Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünn,
Robbanhat ezer bomba: kárba ment,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.

Almási Mihályné: Adventi csendben

Adventi csend van.
Nincs hang, csak lélek-beszéd.
Adventi csendben
Lehullok, Uram, eléd.
Adventi csendben
Csak hitem kis mécse ég;
Adventi csend van.
Köröttem mély a sötét.

Adventi csend van…
Készül-e, mond, a szíved?
 Adventi csendben
Gyümölcsöt hoz-e hited?
Adventi csendben
Szunnyadsz tán? Lámpád nem ég?
Adventi csend van…
Krisztus vár éretted még.

Németh Erzsébet: Kétkedõ hangok panasza

A Teremtés könyvében
nem volt a nevem,
mégis megszülettem.
Mivégre istenem?
Évekbe fáslizott sebem
ma is átszivárog –
alkotó kezedtől,
vagy annak hiányától.
Gügyögsz álmaimban,
fürdetsz csalódásban,
edzed a szívemet
el nem múló lázban.
Ajándékot küldesz:
hajnali harangot,
hangjában őseim
lelkeit marasztod.
Tavasz-varázsban forog
a szerelem tánca,
virágok nevetnek
ébredõ fiúra,
ébredő leányra.
Utakat adsz,
meg tévedést,
embersodródásban
sokszoros éhezést.
Delet dalolsz,
fényeső zuhog arcomba,
meg ökölcsattanás,
mintha ez is
az élethez tartozna.
Árvuló testemre
lángjeleket égetsz,
pedig nevem már ott van
az Elmúlás könyvében.

Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem...

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyermek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény,
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Kamarás Klára: Őszi levél

Ez már a másik ősz… a fáradt.
Szél kerget tört virágot, ágat.
Hova lett az arany lomb,
lángoló szép levelek
tarka varázsa?
Elmúltak, mint az idő,
lásd, együtt süllyedtek a sárba.
Dér fedi már a mezőt,
mint szívem a bánat.
Fázós köd fekszik a tájon…
Vágyom utánad. 

Zelk Zoltán: Számadás

Amit csak szemmel érsz el:
Próbáld letépni kézzel,
Ami elérhetetlen,
Azt megleled szivedben.

Amit közel vélsz: messze,
Amit soknak tudsz: egy se.
Nincsen más, csak káprázat:
Hazád az, földed, házad.

A légben verj hát sátrat,
A semmiben törj ágat –
Ha földön gyújtasz lángot:
Vaknak gyújtasz világot.

Amit lélekkel érsz el:
Azt markold szemmel, kézzel,
Mert mit is érsz e léttel,
Ha majd koldusként mégy el? 

Juhász Gyula: Fohászkodás

Annák, szerelmek, elbocsátom őket, 

Mint őszi lomb a szálló levelet.  

Szőkén keringve hulljanak az őskert  

Örök rögére, holt álmok felett.     

Ragyogjanak, míg tudnak, a tünő fény  

Hunyó világán, vágyam lángja az,  

Múlt ifjuságom gazdag temetőjén,  

Míg jő a tél, mely dúdol és havaz.     

Én addig állok álmom omladékán,  

Magányom dombján, s nézem hallgatag,  

Hogy a napóra árnya mint halad.     

Forgó szerencsék és forgó planéták  

Táncolnak ott fenn, és elmúlnak itt lenn,  

De élsz és vársz örök szerelmem, Isten!

Kányádi Sándor: Szeretnélek...

Szeretnélek a tenyerembe venni,
a naphoz egy kicsit közelebb vinni,
hogy melegedj, amikor nagy hidegek vannak,
s hogy enyhüljön éle ősszel a hóharmatnak.   

Garabonciásod szeretnék lenni;
szárazság idején hosszúszárú esőt
vinnék langyos záport, gabonanövelőt,
fölfognám viharod bő köpenyegemmel.   

Mindened én szeretnék lenni,
s lennék is, ha volna reá mód:
mérnököd, orvosod, tanítód,
mindenkid, aki csak javadat akarja.   

De nézd, annyi minden vállamra nehezül,
segíts meg Szülőföld, nem bírom egyedül. 

Pecznyik Pál: Krisztus levele vagyunk!

Reumások,
szívbetegek,
csetlő-botló
erőtlenek,

Nagyothallók,
rövidlátók,
már-már a sír
szélén járók!

Megfakult
élet-levelek,
út végéhez
ért öregek.

Sok évtized
súlya rajtunk,
terhe alatt
meg-meghajlunk.

Rég elsuhant
ifjúságunk.
Csend, békesség
a mi vágyunk.

Körülöttünk
zsong az élet,
mintha sosem
érne véget.

Sokszor árva
magányunkban
térdre hullva
imáinkban

Téged keres
Jézus, szavunk;
véreddel írt
levél vagyunk.

Az életünk
lett leveled:
Rajta a Te
drága neved!

Túrmezei Erzsébet: Találkoztál velük?

Kiégett szívvel és unottan,
reményvesztetten, kifosztottan,
mintha nem várna rájuk holnap,
kisemmizetten vándorolnak…
fölöttük szürke, fénytelen egek…
Fiatalon is milyen öregek!

