Régi ír népi áldás

 Legyen előtted mindig út 

fújjon mindig hátad mögül a szél 

melegen süsse arcodat a nap 

az eső lágyan essen földjeidre 

s amíg újra találkozunk - 

hordozzon tenyerén az Isten. 

Garai Gábor: Sokáig élni

Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.   

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.   

Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,   

hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.

Ijjas Tamás: Tangó

Többféleképpen érinthetjük egymást.
Elbújhatunk a térdigérő gazban, hol majd
egymáshoz ragad a homlokunk, mintha számháborúznánk.
Olyanok leszünk akkor, mint a sziámi ikrek.
Agyvelőink összekulcsolódnak - így szkanderezünk.
De az is lehet, hogy hosszan farkasszemet nézünk.
Persze te győzöl. Neked mindig szúrósabb a tekinteted.
Szemedből kikúszik a csipkerózsa, és összekaszabol.
Vagy eldugod a szíved valahol bennem, és nevetve
mondod: hideg, hideg. Én meg majd didergek
a libabőrös ég alatt, amíg forró nem lesz minden szavad.

Most csak táncolunk. Mint a méhek zsongunk
az olajfák körül, mert nincs ritmus,
csak az illat bódít minket.
Most jobbra és balra csavarjuk fejünket
- legyen közös a nemünk.
Vigyázz. Forgunk. A szembeszél hideg lesz.
Nehogy elfújja arcod, mint a nyárfa szöszét.
Ha tangózunk, tudom, szeretsz gyenge lenni.
Mint a labda remegni a gólrúgó láb előtt.
Ilyenkor én is játszom a macsót,
majdnem a földig döntelek: nézz fel.
Látod azt a lufit? Én engedtem magasba.
Most Holdnak hívják a tudatlanok.
Nevess csak. Azt hiszem itt az idill ideje.
Ránk pattognak az égből régi kabátgombjaink.

Nemes Nagy Ágnes: Milyen hát?

Milyen hát a szerelem?
Tested szóba zárva?
Nem Kőmíves Kelemen
bivaly falú vára –
tömör vagy, és végtelen,
mint az Úr az ostyán,
határtalan ékszerem:
szógyűrűm borostyán. 

1946. november 11.

Petőcz András: Zárójelvers op. 17.

       //elmentél, Elza, szemedben mozdulatlanul ülök, szögletesen és
                                                                                                       bátortalanul,
        örökre magam maradtam, Elza, örökre magam maradtam, szomorúan és
                                                                                                       elveszetten,
        szemedben mozdulatlanul ülök, szobám sarkában, székedre kuporodtan,
4      látod, ennyire magam maradtam, ennyire egyedül, szomorú csillogás a
                                                                                                       tekintetem,
        a hajad tiszta lobogás a szélben, tiszta lebegések a hajszálaid,
        szögletesen és bátortalanul ülök, Elza, nevetésed visszhangzik
                                                                                                      körülöttem,
        íme hát, szólok, ennyi az ember, csöppnyi bú, csöppnyi üzenet,
8      magam maradtam, Elza, futásod-lobogásod figyelem, a távolban szárnyak
                                                                                                         suhogása,
        madarak csapdosása körülötted, sirályok rikoltása hallik, és sok-sok
                                                                                                     nevetés,
        szemedben mozdulatlanul ülök, szobám sarkában, székedre kuporodtan,
11    örökre magam maradtam, Elza, szomorúan és elveszetten, örökre magam
                                                                                                       maradtam,
        a távolban
        szárnyak suhogása,
14   végtelen tengerek a messzeségben, a tekintetedben, elérhetetlen
                                                                                                       nyugalom //

Nemes Nagy Ágnes: [ A szeretőm oly jó szagú ]

A szeretőm oly jó szagú
oly langyos bőrü szép fiú.

Imádom minden hajlatát,
és hullámos, meleg haját.

Mellette én is szép vagyok,
karcsú vagyok, halvány vagyok,

s ha kerek térünk összeér,
a kerek föld vajjon mit ér?

Zelk Zoltán: Nem illet engem...

Nem illet engem e dicséret,
hidd el barátom, csontig éget,
hogy bátorságomat dicséred...

Nem tigrisként, ember-mód élek,
csapzott szívem a rettegések
tanyája. Hidd el: félek! félek!

Ember vagyok, ember-mód élek,
hogy is lehetnék bátor?
Csak jobban rettegek
attól, hogy hitvány lehetek,
jobban, mint a haláltól.   

Nemes Nagy Ágnes: Férfi, nő

A férfi 

             Kiszívtam ép foga közül a nyelvét, 
              mint csonthéjából gyönge osztrigát. 
              Körülöleltem csípőjén a földet, 
              és azt hittem: odaadta magát.

A nő 

              Fölém hajolt, mint sűrü felhő. 
              Villódzott, míg a számra lelt. 
              Forró keze bőrömre simult, 
              és azt hittem, hogy megölelt. 

1946. január 13.

Képes Géza: Előszó

 Ha azt hiszed, hogy olcsó élvezet
lesz a könyvem, akkor dobd a sutba még most:
az út velem meredek, szakadékos
s fehér-izzó csúcsok felé vezet.

