Villányi László: Többes szám első

Istenem, de jó is újra meg újra felidézni
az első üzeneteket, a várakozást a válaszra,
emlékezni első hosszú beszélgetésünkre,
első sétánk lassúságára, az első vonatút derűjére,
vajon melyik pillanatban szerettük meg egymás
hangját, érintését, miként teremtődött ott legbelül
a bizonyosság, majd egymás arcára ébredünk
reggelente, hallgatjuk a madarak muzsikáját,
ámulunk az ég fényein, a virágzó fákon,
közösek lesznek ünnepeink, igen, mindez velünk
történik, a csalódások megérlelték az örömöt,
jelenvaló lett bennünk Isten, fölragyog körülöttünk
az utca, ránk csodálkozik a város, megszületnek
a varázsszavak: nálunk, együtt, akkor vagyunk
nyugodtak, ha egymáshoz érhet kezünk, ha nevetős
szemünk, Istenem, de jó is többes szám
első személyben kimondani: áldás van rajtunk.

Gergely Ágnes: Testetlenül

Nem voltál ott az Isten testén
való osztozásnál,
nem voltam ott én sem.
Istennek nincsen teste, ezt én
jókor magamba véstem.

Te magadat zártad ki az osztozásból,
engem ki akartak verni.
Hiába, én már kívül voltam,
nem tehetett ki senki.

Nem voltam jelen soha
semmilyen osztozásnál.
A felosztásokat lenéztem,
nem érdekelt a másság.

A kockázóktól, a tolvajoktól
az undor tartott távol.
De tisztelettel maradtam távol
Isten fiától.

Emberfiának nevezte magát,
alázatból, szerényen.
Azóta tudom, emberfiának lenni
nem lehet szégyen.

Ne mondd azt, hogy a tömeggyilkosok is
emberfiai.
Ő megbocsáthat, de ezeket
 gonosz köpte ki.

A nyomorult, szétdúlt világban
egy kérdés hátra van.
Testetlenül
vagy testben indul értem —
hol késik az én Uram?

Takács Zsuzsa: A szakadék szélén

Találkoztam már vele a legkülönbözőbb helyeken.
Ha egyedül voltam vagy mással, de egymagam.
Ha éreztem, semmire sem jutottam, és szégyenem
túlél, mint Kafka hősét, odajött hozzám és fölemelt.
Nem mertem ránézni sosem. Féltem, hogy szétfoszlik,
mert ködkép. Máskor meg testet öltött, csak sejthettem,
hogy ő az, mert nem volt nála a fehér bot.

Két sziklacsúcs között járt a kifeszített kötélen.
Éppen kirándultunk, és fölnéztem a csúcsra.
Rezgett a rúd a kezében, meg-megtorpant,
de elért végül a szomszéd magaslatra. Odakiáltottam
neki: ne fordulj vissza, Vak Remény, mert lezuhansz
és halálra zúzod magadat! De láttam, hogy vissza-
fordul és visszaér, mint aki halhatatlan.

Rákóczi Piroska: azon a napon

egy napon megnyílik
hallásom az ereszből
lassan a földre csepergő
nyári eső ritmusába
rejtjelezett igazságra

azt mondom akkor
lám mily egyszerű
mily kedvelhető
az egekből utcánkba
ereszkedő
lüktetésével kérlelő
kegyelem

azt mondom majd
azon a napon
én már senkire
soha nem haragszom
s bocsánatodat kérem
hogy eddig föl
nem értem
az ereszből lassan
az utcánk kövére
vetülő mindent
megtisztító eső
esengő diadalát

akkor
azon a napon
végre megragadhatom
hogy miféle
szentenciák magyarázzák
a vizek ritmusát
s milyen a lélek
ha terheit letette végleg

Turi Tímea: A gyönyörű gát

Beszélni szerettem volna.
Előttem álltál, és olyan jó lett volna
valami olyasmit mondani,
hogy Szeretlek, Hagyd abba, Fáj.
Pontosan akartam fogalmazni
és szépen. De a pontosság és a szépség
összekeveredtek, összevesztek egymással,
és én ott álltam kukán és bután.
Makacs bizalommal építettem egy gátat:
toluljon közénk a féken tartott indulat,
zúduljon minden a kellő időben:
mert persze volt bennem számítás,
igazából nem is hozzád akartam szólni,
hanem abban bíztam, hogy más majd megdicsér.
Annyira akartam hozzád beszélni,
hogy te már nem voltál elég.
Azóta sok minden történt.
Elléptem, elléptél, sokaknak sok mindent
beszéltünk összevissza.
De a gát, a gyönyörű gát még mindig ott áll
nélkülünk, közöttünk.

