Parancs János: Buta öregember kérdezi

úgy látszik, tényleg öregszem,
mostanában hétköznapi és banális
fölfedezésekre fecsérlem időm,
például a naplementét nézem,
gyöngülő, egyre pókhálósabb szemmel,
és tapasztalati úton rájövök arra,
amit mindenki tudhat, akár én is:
nem nyugaton, a látóhatárnak mindig
más és más pontján, naponta változó
helyén bukik alá a nap közönnyel,
és az időpont is változik naponta,
mindez, úgy vélem, könnyen kiszámítható,
miért rendülök meg mégis naponta tőle?
mire figyelmeztet baljósan ez engem?

Szabó T. Anna: Örökmúlás

 hidd el, már rég tudom,
hogy jó tempóban haladok
a megkezdett úton,
mert testem eszköz, munkagép,
s a hangom a zeném,
az tart meg csak a szakadék
imbolygó peremén,
vigyázok, le nem zuhanok,
élek, amíg lehet,
mert vagyok az, aki vagyok,
szeret, aki szeret,

egyszerre óvott s kitakart
valóság és csoda,
láttam, az ember hova tart,
de azt is, kicsoda,
szemembe nézz, mert nem zavar,
hogy bántasz vagy dicsérsz,
mert aki tudja, mit akar,
az tudja, mennyit érsz,
és bármilyen mély kútba nézz,
lent látni az eget,
ha tudod, hogy a rész egész,
semmi sem hiteget,

de fényes minden pillanat,
és lélegzik a csend,
a föld felett, az ég alatt,
távol és idebent,
mert minden lélegzet zene,
ha mélyén vér lobog,
ha az örökét üteme
a testen átdobog,
nem hangszer vagyok: muzsika,
én játszom magamon –

ne mondd, hogy meg sosem halok:
legjobban én tudom.

William Henry Davies: A tél szépsége

Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh-, s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy markunkban ireg-forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntelek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

Szabó Lőrinc fordítása

Radnóti Miklós: Apámhoz az égbe

Apám ott fenn az égbe!
Gondolsz-e néha rám?
Mert én sokszor bámulva a légbe…
Elgondolom, hogy milyen kár…
Hogy ily korán meghaltál… Apám!

Sokszor, ha az élet rögös utjain,
Abba a gyakran emlegetett
Göröngyökbe botlik meg lábam…
Elgondolom, hogy milyen kár…
Hogy nem vagy velem… Apám!

Ha az élet zajgó tengerén –
Irányitó, erős kéz kellene…
Hányszor, de hányszor megcsókolnám
A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed,
Elgondolnám közben, hogy milyen kár…
Hogy árván hagytál – Apám!

Parancs János: A látvány

Az alkonyati teraszról 

olyan ez a park nyáron, 

mintha álomban látnám. 

Madárfüttyökkel, trillákkal 

idegnyugtató káprázat: 

tündöklő kristálypohár 

aranysárga borral töltve, 

a lebukó Nap tüzébe mártva. 

Az áhított harmónia képe, 

az üdvösség sajgó igézete.

Parancs János: Az ősz kezdetén

Korán sötétedik.
Elmúlt a nyár,
az ötvennegyedik.
Ki tudhatná,
még hány követi.
Ha egyáltalán
lesz még számomra,
akárcsak egy is?
Jobb nem firtatni,
és nem remélni.
Folytatni mégis
a kezdett utat,
mintha már holnap
vége szakadna.
Olyan igénnyel.
Ennél többet
úgy sem tehetek.
Ajándék volt már
az ötvennégy is:
valaki kockázata.
Ezt kéne valahogy,
ha jut rá még idő,
illendő formában
megköszönni.

Parancs János: Breton úr a teremtésről

Kezdjük újra el.
Ez itt a koponya.
Ez itt a keze-lába.
Ez itt a holnap mi lesz velem.
Ez itt a szándék és téboly.
Ez itt a vissza soha.
Ez itt a dadogás.
Ez itt az ideges és mohó.
Ez itt a gonosz vagyok és parázna.
Ez itt a leköpdösött.
Ez itt a Károlyi kert.
Ez itt a gyanakvó.
Ez itt a siránkozó.
Ez itt a csonkig szítt cigaretta.
Ez itt a tündöklő lüktetés.
Ez itt az aranylábú fiúk.
Ez itt C. S. leomlott oltárfala.
Ez itt Párizs éjjel.
Ez az álarc és az álszakáll.
Az itt a szorongás fogsora.

Anna Ahmatova: Utolsó énekem

Nem hallgat senki már a dal szavára:
a megjósolt idő elérkezett.
Utolsó énekem, hallgass, te árva.
a föld kihűlt. Ne sajgasd szívemet.

Röptöd nem is rég fecskeként cikázott,
szelte a friss reggeli levegőt.
Most, éhes koldus, járod a világot
és ácsorogsz bezárt kapuk előtt.

Rab Zsuzsa fordítása

1916. január 

Zágorec-Csuka Judit: Utazás

Az esti vonatok tovasuhanó

fényablakain mindannyian

jöttünk valahonnan,

és suhanunk az éjen át.

Reményik Sándor: Minden jól van

 Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, -
Hogy minden egész, - minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, -
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra...

Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.

