Háy János: Láttam őket

Láttam őket januárban,
és láttam őket februárban,
és láttam őket egész évben.
Nem voltak se jók, se rosszak,
se kicsik, se nagyok nem voltak.
A markuk tele, a szívük üres,
az üresség lehelte össze őket.
Közülük senki sem keres,
közülük senki nem talál,
közülük senki nem keres,
mert úgy tudja, nem talál.

Láttam őket egész évben.
Nem voltak se jók, se rosszak,
nem mérgezték magukat éjjel,
nem hagytak el feleséget,
maradtak benne az ürességben.
Nem nyüszítettek, nem akarták,
hogy a világ így érjen véget.
Az üresség a szív böjtje, és a szívet
nem táplálták, de enni adtak

a húsnak és enni adtak a vérnek.
Nem vonyítottak, csak hallgattak,
mint a jóllakott vadak,
benne az ürességben.

Volt házuk, autójuk, mindenre biztosítás,
nem érhette őket váratlan kár,
alapelvük volt a biztonság.
Otthonosan mozogtak időben és térben,
mintha nem volna számukra
a mindenségnek pereme és széle.
Nem áldozták föl magukat,
akik áldozatot hoztak, már
meghaltak régen, hogy kik voltak,
ne kérdezd: nem emlékszem.
Nem fájt nekik a bent,
és nem fájt nekik a kint,
nem örültek  se egésznek, se résznek,
ragaszkodtak ahhoz, amiben éltek,
ragaszkodtak az üres térhez.

Láttam őket reggel, este, délben,
épp átszámolták a jövőt pénzre,
és lemondtak valamiről,
egészségtelen ételről, egy új nőről,
szerelem, nem. Ők semmit

nem kezdenének elölről.
Láttam őket a vízparton
derekukról a zsír már nem ég le,
mindennap fürdenek mégis,
rosszabb a szaguk, mint régen.
Egyből lesz kettő, kettőből
a három, háromból a négy lesz.
Ismerik, milyen a világ működése,
minden feladat és kényszer,
a legjobb, ha senki semmit nem érez.

Láttam őket januárban, és
láttam őket februárban, láttam
őket egészen közel hozzám,
hogy szinte már bennük voltak,
és láttam őket egészen messze,
ahonnét már nem látszottam.
Nem voltak se jók, se rosszak,
se kicsik, se nagyok nem voltak.,
nem nyüszítettek, halkan
működtek, mint a korszerű gépek,
mintha a világ, amit látnak,
soha nem érne véget.

Imre Flóra: Ronsard bevallja korát

Nos ifjú nem vagyok, őszül is a fejem
itt fáj ott fáj s bizony nem is mindig a szívem
ma már én kedvesem még neked se ígérem
hogy csak te és csak én és csak a szerelem.

Nem mondhatom, hiszen kacérkodik velem
már az is aki majd lassacskán eljön értem
s akinek nem lehet nemet mondani mégsem
akárhogy is veled van tele a szívem

Ne várass hát soká, hallgasd meg a dalom
ha rá bírsz nézni még egy ilyen vén legényre
féligzárt ajkaid engedd hadd csókolom

Tied az ifjúság szépséges és veszélye
ha nem is érték legalább hatalom
használd s örülj neki de irgalommal élve.

Csepregi János: Gyász

Kinek fáj jobban? 

Engem méhébe föld zár 

Előtted fénykép

Takács Zsuzsa: Tollpihe

A fotelban, ahol ültél, maradt egy tollpihe.
A párnából esett ki, amellyel
megtámasztottad sajgó csigolyáidat.
Nem tudom levenni, szüntelen
visszaszáll, ott virít az élénkzöld
szöveten. Nehéz mint a kő.
Ez az utolsó csepp a pohárban.
Nem bírom tovább a fülsértő csattogást,
ahogy a szövetre szüntelen visszaszáll.

Varga Imre: Jövendölés

Majd ott lebeg 

béna föld és sötét 

                   nap között a fényes arc                   

ami lehetnénk belep 

hullámaival 

és döbbent csöndként 

lángolva ránkzuhan

Mezey Katalin: Látom majd

Látom majd az életemet.
Egyetlen pillanatban,
egyszerre az egészet.
Egyetlen pillanatban
látom, megértem
és szeretném
kétségbeesetten
megtagadni.

Mezey Katalin: Igazság és hamisság

Az igazságra némán,
szinte csak félálomban
bólogatnak.

Aztán jelentékeny,
komoly szavakkal állnak
a hamisság oldalára.

Mezey Katalin: Olyan vagyok

Olyan vagyok, mint a gyerek,
mindent elsőre elhiszek.

Olyan vagyok, mint az ablak,
bárki kinyithat, becsaphat,

A szívem meg, mint az üveg,
ha nem ügyelsz, eltörheted.

Váci Mihály: Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?

