig esik.
A lassúdad, országos eső. 

Amely után talán majd kicsinke lila virág
búvik elő
a semmiből. 

Igen. A földed befogad.
És virág lepi el a sírhantodat.

Tóth Árpád: Esti ének

saját fotó


 A holdat nézd, fölült a háztetőre,
S arany testét szikrázó gombolyagba
Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma,
Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, -
Fáradt szegény, pihenni volna kedve:
Érzed? most rádnéz, s elszántan, vakon
Hozzádvetné magát az ablakon,
S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve. 

S a félsötét szobában nézz körül, -
Érzed? reszketnek a bús bútorok ma,
Rejtelmesen mind hozzád tántorogna,
S mint halk, borús raj, körbe tömörül:
Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek,
Leomlanának, s édes ujjaid
Lágy simítását kérni bújna mind,
Hogy érezzék zsongító, enyhe tested. 

S nézd: ím, az árnyban két szemem hogy ég,
Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer,
Ó, millió sok éve már - emlékszel? -
Égtek s fájtak, - nem volt még föld, se ég,
Simítsa őket is kezed hüs ujja:
Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok
Lététől létem csendesen eloldod,
S a végtelenben ringatózom újra! 

1915  

Petőcz András: A megtört mozdulat

                (a nyolcvanas évek megidézése)     

Futás volt még akkor, és volt még lendület is,
lélegzet volt akkor, és volt még levegőkapkodás,
vágyakozás volt még akkor, valami soha nem volt akarat,
tisztaság volt még akkor, és végtelen fényesség világított.   

Hittel teli társai voltunk hittel teli társainknak,
és valamiféle távoli cél felé futottunk, miközben
nem is sejtettük, hogy hiába rohanunk összeszorított
foggal, távoli célunk egyre messzebb van tőlünk.   

Egyre messzebb lett ez a távoli cél, és én nem akarom,
nem akarom elhinni, hogy hiába is futottam egykor,
egykor, még annyira fiatalon, hogy már az idejét sem,
az idejét sem sejtem valamikori rohanós önmagamnak.   

Most kissé szomorúan és főleg nagyon fáradtan nézem,
nézem, ahogy szétesik körülöttem minden, a múlt,
a múlt, a jelen és a jövő, és zuhanunk csak egyre lejjebb,
miként a madarak, ha szárnyukat ismeretlen golyó sebzi meg.   

Megtört a mozdulat, ahogy egykor a levegőégbe emelkedtünk,
nagy rajban, büszkén és hatalmas erővel. Mindennek vége.
Zuhanásunkat immáron meg nem állíthatja semmi. Örvénylő
mélységet látok. Lehúz, és nem ereszt el már sohasem.