László Attila: A magyarok világhimnusza

A magyarok világhimnusza

Kántor Péter: Amiről nem volt szó

Erről nem volt szó, vagy csak viccesen,
hogy majd lesz halál, mert kell hogy legyen,
de hogy aztán, hogy tovább mi legyen
azzal, aki még marad idefenn?

Hogy én maradok még, még maradok
elvanni a vanon, a nincseken,
s magamat mint a csörgőt csörgetem –
rabok legyünk? vagy legyünk szabadok?

Erről nem volt szó, hogy majd a napon
fel és alá, lóbálni a karom,
bújt, aki bújt, hagyni, hagyogatom,
akarva, nem akarva, szabadon?!

Szerencsi Imréné: Az okos és boldog élet

 " Fiam, ha megfogadod mondásaimat, és parancsaimat magadba zárod, ha figyelmesen hallgatsz a bölcsességre, és szívből törekszel értelemre, bizony, ha bölcsességért kiáltasz, és hangosan kéred az értelmet, ha úgy keresed azt, mint az ezüstöt, és úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket, akkor megérted, mi az ÚR félelme, és rájössz, mi az istenismeret. Csak az ÚR ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik. A becsületeseknek jutalmat tartogat, pajzsot a feddhetetlenül élőknek. Vigyáz a törvény ösvényeire, és híveinek útját megőrzi. Majd megérted, mi az igazság és a törvény, a becsületesség és az igazán jó út. Bölcsesség költözik szívedbe, és az ismeret gyönyörködteti lelked. Megfontolás őrködik feletted, értelem oltalmaz téged. Megment a helytelen úttól és az álnokul beszélő embertől; azoktól, akik elhagyják az egyenes ösvényeket, és sötét utakon járnak."     (Példabeszédek 2,1-13)  

Miközben az igeszakaszt tanulmányoztam kétféle emberi magatartás jutott eszembe. Az egyik Salamon királyé, a másik pedig a Három kívánság című népmese főszereplőié. Mindkét történetben azonos motívum, hogy van szabadon megfogalmazható kívánságuk. Azt kérhetik, amit a legfontosabbnak tartanak az életükre nézve. Ismerjük a két történetet, és ismerjük a kétféle kívánság gyümölcseit is.  Salamon király bölcsességet kér, olyan szívet, amely minden körülmény között bele tud simulni az Isten akaratába. A népmese szereplői pedig nem tudnak élni a kínálkozó alkalommal, és balga módon használják fel lehetőségeiket.

Így, amíg Salamon király kérésének gyümölcse Isten gazdag áldása, a boldog élet, addig a mese szereplői kérésének gyümölcse az eltékozolt lehetőség, bosszúság, keserűség. Ilyen az emberi életünk is. Lehetőségek, alkalmak jönnek velünk szembe, és mi kívánhatunk, választhatunk, dönthetünk. Vannak emberi életek, amelyek visszautasítják, eltékozolják a lehetőségeket és alkalmakat és hordozni kénytelenek döntéseik keserű gyümölcseit. Közben pedig az idő, mint a homokszemek gyorsan peregnek, nem lehet megállítani. Az emberek sokféleképpen viszonyulnak ehhez. Vannak, akik nem akarnak tudomást venni az idő múlásáról, arról, hogy az életük egyre a tél felé közelít, és úgy élik a mindennapjaikat, hogy nem számolnak a múlandósággal és vannak, akik egész életüket a múlandóságtól való szorongás és rettegés árnyékában élik, és így nem tudják boldogan, felszabadultan megélni a ma örömeit. Az Ige szavai arra bíztatnak bennünket, hogy félelem és rettegés helyett lehet reménységgel élni, mert van Valaki, aki meg tud tanítani bennünket erre. Megmutatja azt, hogy a Vele való szövetség a boldog élet titka. Megmutatja, hogy az istenfélelemnek nem rettegésből kell fakadnia, hanem az engedelmes szív gyümölcse kell, hogy legyen. Megtanít bennünket a mi mennyei Atyánk a bölcs életre, a gyümölcstermő utakra. Megtanít Jézus Krisztus által arra, hogy ne félelemmel és rettegéssel, hanem örömteli várakozással tekintsünk múló napjaink felé. Megtanít arra, hogyan érdemes megélni a tőle kapott életidőnket itt e földön. Tekintetünket a maradandó értékek irányába fordítja.               

Éljünk hát okosan, éljünk az Isten által elkészített lehetőségekkel, éljünk hit által, reménységgel és Istennek engedelmes élettel ezen a földön, hogy elnyerjük az örökéletet.

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Bella István: Idő

Mosolyod árnyékában napozik, aki él.

Radmila Markovic: Magányűzés

Megkörnyékez a magány,
kopogtatja ablakom,
tépdesi a kilincsem,
majd sunyin,
lopakodva
szobámba
jönne be.

Szegény magány:
semmit sem tudsz!
Én vagyok az egyedüllét,
én vagyok a társas lény.
Első lényem emelt fővel,
társas lényem szeretettel viselem.

Szegény magány: semmit sem tudsz!
Zöröghetsz, kopogtathatsz,
könyöröghetsz, jajgathatsz,
lopakodhatsz, ámítgathatsz,
eltökéltem, kint maradsz,
de ha bejössz,
boldogsággal megitatlak
gyöngédséggel megetetlek,
szelídséggel betakarlak,
ezek után átalakulsz:
társas lény lesz belőled.