Lőrincz Teréz: Máté

A vámszedő férfi
a kocsmáros fanyar borát itta,
átizzadt ingét gombolva éppen,
azután új kockát dobott.
De ahogy a nyikorgó ajtó felé fordította
gyanakvó arcát,
már látta a gyöngéd kezet:
Máté, jöjj, kövess…
És tetőtől-talpig belemerítkezett.

Lőrincz Teréz: A gazdag ifjú

Tudta Ő már, révülten a ragyogásban,
ahogy sután megbotlott márványlépcsőin a házban,
hogy minden odavan.
Nem is azért kérdezett Uram.
A zuhanás küszöbén, a sodródáson innen,
lehajtott szép fején
árnyékba halt a fény

Mezey Katalin: Forró papiruszok

Azt álmodtam,
hogy két tekercs papirusz,
a sivatagban hevertünk
egy barlang öblinél,
előttünk sárga dűnék,
szürkés-vörös hegyek.
A magasból,
mintha fényképről,
néztem magunkat,
és tudtam, hogy
mi vagyunk azok.
Fölébredtem riadtan,
szorongva pergettem
vissza a képeket,
de megcáfolták ijedtségemet,
mert nem volt bennük
semmi bűn,
azon kívül, hogy
te és én
az álomban
hevertünk elfelejtve.

Mezey Katalin: Olyan közel

Olyan közel engedtelek magamhoz, 

hogy már végképp 

sosem fogom megtudni: 

ki vagy.

Pethes Mária: Tűnődés

Őrzi egy csokor virág 

vázámban az ünnep mosolyát 

Az ablakon üveggyöngyök 

pergő esőcseppek 

Pedig csak én siratom 

múló életemet

Csoóri Sándor: Van-e még hátra valami?

Van-e még hátra valami esély?
Kemény játék, felnőtt bújócska
vagy álarcosbál a halottasházak közelében?
Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó
előtt huszonhét lepke szárítkozik.
Van-e még hátra valami csoda,
mely igazolását keresi bennem,
hogy porral s lepkékkel együtt
még fölszárnyalhassak én is?

Elnehezültem a téltől, a téli
szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől.
A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül –
Van-e még hátra valami gyámolító,
asszonyi mosoly, asszonyi jóslat,
hogy egyszer még második pokoljárásom
is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen?

Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek
lennem negyven év lágerében, de erősnek,
mint most az összemaszatolt remény urának.
Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta,
idegbeteg violákkal, akár a délvidéki
menekültek, akik elhagytak mindent,
csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják.

Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig
járatom szemem: hol villan meg
az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is
megfordulnak? Talán egy rigó szemében?
Egy égre fölcsapódó, női sálban?
Talán az alvajáró, temetői porban,
mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?

József Attila: Az Isten itt állt a hátam mögött

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot

…………………….
…………………… 

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábra állni, bennem. 

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra. 

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

1937. október

Pethes Mária: Őszi vázlat

Tört szívemre 

rozsdás levél billen 

Közönyös küszöbömön 

fázósan topog 

hívatlan vendég a magány 

Felhők készülődnek 

elsírni sötét gyászukat 

Dérrel csatázik füvek hada 

kardjuk élét harmat csorbítja 

Tetten ért szerető 

rongyait sietve kapkodja 

magára az ősz

Pethes Mária: A megbékélés mosolya

 Sok időbe telik mire rájössz
nem másokban magadban kell
megtalálnod önmagad

Ott állsz a százszor újraélt múlt színpadán
ahogy a kertben a magányos barackfa
de már nem fáj
hogy a kiváltság visszhangjával teli város
elutasítja a szeretet megsemmisítő erejét
Nem csábít az álmatlanság szirénéneke
Hasztalan próbálják csillapítani vágyaid
a távolság ízétől megkeseredett meglepetések
Hiába esküszik föl elpusztításodra
a nyugtalanság és a remény káprázata

Már tudod
minden hajnal új fénnyel szórja fel a bejáratot
és mielőtt minden emléked kioltja a feledés
a szerelem kiadatlan szobája ablakán beragyog
egy lángra éhes csillag
Kívánságaidat fölülmúlja az elfogadás dicsősége
és arcodat kiszépíti a megbékélés mosolya

Petőcz András: Mennyire egyedül

Mennyire egyedül van az,
aki egyedül van.   

Üres a délutánja, meg az estéje,
emígyen boldog.   

Mennyire egyedül van, aki
egyedül van, és boldog.   

Délutánja üresbedik, ilyetén
bíbelődik valamin.   

Messzire, magasra száll, amikor
vége az ő idejének.   

Messzire, magasra repül.   

Egyedül van. A magasból nézi
a gyászolók sokaságát.