2019. október 28., hétfő

Kálnoky László: Ballada az őszi erdőkről



Borzong, meghajlik a fenyő;
rejtekhelyén a karcsú őz fél,
kis szíve kétszeresre nő,
mert nincsen rémítőbb az ősznél.
A tér mint nagy, fekete lyuk,
sáros vízben úsznak a csertők,
és elzokogják bánatuk
minden éjjel az őszi erdők.

Az űrben denevér kering, és
dermeszt, bűvöl az éji óra.
A fákban áll a nedvkeringés,
ha fölsikolt a mandragóra,
mikor szellemkezek kiássák,
lila körmök, sárgán tekergő
ujjak, és most a jajkiáltást
visszhangozza az őszi erdő.

Halvány udvara van a holdnak,
sötétek a felhők alatta,
és alakjuk fekete macska.
Fenn boszorkányok lovagolnak.
Vérszínű nyelvét mind kiölti,
mögöttük hosszan lobban el rőt
hajuk, s vijjogásuk betölti
éjféltájban az őszi erdőt.

AJÁNLÁS

Lelkem üres térben lebeg;
kinyújtott kezek el nem érnek;
fenyegetnek vagy féltenek,
de mézes hangok is dicsérnek.

Egyetlen szavukat se hidd:
amelyben élek, nézd e fertőt!
Sírd tele értem könnyeid
vadvizével az őszi erdőt.

Kálnoky László: Ima

Panaszkodom neked, és nem figyelsz rám.
Hívlak, kérdezlek, de választ nem adsz.
Hallgatásod lever. Ekképp felelsz tán,
s a forró sivatagban veszni hagysz.

Mint egy király, kinek a porba sújtott
halálraítélt lábához borul,
palástod szélét markomból kihúzod,
s méltóságos alakod elvonul.

Magad arany füstbe kell hogy takard:
utolsó kiáltásom meg ne halld,
ne lásd magasba szökni véremet,

s ne lásd a vérsugár homokba-holtát,
ha rám vadászik s szétszaggat a falkád.
Hogy ne lásd a tulajdon szégyened!

2019. október 27., vasárnap

Áprily Lajos: Keresni fogsz




Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje, 
csak mélabúd halálos húrja szól. 
Belejajdulsz a süket végtelenbe, 
keresni fogsz, és nem leszek sehol.

Szabó Lőrinc: Bicikli

Fiamat néztem, már majdnem aludt.
– Mi lesz belőle? – töprengtem szorongva.
Egyszer csak felült: – Nekem ne követ,
hanem biciklit tétess a siromra. –

– Majd, hogy ellopják! – ütöttem el a
rémképet. – Vagy hogy megegye a rozsda! –
Lóci ásitott: – Igaz… – s visszadőlt,
a paplant némán a fülére húzta,

s csak nagysoká szólt (s úgy, mint akinek
a szája már végső alkura nyílik):
– Legalább irasd rá a kőre, hogy
nagyon szeretett volna egy biciklit!

Áprily Lajos: Napló

Ma nem gondoltam rád, kedves fiam.

Homályban ültem, hangulattalan,
nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab,
vártam, mikor lop sugarat reám
egy könyörülő, keskeny ég-darab.
De a tavaszból nem jutott öröm.
A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm.
Király, ki koldus-kézzel érkezett...

Egy nap - megint egy nap, mely elveszett.

S mikor - fiam - kész volt a számadás,
eszembe villant a kirándulás.
Az ég feletted genciána-kék,
ragyog reád a végtelen vidék.
A hátizsákodat büszkén viszed,
kövek közül szürcsölsz forrásvizet.
Bokor tövében elrejtőzve vár
tündér-virág: tarka rigó-pohár.
Az erdő száz kincset kínál neked:
arany bábrablót, hőscincéreket.
Prairie-k fiának álmodod magad,
kalandjaidban könnyű szárny emel,
nomád és hős vagy, szertelen, szabad!

Ezt a napot mégsem vesztettem el.

2019. október 26., szombat

Kányádi Sándor: Valami készül




Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelõre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bõrét nem félti,
és a szellõ is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csõsz ül:

Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.

Illyés Gyula: Gyönyörű, gyönyörű

Hátam mögött – szívem is hallja –
 törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.