Megláthatod az ezerrétű lét
lelkemben a képét hogyan feledte.
Az ablakok a tó lágy tükörét
hogy ellepik, egymásra tekeredve!

itt még követsz, de hogyha majd utunk
e jelenség-világból kilohol,
találok-e mellettem valakit?

Velem maradsz-e, hogyha eljutunk
a legtávolabbi övig, ahol
túlélesült fény s végső árny vakít?!

Devecseri Gábor: Akárhogy is

Akárhogy is – gazdag az élet
és nem hagyja magát,
levelek alatt harcolva, kivívja
édes diadalát.
És odafönt a kegyes égbolt
csillagmérföldön át
megmutatja egy-hajnalcsillagú
gyönyörű homlokát.

Sárközi György: Ész és szív

 1

Mit használ, ha tudod csodalények s régi világok
Titkát és a hires bölcsek arany szavait?
A legfőbb szeretet nélkül siri csarnok a lelked,
Hol komoran tartod s bámulod önkoponyád.

2

Ifjúi homlokomat ráncolva, mogorva szavakkal
Mondtam: Tágas az ész, tán belefér a világ…
S büszke szemem fölvetve a csillagos égi mezőre,
Hirtelen éreztem, mint szorul össze szivem.

3

Minden igazság magva belé van vetve szivedbe
S rejtekező csiraként várja a nap sugarát,
Ám te dohos foliánsaidat pörgetve sebessen
Versz szelet és megölöd gyenge csirád odabenn.

4

Nem leled értelmét a világnak: ezernyi szilánkra
Zúzott régi tükör, zűrzavar, ősi homály.
Egykor majd belátsz ragyogó üvegébe, de akkor
Földerülő titkát már sose mondhatod el.

Takáts Gyula: Ott vagy

A kétlábúak ellen 

egy angyal szárnya tart? 

Ott vagy minden elemben 

és túl is csak te vagy a part… 

Gát István: Maradj velem

Maradj velem, ha utcák vadonában,
nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok
és összefog mindenki ellenem,
bűn buktatóin ne botoljék lábam,
védőn, mint vándort ráborúló lombok,
takarj be s fordítsd befelé szemem.

Maradj velem s kísértetes magányom
rémségeit rámzúdúlni ne engedd,
nincs hajladozóbb nádszál kívülem
s ha lelkem tépelődve sok talányon
testem törékeny cserepében szenved:
szép szavaidra nyisd meg a fülem.

Maradj velem, ha uttalan utakra
terel a képzelet vad vágtatása,
ha nyugtalan szív tétován vezet
s kalandok fényei után kutatva
nyugalma sirját esztelenűl ássa:
tedd homlokomra hűsítő kezed.

Maradj velem, ha elragadna lázam,
fékezz, ha vérem és vágyam csihol még,
sötétre szürkit már az alkonyat,
mind mélyebbre kell magamat alázzam
s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék:
te szólj helyettem s vedd el hangomat.

Maradj velem, ha éj sötétül kinn-benn
és benne elmerűl és semmivé lesz
dal, ifjúság, barátság, szerelem,
ha mindent elhagyok és elhagy minden:
örök szépségre s ifjúságra élessz
s maradj örökre Te, csak Te velem.

Petőcz András: Üres lakásban

Hazatérek egy olyan lakásba, ahol nem fogad
senki, mondod, és nem nézel rám, mint aki úgy
érzi, valamiben hibás, nem nézel a szemembe,
mintha szégyellenéd, hogy magadra maradtál,
vagy talán azért szégyenkezel, mert mindig is
erre a magányra vártál, egész életedben, nem is
tudtad, hogy ez ennyire jó, egyedül lenni, egyedül
hazatérni, nyitni az ajtót, a lakásban sötét van,
villanyt gyújtani, és élvezni a csendet, hogy nem
vibrál a feszültség, a másikunk feszültsége, nincs
hangos szó, csak a csend van, csak a nyugalom,
aminek a mélyén viszont ott lapul valami sűrű sötét,
olyan ez, mint amikor minden előzmény nélkül
összeesik valaki az utcán,
                                         persze, mondom neked,
hazatérsz a csendedbe, leülsz a gépedhez, és valami
szöveggel bíbelődsz, mondom, és nyugalom van
mindenfelé, az egész lakásban, majdhogynem végtelen
nyugalom, mondom, és közben arra gondolok, miért is
kúszott a szemedbe, a szembogaradba az a fénytörés,
az a matt, sápadt üresség, amit látni vélek, miért,
hogy a mozdulataidban nincsen már energia, hogy
nincsen már erő, és az illatod is, a szagod is más lett,
miért, hogy a hajad, a körmöd, a bőröd is más, hogy
hideg van körülötted, annyira hideg, hogy beleborzongok
minden egyes mozdulatodba, és menekül előled mind,
aki korábban kereste a társaságod, jeges szél mozdul,
és megsárgul még a fűszál is, amerre jársz.

Bella István: Megkövült idő

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,
megkövült idő, haláltalan világ.
Nem merek élni, lélegzeni sem,
azt hiszen néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.