Mondd, Kedvesem,
milyen, milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet
ölet sosem lel.
Milyen a part, ahol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány;
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
a szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőtt szárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennünk fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
is fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!

Levél feleségemnek, Leningrádba, 1960. júl. 20. 

Oláh András: hiány

 és megint – mint akkor 

abban a furcsa télben – 

várok kiszolgáltatottan: 

sorsunk magára hagyva 

vágyaink pusztulóban szívre 

szív alig dobban 

fogoly vagyok hiányodban

Kürti László: kitaposott szőnyeg

ahogy a szüleid hagynak el, s még nem érted,
mit jelent felnőtt ésszel itt maradni árván.
de a halál és közötted már senki nincsen többé
pajzsnak, bizalomnak, csalfa egérútnak.

hagyatékodból elajándékozod a rád
maradt szekrénysort. lemondasz arról
a fontosnak hitt afrikai kunyhóról
és fehérgólyákat ábrázoló festményről
egy távoli rokon javára. de hazacipeled
azt a régi szőnyeget, amit már akkor sem
becsültél sokra, mikor apád megrészegülten
tántorgott vele haza, miután cigaretta-
parázzsal kiégette az elözvegyült nagynénje.

és valahogy neked ez lett a legfontosabb
menedék, erre az előre kitaposott maradék
másfél vagy talán két évtizedre.
most mégis arra az önfeledt rajongásra
gondolsz, meg anyádra, ahogy fejcsóválva
ugyan, de együtt terítik le a nagyobbik
szobában ezt az alig használt, de átlukadt
kézicsomózású, seszínű szőnyeget.

Mezey Katalin: Énekeljenek a csillagok

Mint egy leplet, kiterítette az eget,
és kifeszítette, mint a lakósátrat.
Nem készített semmihez vázlatot,
gondolatban tervezte meg a mindenséget.
Amit eltervezett lecsukott szemhéja mögött,
képzeletében pontosan működött.
Lehunyta a szemét, és látta a teret,
utaztak benne a gondolatai,
követték és megelőzték egymást,
és mindegyikből valami született.

Elképzelte a bolygósereget,
és valahány forma eszébe jutott,
képzelt mindenből milliónyi fehér, fekete
és színes, kisebb-nagyobb változatot.
Mindről elgondolta, hogy mire jó,
milyen pályát fut be, mit vonz, és mit taszít.
És hogy legyen, mindnek nevet adott.
Éber gondolatokkal álmodott,
és felébredve a tiszta papírra írta:
„Utasításomra énekeljenek a csillagok.”

Mezey Katalin: Ha szegényen, ha gazdagon

 (József Attila változat) 

Adj emberséget az embernek,
mert élete nem filmszerep,
amit, ha egyszer eltévesztett,
még másodszorra jó lehet.

Ne járjon a világban kábán,
önmagától mámorosan,
tanítsd: álljon a maga lábán,
és tudja, Isten merre van.

Ne rázza öklét s szórja átkát,
mert szegénynek látja hazáját.
(Lelépek, én ezt itt hagyom!)

Ha szegényen, ha gazdagon,
ne legyünk könnyű préda, gyarmat:
adj magyarságot a magyarnak!

Nemcsák Károly

       „ Én mindig csodáltam a költőket, azért is, mert sokszor éreztem, hogy megfogalmazódik bennem valami és én azt nem tudom olyan szépen szavakba önteni, mint egy költő teszi mindezt. Közben azt is érzem, hogy bennem vannak ezek a gondolatok, de ahogy azokkal a jelzőkkel, azokkal a gondolatmenetekkel, amikkel egy-egy költő helyre tud rakni bennem egy gondolatsort, azzal nagyon jó együtt lenni.”

Oláh András: szerelmeink

többnyire kiesnek emlékezetemből
a legszürreálisabb álmok is
de az a vacogós hajnal
folyton visszatolakszik
ilyenkor asztmatikus fuldoklásban
vergődve keverlek fájdalmaimhoz
nem tudom hány élet kell egy szerelemhez
mennyi alázat titok és önfeladás
de önfeladás-e reggelente
újracsomagolni a vágyat
tudomásul venni a hiányt
keresni bátorságot a hűséghez
ami erősebb a kopottas múlt
minden szerelmi hazárdjátékánál
ahol mindig van egy titkos ösvény
és vannak szavak amik beléd gravírozódtak
ez nem gyengeség nem kiszolgáltatottság
inkább valami szétbonthatatlan
egymásba gabalyodás
amiből egy jut egy életben
s amiben ha megcsörren a telefon
tudod hogy ő lesz az
és minden lélegzetvétel
félreérthetetlenül az ő illatát hozza
elég egy mondat és megszűnik
a hidegfrontos fejgörcs
elég egy szó és új vádalku köttetik
s előcsoszog az a félszeg mosoly is
amely egy szempillantás alatt felissza
a tikkadt lelket kísértő szomjúságot