2019. október 25., péntek

Boda Magdolna: Viselős vagyok












Viselős vagyok
a vágy egyre nő bennem
még nem fakad tej
de egyre nagyobbnak
érzem a mellem                                   
csípőm                                             
fenekem
rakódnak rám az évszakok
nagyobb lesz térfogatom
hogy ami elmúlt
jobban elférjen.                       

Ha leszáll az este
teher a kóborlás
a vér alig mozdul ereimben
csak ülnék mozdulatlan
mint egy szobor
és bámulnám a tengert
az meg engem.
Vagy néznék egy sziklát
az alkonyatban mikor
csorognak róla a színek.
Mi lesz holnap?

Fölcipelem megint a vizet
a második emeletre
és visszamosolygok
akkor is ha nincs kedvem.
Napkeltekor ujjaimmal
elválasztom a tengertől az eget
a türkizt és az ultramarint.
Megint.
Megint.
Megint. 

Boda Magdolna: Tükör

Vizsgálgatom arcom
a tükörben,
ki ez, kérdem.
Tapogatom hajam,
barna fürtök helyett
most már rövid, szőke
(alatta jócskán ősz lehet).
Szemem még csillog,
a vágy benne alig fakult,
épp olyan ragyogó,
mint régen.
Bőröm matt, sápadt,
érzek alatta egy vékony kérget.
Többet kéne mosolyognom.

Többet kéne viselnem
arcomat a púder alatt;
az ajkam is száraz,
rúzs helyett
jobb lenne neki a csók.
Ahogy elnézem magam,
rám férne
egy vitamindúsabb élet,
valami gondtalanabb,
valami sokkal, de sokkal jobb.

Fodor Ákos: Halottak




 képeik falnak   
fordultak felőlünk és  
a hátuk: tükör

Szentmihályi Szabó Péter: Magad köré poklot

Ha Istent egy éjjel ellopod,
állíts helyére oszlopot,
fakassz vizet vad gépeiddel,
építs hidat, mely égre ível,

ha Isten nevét elveszed,
állíts helyébe szellemet,
ha Isten parancsát megszeged,
állíts helyébe elveket.

Ha Istent már likvidáltad,
üres leszel, akár az állat,
ha mennyed reményét lerontod
magad köré teremtesz poklot!

2019. október 20., vasárnap

Szentmihályi Szabó Péter : Reggeli imádság












Köszönöm, hogy ép-egészen
Megértem e szép napot,
Köszönöm, hogy szenvedésem
Reménységben meghagyott.

Köszönöm a kétkedésem,
Hogy Véletlen játszadoz
Velem itt a sötétségben,
Rettegvén, hogy meghalok.

Köszönöm, hogy ma is éltem,
Bár vetésem elfagyott,
S hogy ebben a Nagy Egészben
Egy test s lélek rám jutott.

Fodor Ákos: Határok

Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ                                           
                                   – még az sem
változtathatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
hogy megsértettük:
magunkban.

Fodor Ákos: Hálaérzet




mikor az ember
tudja, hogy mi baja nincs

Csoóri Sándor: Már nem én ülök ott

Szelíd lettem, lassú és belenyugvó:
kitömött vízisárkány
egy vízalatti múzeumban,
csak bámulom a napok fölszálló buborékát,
csak bámulom, amit néznem kellene.

Eljön hozzám hétfő mezítláb,
leveles ággal eljön kedd is,
eljönnek a szerdai lepkék: az újra benépesült éden
turistái:
a csütörtöki, a pénteki szónokok,
hogy a közénk zuhanó, véres zsákokról beszéljenek,
eljönnek szeretni a nők
s a dohányszemetes állú besúgók hízelegni,
megisszuk a boromat, nézzük egymást
és mosolygunk egymásra belülről kifelé,
de holdfényes fogsorukról
eszembe jut a Jeges-tenger
s a fárasztó hómező, hol rossz álmaimban reggelig
gyalogolok
s már nem én ülök ott köztük
a szobanagyságú képkeretben,
nem én kékülök megcsomósodó hajhagymákkal,
szemem és fülem testemtől eltávolodik,
kocsonya-tompaságú falakat hagyva maga után.