S lángoló szívvel, égő hittel,
mint aki semmit nem veszít el
kincseiből, ha évek telnek,
boldog holnapról énekelnek…
át próbákon és szenvedéseken,
át meredek, rögös ösvényeken,
mégis, mint akiket győzelmes szárnyak
hordoznak, mint akiket hazavárnak…
hiszen előremutat minden óra
Krisztusukkal a szent találkozóra…
Mégis – hiszen szívükben ifjúság van! –
Helytállva igaz hűséggel a mában,
erőfogytán is lankadatlan
szeretetben és szolgálatban…
ajkukon el nem némuló dalok…
Öregen is milyen fiatalok!

Csoóri Sándor: Derengésben

Hajnal van, arcodra ébredek megint.

                Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.                

Azt akarom: maradjon minden így,

derengésben, ahogy az ég akarja.

Csoóri Sándor: Mindenem, amim volt

Mindenem, amim volt, másoknak adtam oda:
időmet, türelmemet s darazsaim felhőtlen
délutánját. A lecsupaszított,
téli erdőt, amely messziről óriás
sünnek látszott. S a pénzt, a pénzt,
a szánalmas pénzt is, mint aki
Szent László kezével aranyat osztogat.

Nevettek is rajtam sokan, akár egy
hibbant szerzetesen. Nevettek, de azért
jöttek utánam nagy csapatban. Jöttek
reggel és este; jöttek megfeketedve
a félredobált vasúti talpfák közül,
a városi neonlepkék színes csődületéből,
jöttek a sütkérező könyvek időtlen idejéből,
nyakukban megalvadt sál vagy fakó kendő.

Nem a megváltójuk: a jó bolondjuk voltam.
Egy szépreményű, független lator, aki
irtózik szesztől, vértől, dajkáló nikotintól,
de egyszer még kitüntetett helye lehet
a Golgotán, és el lehet majd nevezni
róla egy ólat, egy zsákutcát, egy kihaló
mosolyfajtát az ezredvégen, ha lesz még
valaki, aki effélékre is gondol.

Csupa barbár remény és csodaváró óra
ketyeg mögöttem, mint fának rohant
autó sértetlenül maradt órája. De hol
keressek most magam helyett egy jól látható
istent, egy kinevethető ősbolondot,
aki tékozolva osztaná szét megint a hangját, a kezét,
a képzeletét, a benne heverő, nagy hegyeket
és néha még örülni is tudna, hogy kifosztott
novemberi arca a kifosztott, novemberi éghez hasonlít?

Csoóri Sándor: Semmi se jó

csonka szonett 

Semmi se jó: az alvás se, a fény se.
A boroktól is csak a megrozsdásodott
nádas zúg felém, vagy az a vércse-
banda, amely útonállóként folyton ott

ólálkodott szűk udvarunk fölött.
A múlt se jó, s az emlékek se jók már.
Lassú hintókon hozza Isten a ködöt,
hogy énekeljek én is a ködben.

De hogy kinek, azt ő se mondja meg.
Nőket sorol, öröklét-ízű nőket,
akik ágyamba visszatérhetnének,

kezükben egy-egy árvízi csokorral.
De aztán legyint: hagyjam őket is.
Az elmúlással ők is rosszban vannak.

Lukátsi Vilma: Ha szembe jön

Ádvent idején szembe jön velünk
földi vándornak öltözötten
ünnep-várásunk országútján,
lélek-terhelő nagy ködökben…

Gyertya kell! – Égő, tiszta lángú,
szív-didergető éjszakába,
hogy meg ne csalja virrasztásunk
neon-reklámok tarkasága.

Gyertya kell! – Égő, szelíd lángú,
és kéz, amely magasra tartja,
és… egy másik aki segítsen,
ha annak elfárad a karja!

Gyertya kell! – Sok kis égő gyertya,
És lángokat hordozó kezek,
hogy amikor szembe jön velünk,
el ne kerüljük Őt, emberek! 

Csoóri Sándor: Látok kék lámpát lengeni

     Nem erdők hűvösében: 
     férfikarok homályában 
     rejtőzik Magda. 
     Fülében virág-függő 
     s derekán arany kígyó 
     nyújtózkodik a Holdra.
Első szerelmem, hold-leány,
te más egekre szálló,
kigyulladt tenyerembe
mernél-e még zuhanni?
Tíz ujjam emlékezik,
tíz körmöm fölhasad,
hogy, szenvedvén, láthassam
elfordult arcodat… 

     Vasárnap van: hallod-e, 
     búgnak templomi orgonák? 
     zsoltárt énekelsz hozzám, 
     zsoltárt éneklek hozzád. 
     Nincs pap, nincs Isten, mi vagyunk 
     fehér oszlopok árnyán 
     jelenvalók és hitvallók 
     szerelem áldozásán.
Vasárnap van: tudod-e?
nagy eső zuhog: látod-e?
Villám sétál az utcán.
Ha rád néz, meg is halhatsz.
Bújj ide ballonom alá,
bújj ide örömöm alá,
soha meg nem halhatsz.
Nem csókollak meg: úgy szeretlek,
még magamtól is megőrizlek… 

     Tíz ujjam emlékezik. 
     Ruhám is emlékezik 
     butácska örömömre. 
     Nem volt füledben függő, 
     derekadon se kígyó 
     s nem tudtam, hogy a tested 
     hajolna szerelemre.
Orgonazúgást hallottam,
liliom hegedű-szavát –
Hallok most tompa dobszót,
bűnért jajgató zongorát;
s látok kék lámpát lengeni,
sötét szobába hívót,
hogy megfojtsam derekadon
a hideg, arany kígyót.