2020. május 26., kedd

Rákóczi Piroska: azon a napon









egy napon megnyílik
hallásom az ereszből
lassan a földre csepergő
nyári eső ritmusába
rejtjelezett igazságra

azt mondom akkor
lám mily egyszerű
mily kedvelhető
az egekből utcánkba
ereszkedő
lüktetésével kérlelő
kegyelem

azt mondom majd
azon a napon
én már senkire
soha nem haragszom
s bocsánatodat kérem
hogy eddig föl
nem értem
az ereszből lassan
az utcánk kövére
vetülő mindent
megtisztító eső
esengő diadalát

akkor
azon a napon
végre megragadhatom
hogy miféle
szentenciák magyarázzák
a vizek ritmusát
s milyen a lélek
ha terheit letette végleg

Turi Tímea: A gyönyörű gát












Beszélni szerettem volna.
Előttem álltál, és olyan jó lett volna
valami olyasmit mondani,
hogy Szeretlek, Hagyd abba, Fáj.
Pontosan akartam fogalmazni
és szépen. De a pontosság és a szépség
összekeveredtek, összevesztek egymással,
és én ott álltam kukán és bután.
Makacs bizalommal építettem egy gátat:
toluljon közénk a féken tartott indulat,
zúduljon minden a kellő időben:
mert persze volt bennem számítás,
igazából nem is hozzád akartam szólni,
hanem abban bíztam, hogy más majd megdicsér.
Annyira akartam hozzád beszélni,
hogy te már nem voltál elég.
Azóta sok minden történt.
Elléptem, elléptél, sokaknak sok mindent
beszéltünk összevissza.
De a gát, a gyönyörű gát még mindig ott áll
nélkülünk, közöttünk.

Lőrincz Teréz: Máté

A vámszedő férfi
a kocsmáros fanyar borát itta,
átizzadt ingét gombolva éppen,
azután új kockát dobott.
De ahogy a nyikorgó ajtó felé fordította
gyanakvó arcát,
már látta a gyöngéd kezet:
Máté, jöjj, kövess…
És tetőtől-talpig belemerítkezett.

Lőrincz Teréz: A gazdag ifjú

Tudta Ő már, révülten a ragyogásban,
ahogy sután megbotlott márványlépcsőin a házban,
hogy minden odavan.
Nem is azért kérdezett Uram.
A zuhanás küszöbén, a sodródáson innen,
lehajtott szép fején
árnyékba halt a fény

2020. május 25., hétfő

Mezey Katalin: Forró papiruszok




Azt álmodtam,
hogy két tekercs papirusz,
a sivatagban hevertünk
egy barlang öblinél,
előttünk sárga dűnék,
szürkés-vörös hegyek.
A magasból,
mintha fényképről,
néztem magunkat,
és tudtam, hogy
mi vagyunk azok.
Fölébredtem riadtan,
szorongva pergettem
vissza a képeket,
de megcáfolták ijedtségemet,
mert nem volt bennük
semmi bűn,
azon kívül, hogy
te és én
az álomban
hevertünk elfelejtve.

Mezey Katalin: Olyan közel




Olyan közel engedtelek magamhoz, 
hogy már végképp 
sosem fogom megtudni: 
ki vagy.

Pethes Mária: Tűnődés




Őrzi egy csokor virág 
vázámban az ünnep mosolyát 
Az ablakon üveggyöngyök 
pergő esőcseppek 
Pedig csak én siratom 
múló életemet


Csoóri Sándor: Van-e még hátra valami?

Van-e még hátra valami esély?
Kemény játék, felnőtt bújócska
vagy álarcosbál a halottasházak közelében?
Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó
előtt huszonhét lepke szárítkozik.
Van-e még hátra valami csoda,
mely igazolását keresi bennem,
hogy porral s lepkékkel együtt
még fölszárnyalhassak én is?

Elnehezültem a téltől, a téli
szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől.
A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül –
Van-e még hátra valami gyámolító,
asszonyi mosoly, asszonyi jóslat,
hogy egyszer még második pokoljárásom
is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen?

Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek
lennem negyven év lágerében, de erősnek,
mint most az összemaszatolt remény urának.
Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta,
idegbeteg violákkal, akár a délvidéki
menekültek, akik elhagytak mindent,
csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják.

Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig
járatom szemem: hol villan meg
az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is
megfordulnak? Talán egy rigó szemében?
Egy égre fölcsapódó, női sálban?
Talán az alvajáró, temetői porban,
mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?

2020. május 23., szombat

József Attila: Az Isten itt állt a hátam mögött

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot

…………………….
…………………… 

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábra állni, bennem. 

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra. 

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

1937. október

Pethes Mária: Őszi vázlat




Tört szívemre 
rozsdás levél billen 
Közönyös küszöbömön 
fázósan topog 
hívatlan vendég a magány 
Felhők készülődnek 
elsírni sötét gyászukat 
Dérrel csatázik füvek hada 
kardjuk élét harmat csorbítja 
Tetten ért szerető 
rongyait sietve kapkodja 
magára az ősz

Pethes Mária: A megbékélés mosolya

 Sok időbe telik mire rájössz
nem másokban magadban kell
megtalálnod önmagad

Ott állsz a százszor újraélt múlt színpadán
ahogy a kertben a magányos barackfa
de már nem fáj
hogy a kiváltság visszhangjával teli város
elutasítja a szeretet megsemmisítő erejét
Nem csábít az álmatlanság szirénéneke
Hasztalan próbálják csillapítani vágyaid
a távolság ízétől megkeseredett meglepetések
Hiába esküszik föl elpusztításodra
a nyugtalanság és a remény káprázata

Már tudod
minden hajnal új fénnyel szórja fel a bejáratot
és mielőtt minden emléked kioltja a feledés
a szerelem kiadatlan szobája ablakán beragyog
egy lángra éhes csillag
Kívánságaidat fölülmúlja az elfogadás dicsősége
és arcodat kiszépíti a megbékélés mosolya

Petőcz András: Mennyire egyedül




Mennyire egyedül van az,
aki egyedül van.   

Üres a délutánja, meg az estéje,
emígyen boldog.   

Mennyire egyedül van, aki
egyedül van, és boldog.   

Délutánja üresbedik, ilyetén
bíbelődik valamin.   

Messzire, magasra száll, amikor
vége az ő idejének.   

Messzire, magasra repül.   

Egyedül van. A magasból nézi
a gyászolók sokaságát.

2020. május 21., csütörtök

Márai Sándor




 " Az Úrral nem lehet máshol találkozni, sem másképp, csak mindig és mindenütt, mindenkor."

Utassy József: Választ világomtul

Láttalak vidámnak,
fülig-nevetősnek,
szomorúság bajnokának,
gyávának és hősnek;

láttalak, amikor
valamin töprengtél,
és akkorát dobbant szíved:
te is megdöbbentél;

láttalak erősnek,
láttalak gyöngének,
láttam, ahogy átlényegít
egy pillangó ének;

és láttam, amikor
az első szerelem
tisztítótüzétől voltál:
kiscsikó-eleven;

és láttalak sírni:
stadionból hoztad
szorongatván az érmet, mi
aranynál is bronzabb;

és láttalak ott is,
ama kórteremben,
ahol sohasem alkonyul,
csak reggel van, reggel;

láttalak, látlak is:
bár volna félálom!
bicegsz felém járókával:
féllábon, féllábon.

Így látlak, míg élek.
Ifjan, krisztusian.
Nem is, nem is vagy te halott:
drága kicsi fiam!

Hárs Ernő: Visszfény

Sosem az eredendő, sosem a teljes,
a szemtől-szembe kimondott igazság,
csak rejtély s töredék,
rendhagyó folyosókon, szögeken át lopózó
hidegre sápadt tükröződés.

Nap-gondolatok kihunyt parazsa,
lidércfényként kísértő kardpengevillanás,
ha hang, ha kép, örökké
csak a valami által,
közbeiktatott buktatók során
közvetített valóság.

Azt hisszük, élünk, szabadon, a földet
jogosan érezve tulajdonunknak,
pedig csak egy ormótlan piramis
sírkamrájában kaptunk lakhelyet,
bebalzsamozott fáraók gyanánt,
kikre titokzatos tükrök játéka folytán
esik a kozmosz könyörületéből
fukar, csalóka visszfény
az igazi világból.